Erdély, 1945. január-június (2. évfolyam, 1-86. szám)
1945-01-01 / 1. szám
Itt ir» |»m^r 1. Válasz egy irodalmi cikkre Kolozsvár, január 1. Lapunk harmadik számában hosszasabban foglalkoztunk az erdélyi írók háborús magatartásával s tárgyilagosan leszögeztük, hogy a polgári társadalom betüveteinek egy része elárulta a népet, másik része pedig gyáva hallgtásba burkolódzott. Ezt a tényt a történelmi igazság kedvéért rögzítettük le. Egyik fiatal írónk védelmébe veszi „megtévelyedett“ társait, mondván, hogy egy részük jóhiszeműen „igy“ akart hazát menteni s tévelygésük emberi dolog. A másik részét azzal menti, hogy „bizonyos idő elteltével“ „asztalfiókok dohából, pincékbe ásott öreg ládákból“ elő fognak kerülni azok az írások, „melyeket a cenzúra süllyesztett a szellem kaszabörtöneibe.“ Ez így gyönyörűen, szinte a dantei klasszicizmus hangján hallszik. De nézzük meg, hogy mi van mögötte? A kis „emberi megtévelyedések“ a magyarságnak majdnem egy félmillió halottjába kerültek; a kis ártatlanoknak beállított fajelméleti eszmecserék azt a látszatot adták, mintha százezernyi szerencsétlen zsidó megkínoztatását és elpusztítását az írók is helyeselték volna; az a bizonyos hallgatás majdnem az egész ország sirját ásta meg. Mident nem lehet a cenzúrára fogni. Mert a cenzura csak arra kényszeríthette az írót, hogy hallgasson, de arra, hogy uszítson, — soha ! S talán éppen a cenzura tudna beszélni néhány olyan uszító írásról, melyek szétén ennek az irodalomnak berkeiből akartak napfényre kerülni s melyeknek kihozatalát bizonyos cenzorok megakadályozták. Az írók helytállására nem „bizonyos idő elteltével“ lett volna szükség, mert most már csekély kivétellel leszerepeltek, hanem akkor, amikor az irodalom közismert figuráinak szava súlyt jelentett volna. Mi nagyon jól tudjuk, hogy az elnyomatás éveiben kik hol, hogyan és mikor vállalták mellettünk a küzdelmet és a kockázatot! Most már nem vagyunk kiváncsiak az „asztalfiókok dohából“ előkerülő írásokra. Az igaz izó — ha akar — minden cenzúra ellenére is ki tudja fejezni magát úgy, hogy a cenzúra ne akadhasson bele. Példa erre többek között Zilahy Lajos „Fatornyok“ darabja, Vághidi Ferenc „Wellington“-ja, Kovács Imre, Szakosíts Árpád, Parragi György és mások írásai, akik pedig sokkal erősebb cenzúrahivatal ellenőrzése alatt álltak, mint az erdélyi irodalom nimolistái. Nagy István, Balogh Edgár, Jancsó Elemér, Jordáky Lajos és mások minden cenzúra ellenére is érzékeltetni tudták álláspontjukat, csak a balatonszárszói hivatalos irói összebirkásodás meghivottai maradtak m. kir. írók, akik még ráadásul külön cikkekben gazsálkroztak a Werth Henrikéknek. Szabó Dezső, ha nem is írta meg, de megmondta, hogy csak abban az esetben megy el ezekre a „week-and“-ekre, ezekre a „magyar sorsot tárgyaló“ fürdőzésekre, ha a fogadóépület egyik kapufélfájára Imrédy-t, a másik félfára Antal Istvánt felakasztják. Ilyen kitételt természetesen csak Szabó Dezső kockáztathatott meg, de például egy történelmi tanulmányt arról, hogy a germánok elleni Bocskay-, Bethlen-, Rákóczi-féle szabadságharcok mennyi vérveszteségébe kerültek a magyarságnak, megírhatott volna bármelyik erdélyi filozopter iósüvölvény is. A megtévelyedetteket pedig azzal menteni, hogy tévedésük „emberi“ volt s igy megbocsátható, egyenesen nevetséges. Hiszen ilyenformán Hitler, Göring, Göbbels, Szálasi s bármelyik rablógyilkos szintén felment Boldog újévet kíván k. vendégeinek és vevőinek isUi'O'S ’he&tüt&'zá Unió utca 8. sz. ERIKE.I . hető, mivel az ő tévedésük is „emberi“ tévedés. Nem tudom, hogy mit szólnának ehhez a világ megkínzott százmilliói. Nem akarunk verebekre, illetve szúnyogokra ágyúval lövöldözni. Nem kívánjuk ez irodalmi „megtévelyedettek“ fejeit, mert