Erdély, 1945. január-június (2. évfolyam, 1-86. szám)

1945-01-01 / 1. szám

Itt ir» |»m­^r 1. Válasz egy irodalmi cikkre Kolozsvár, január 1. Lapunk har­madik számában hosszasabban fog­lalkoztunk az erdélyi írók háborús magatartásával s tárgyilagosan le­szögeztük, hogy a polgári társada­lom betüveteinek egy része elárulta a népet, másik része pedig gyáva hall­­­g­tásba burkolódzott. Ezt a tényt a történelmi igazság kedvéért rögzítet­tük le. Egyik fiatal írónk védelmébe veszi „megtévelyedett“ társait, mond­ván, hogy egy részük jóhiszeműen „igy“ akart hazát menteni s tévely­gésük emberi dolog. A másik részét azzal menti, hogy „bizonyos idő el­teltével“ „asztalfiókok dohából, pin­cékbe ásott öreg ládákból“ elő fog­nak kerülni azok az írások, „melye­ket a cenzúra süllyesztett a szellem kaszabörtöneibe.“ Ez így gyönyörűen, szinte a dan­tei klasszicizmus hangján hallszik. De nézzük meg, hogy mi van mö­götte? A kis „emberi megtévelyedé­­sek“ a magyarságnak majdnem egy félmillió halottjába kerültek; a kis ártatlanoknak beállított fajelméleti eszmecserék azt a látszatot adták, mintha százezernyi szerencsétlen zsidó megkínoztatását és elpusztítá­sát az írók is helyeselték volna; az a bizonyos hallgatás majdnem az egész ország sirját ásta meg. M­ident nem lehet a cenzúrára fogni. Mert a cenzura csak arra kényszeríthette az írót, hogy hallgasson, de arra, hogy uszítson, — soha ! S talán éppen a cenzura tudna beszélni néhány olyan­ uszító írásról, melyek sz­étén ennek az irodalomnak berkeiből akartak napfényre kerülni s melyeknek ki­hozatalát bizonyos cenzorok meg­akadályozták. Az írók helytállására nem „bizonyos idő elteltével“ lett volna szükség, mert most már cse­kély kivétellel leszerepeltek, hanem akkor, amikor az irodalom közismert figuráinak szava súlyt jelentett volna. Mi nagyon jól tudjuk, hogy az el­nyomatás éveiben kik hol, hogyan és­­ mikor vállalták mellettünk a küzdel­met és a kockázatot! Most már nem vagyunk kiváncsiak az „asztalfiókok dohából“ előkerülő írásokra. Az iga­z izó — ha akar — minden cenzúra ellenére is ki tudja fejezni magát úgy, hogy a cenzúra ne akadhasson bele. Példa erre többek között Zilahy La­jos „Fatornyok“ darabja, Vághidi Ferenc „Wellington“-ja, Kovács Imre, Szakosíts Árpád, Parragi György és mások írásai, akik pedig sokkal erő­sebb cenzúrahivatal ellenőrzése alatt álltak, mint az erdélyi irodalom nimolistái. Nagy István, Balogh Edgár, Jancsó Elemér, Jordáky Lajos és mások minden cenzúra ellenére is érzékeltetni tudták álláspontjukat, csak a balatonszárszói hivatalos irói összebirkásodás meghivottai marad­tak m. kir. írók, akik még ráadásul külön cikkekben gazsálkroztak a Werth Henrikéknek. Szabó Dezső, ha nem is írta meg, de megmondta, hogy csak abban az esetben megy el ezekre a „week-and“-ekre, ezekre a „magyar sorsot tárgyaló“ fürdőzé­sekre, ha a fogadóépület egyik kapu­félfájára Imrédy-t, a másik félfára Antal Istvánt felakasztják. Ilyen ki­tételt természetesen csak Szabó De­zső kockáztathatott meg, de például egy történelmi tanulmányt arról, hogy a germánok elleni Bocskay-, Bethlen-, Rákóczi-féle szabadságharcok mennyi vérveszteségébe kerültek a magyar­ságnak, megírhatott volna bármelyik erdélyi filozopter i­ósüvölvény is. A megtévelyedetteket pedig azzal menteni, hogy tévedésük „emberi“ volt s igy megbocsátható, egyenesen nevetséges. Hiszen ilyenformán Hit­ler, Göring, Göbbels, Szálasi s bár­melyik rablógyilkos szintén felment­ Boldog újévet kíván k. vendégeinek és vevőinek isUi'O'S ’he&tüt&'zá Unió­ utca 8. sz. E­R­IK­E­­.I . hető, mivel az ő tévedésük is „emberi“ tévedés. Nem tudom, hogy mit szól­nának ehhez a világ megkínzott százmilliói. Nem akarunk verebekre, illetve szúnyogokra ágyúval lövöldözni. Nem kívánjuk ez irodalmi „megtévelyedet­tek“ fejeit, mert tisztában vagyunk azzal, hogy ők csak apró, szűklátó­körű és tudatlan csahosai voltak a nagy vérebkoncertnek, de annyit el­várunk tőlük, hogy lássák be mu­lasztásukat, vonuljanak háttérbe s majd néhány év múlva jelentkezze­nek, megtisztultak­ és megtérve, mint azok az ókori vezeklők, akik bűneik megbánására a pusztába vonultak. Most azonban többé egy nyikkanásu­­kat sem akarjuk hallani. És ezt vegyék komolyan! Wo­lfi Sándor Nem tikárunk több KOLOZSVÁR, január 1. A napok­ban összehozott a sors egy külföldi újságíróval. Amint az ilyenkor szokás, kérdés és felelet alakjában szőnyegre került közöttünk minden olyan prob­léma, mely a ma és a holnap nagy kérdéseivel összefügg. Kitűnő nyugati kollégám láthatólag a deduktív mód­szer híve volt, mert logikus sorrendben tért ki előbb az egész emberiség, majd a fehér civilizáció, utána az európai s végül a középeurópai és az erdélyi kérdésekre, tehát szisztematikusan szű­kítette a köröket, így igyekezvén beha­tolni gondolkodásomba és „világné­zetembe“. Végül, — miután gondos orvosként minden gondolattagomat végigtapogatta és végigkopogtatta, — kirukkolt a nagy kérdéssel: mondjam meg neki kereken,hogy tulajdonképpen mit akarunk „mi“ erdélyiek ? A válasz megadása előtt magyará­zatot kértem. Az újságíró, a politikus, az író, vagy a magánember vé­lmé­­nyére kiváncsi-e mert mindegyik eset­ben más és más feleletet kell adnom. Mint ujságró nem akarok felelni, mert ha felelnék,az én válaszomat könnyen beállíthatja mint „az" ujságiró véle­ményét. Már pedig ekkora felelősséget nem vál­alhatok Mint politikus nem felelhetek, mert ehhez ki kellene kér­nem pártom vezetőségének hozzájá­rulását, amit pillanatnyilag nem cse­lekedhetek m°g. Mint iró, meg vagyok csömörölve és ki vagyok ábrándulva az emberiségből, dehát ezzel majd­nem minden izó így van, tehát a válasz nem érdekes. Mint magán­ember pedig arra a kérdésre, hogy mit akarunk, nem válaszolhatok, m°rt abban, hogy „akarunk“, benne rejlik az, hogy többen akarjuk. Már­pedig én senkinek a nevében nem akarhatok semmit, ha az illető, vagy az illetők abba bele nem egyeztek. Érvelésemet nem fogadta el. Hosszú vita kerekedett, de emberem nem tá­gított. Ő a lapjának, mely ennyi és ennyi százezer, vagy millió példány­ban jelenik meg, köteles megküldeni e­re a körkérdésre a választ s elsőnek hozzám utasították, mint „nyugati“­­ emberhez. Megköszöntem a megtisz­­teltetést s megneveztem más „nyugati"­­ embereket, akik talán kötélnek állnak. Nem használt. Végül is azt mondtam, hajlandó vagyok feleletet adni akkor, ha megfordítja a kérdést. Nem azt kérdezi, hogy mit akarunk, hanem azt, hogy mit nem akarunk. Rám nézett, elmosolyodott s megállapította, hogy kevés ilyen nehéz emberrel akadt össze, mire szerényen azt válaszol­tam, hogy kevés embertől kérdezett ilyesmit ilyen nehéz helyzetben. Vég­­­gül is megegyeztünk s kitűnő nyugati­­ kollégám most már szertartásos hiva­talossággal tette föl a kérdést: „Mit nem akarunk ?