tisztában vagyunk azzal, hogy ők csak apró, szűklátókörű és tudatlan csahosai voltak a nagy vérebkoncertnek, de annyit elvárunk tőlük, hogy lássák be mulasztásukat, vonuljanak háttérbe s majd néhány év múlva jelentkezzenek, megtisztultak és megtérve, mint azok az ókori vezeklők, akik bűneik megbánására a pusztába vonultak. Most azonban többé egy nyikkanásukat sem akarjuk hallani. És ezt vegyék komolyan! Wolfi Sándor Nem tikárunk több KOLOZSVÁR, január 1. A napokban összehozott a sors egy külföldi újságíróval. Amint az ilyenkor szokás, kérdés és felelet alakjában szőnyegre került közöttünk minden olyan probléma, mely a ma és a holnap nagy kérdéseivel összefügg. Kitűnő nyugati kollégám láthatólag a deduktív módszer híve volt, mert logikus sorrendben tért ki előbb az egész emberiség, majd a fehér civilizáció, utána az európai s végül a középeurópai és az erdélyi kérdésekre, tehát szisztematikusan szűkítette a köröket, így igyekezvén behatolni gondolkodásomba és „világnézetembe“. Végül, — miután gondos orvosként minden gondolattagomat végigtapogatta és végigkopogtatta, — kirukkolt a nagy kérdéssel: mondjam meg neki kereken,hogy tulajdonképpen mit akarunk „mi“ erdélyiek ? A válasz megadása előtt magyarázatot kértem. Az újságíró, a politikus, az író, vagy a magánember vélményére kiváncsi-e mert mindegyik esetben más és más feleletet kell adnom. Mint ujságró nem akarok felelni, mert ha felelnék,az én válaszomat könnyen beállíthatja mint „az" ujságiró véleményét. Már pedig ekkora felelősséget nem válalhatok Mint politikus nem felelhetek, mert ehhez ki kellene kérnem pártom vezetőségének hozzájárulását, amit pillanatnyilag nem cselekedhetek m°g. Mint iró, meg vagyok csömörölve és ki vagyok ábrándulva az emberiségből, dehát ezzel majdnem minden izó így van, tehát a válasz nem érdekes. Mint magánember pedig arra a kérdésre, hogy mit akarunk, nem válaszolhatok, m°rt abban, hogy „akarunk“, benne rejlik az, hogy többen akarjuk. Márpedig én senkinek a nevében nem akarhatok semmit, ha az illető, vagy az illetők abba bele nem egyeztek. Érvelésemet nem fogadta el. Hosszú vita kerekedett, de emberem nem tágított. Ő a lapjának, mely ennyi és ennyi százezer, vagy millió példányban jelenik meg, köteles megküldeni ere a körkérdésre a választ s elsőnek hozzám utasították, mint „nyugati“ emberhez. Megköszöntem a megtiszteltetést s megneveztem más „nyugati" embereket, akik talán kötélnek állnak. Nem használt. Végül is azt mondtam, hajlandó vagyok feleletet adni akkor, ha megfordítja a kérdést. Nem azt kérdezi, hogy mit akarunk, hanem azt, hogy mit nem akarunk. Rám nézett, elmosolyodott s megállapította, hogy kevés ilyen nehéz emberrel akadt össze, mire szerényen azt válaszoltam, hogy kevés embertől kérdezett ilyesmit ilyen nehéz helyzetben. Véggül is megegyeztünk s kitűnő nyugati kollégám most már szertartásos hivatalossággal tette föl a kérdést: „Mit nem akarunk ?“ És máris elővette jegyzőkönyvét, ceruzáját s jegyezni kezdett. Válszom pedig igy hangzott: Átalános emberi értelemben : nem akarunk különbséget ember és ember között Általános gazdasági értelemben: nem akarunk többé kiszipolyozott munkát, munkanélkülit, vagy nyomorgót s nem akarunk ugyanakkor minden földi jóban duslakodó multimilliomost látni. Nem akarunk vallási, faji, vagy nemzeti kisebbség lenni. Mint e hélyiek: nem akarunk többé gyarmat lenni Nem akarunk többé úgy élni Európában, mint a különböző ketrecekbe zárt állatkerti majmok, melyek csak felvigyázóik engedélyével mehetnek át egyik elkeltett helyről a másikra. Nem akarunk többé ketreceket és majomidomítókat látni. Nem akarunk többé útlevelet váltani sem Bukarestbe, sem Budapestre, sem Moszkvába, sem Bárisba, sem Londonba, sem New Yorkba. Nem akarunk többé hetekig, sőt hónapokig álldogálni egy-egy útlevélért, vagy vízumért akkor, amikor a technika mai állása szerint egy repülőgép a legtávolabbi országokba is elröpíthet 16 óra alatt. Ez egyszerűen hülyeség. Nem akarunk többé a mozdony minden harmadik-negyedik sípolásánál különböző egyenruhás vámőröket és határőröket látni, akik dédapánk foglakozásától kezdve a bőröndünk tartalmáig mindenre kiváncsiak. Nem akarunk ugyanezen urak jóvoltából minden kecskeugrásnyira uj és uj pénznemeket vásárolni s minden alkalommal alaposan megkárosodni. Nem akarunk többé különféle színű szövetdarabkákat a gomblyukunkba tűzni s ezzel jogcímet nyerni arra, hogy a másikat agyonüthessük csak azért, mert ő másszínü szövetdarabot fűz ugyanoda. Az efajta megkülönböztetés ember és embr között ma már nevetséges s az emberiség gyermekkorából visszamaradt csökevényhagyomány, melyet le kell operálni. Nem akarunk többet dolgozni, mint amennyit az emberi szervezet és egészség megenged, de viszont nem is akarunk többet keresni annál, mint amennyire egy mai átlag-kultúrembernek szüksége van. Viszont: nem akarjuk, hogy az emberi munka alkotta értékeket egy újabb őrült kezdeményezésre rombával, ágyúval megsemmisítsék, vagy torpedóval a tenger fenekére küldjék s ugyanakkor az emberiséget mérhetetlen nyomorúságba és gyászba döntsék. Nem akarjuk, hogy bárhol is határozzanak rólunk, de nélkülünk. Nem akarunk szájkosarat sem a szánkra, sem a tollunkra, mert azt már jóval Darwin előtt Aristoteles is leszögezte, hogy az ember — kevés kivételtől eltekintve — nem kutya. A kutya is ugathat, de a karaván halad. Nem akarunk senkit és semmit megbosszulni. A háborús bűnösök, vagy bűnözők — legyen az egyén, vagy nép, — ugyanabba a kategóriába esnek, mint a közönséges bűnözők. Márpedg az orvostudomány mai állása szerint a bűnözők terheltek, tehát betegek, tehát nem beszámíthatóak, tehát őrültek. Az ilyeneket egyszerűen el kell különíteni az egészségesektől. Véleményem szerint a német nép nyolcvan százaléka sem érdemel mást, mint az őrültekházá■ . Ez lesz a világ legnagyobb elmegyógyintézete. Nem akarunk többé soha egypártrendszert, mert láttuk, hogy ez hová vezet, következéskép elvárjuk, hogy a józan célkitűzésű pártok egymást tiszteletben tartsák és megbecsüljék. Amiért nem gondolkodom a tyúkszemirtásról pontosan ugyanúgy, mint a másik pártba tartozó valaki, azért lehet sok tekintetben közös és hasznos gondolatunk. Lehet, hogy pont abban az egy kérdésben, mely elválaszt bennünket, sem nekem, sem neki nincs igaza, hanem egy harmadiknak. Csalhatatlan ember még nem született a födön. És végül: nem akarunk több háborús új esztendőt! Kitűnő kollégám szó szerint lejegyezte a mondottakat. De mivel többesben beszéltem, a mi olvasóinknak is tudomásukra hozom az adott választ. Talán akad még valaki, aki ugyanígy gondolkozik s igy a többesszám használata részemről jogosnak bizonyul. DÁN ÉR LAJOS SZAKASZTs árpád-A TŰZBEN Az ÉVSZÁZAD IZZIK A világ vajúdik . . . Vén Európa határain túl lobognak már a lángok. S a forró homokra vér hull. Kiknek a vére? Csyan mindegy az, és nincs is, aki szánja. Hiszen vérpatakokból nő rreg az öröm óceánja . .. A fekete vér is drága, drága és minden szívnek szent dobogása. De vén földünket új napok felé kergeti a halottak tánca. Az idő, mit most élünk, borzalomnak látszik, de a nagy tűz izzó parazsán az uj világnak száz új színe játszik. Nincs semmi veszendő: az ember él s a gondolatok élnek. Termékenyítő, buja ereje találkozik a tűznek és a vérnek. Csak meresszük szemeinket a tűzre és régi táltosként olvassunk belőle: Nekünk lobog a nagy tűz s az órás világ lobog bolondul... De tervbe van szőve minden, sírokon innen, sírokon túl. A tűzben új évszázad izzik. 3