“ És máris elővette jegyzőkönyvét, ceruzáját s jegyezni kezdett. Vá­lszom pedig igy hangzott: Á­talános emberi értelemben : nem akarunk különbséget ember és ember között Általános gazdasági értelemben: nem akarunk többé kiszipoly­ozott mun­­ká­t, munkanélkülit, vagy nyomorgót s nem akarunk ugyanakkor minden földi jóban duslakodó multimilliomost látni. Nem akarunk vallási, faji, vagy nemzeti kisebbség lenni. Mint e hélyiek: nem akarunk többé gyarmat lenni Nem akarunk többé úgy élni Euró­pában, mint a különböző ketrecekbe zárt állatkerti majmok, melyek csak felvigyázóik engedélyével mehetnek át egyik elkelt­ett helyről a másikra. Nem akarunk többé ketreceket és majomidomítókat látni. Nem akarunk többé útlevelet vál­tani sem Bukarestbe, sem Budapestre, sem Moszkvába, sem Bárisba, sem Londonba, sem New­ Yorkba. Nem akarunk többé hetekig, sőt hónapokig álldogálni egy-egy útle­vélért, vagy vízumért akkor, amikor a technika mai állása szerint egy repülőgép a legtávolabbi országokba is elröpíthet 16 óra alatt. Ez egy­szerűen­­ hülyeség. Nem akarunk többé a mozdony minden harmadik-negyedik sípolásá­nál különböző egyenruhás vámőröket és határőröket látni, akik dédap­ánk fogla­kozásától kezdve a bőröndünk tartalmáig mindenre kiváncsiak. Nem akarunk ugyanezen urak jó­voltából minden kecskeugrásnyira uj és uj pénznemeket vásárolni s minden alkalommal alaposan megkárosodni. Nem akarunk többé különféle színű szövet­darabkákat a gomblyukunkba tűzni s ezzel jogcímet nyerni arra, hogy a másikat agyonüthessük csak azért, mert ő másszínü szövetdarabot fűz ugyanoda. Az efajta megkülön­böztetés ember és emb­r között ma már nevetséges s az emberiség gyer­mekkorából visszamaradt csökevény­­hagyomány, melyet le kell operálni. Nem akarunk többet dolgozni, mint amennyit az emberi szervezet és egészség megenged, de viszont nem is akarunk többet keresni annál, mint amennyire egy mai átlag-kultúrem­­bernek szüksége van. Viszont: nem akarjuk, hogy az emberi munka alkotta értékeket egy újabb őrült kezdeményezésre rom­­bával, ágyúval megsemmisítsék, vagy torpedóval a tenger fenekére küldjék s ugyanakkor az emberiséget mér­hetetlen nyomorúságba és gyászba döntsék. Nem akarjuk, hogy bárhol is ha­tározzanak rólunk, de nélkülünk. Nem akarunk szájkosarat sem a­­ szánkra, sem a tollunkra, mert azt már jóval Darwin előtt Aristoteles is leszögezte, hogy az ember — kevés kivételtől eltekintve — nem kutya. A kutya is ugathat, de a karaván halad. Nem akarunk senkit és semmit megbosszulni. A háborús bűnösök, vagy bűnözők — legyen az egyén, vagy nép, — ugyanabba a kategó­riába esnek, mint a közönséges bű­nözők. Már­ped­g az orvostudomány mai állása szerint a bűnözők terheltek, tehát betegek, tehát nem beszámít­hatóak, tehát őrültek. Az ilyeneket egyszerűen el kell különíteni az egészségesektől. Véleményem szerint a német nép nyolcvan százaléka sem érdemel mást, mint az őrültek­­házá■ . Ez lesz a világ legnagyobb elmegyógyintézete. Nem akarunk többé soha egypárt­­rendszert, mert láttuk, hogy ez hová vezet, következéskép elvárjuk, hogy a józan célkitűzésű pártok egymást tiszteletben tartsák és megbecsüljék. Amiért nem gondolkodom a tyúk­­szemirtásról pontosan ugyanúgy, mint a másik pártba tartozó valaki, azért lehet sok tekintetben közös és hasz­nos gondolatunk. Lehet, hogy pont abban az egy kérdésben, mely elvá­laszt bennünket, sem nekem, sem neki nincs igaza, hanem egy harma­diknak. Csalhatatlan ember még nem született a fö­dön. És végül: nem akarunk több háborús új esztendőt! Kitűnő kollégám szó szerint leje­gyezte a mondottakat. De mivel töb­besben beszéltem, a mi olvasóinknak is tudomásukra hozom az adott vá­laszt. Talán akad még valaki, aki ugyanígy gondolkozik s igy a többes­szám használata részemről jogosnak bizonyul. DÁN ÉR LAJOS SZAKASZTs árpád-A TŰZBEN Az ÉVSZÁZAD IZZIK A világ vajúdik . . . Vén Európa határain túl lobognak már a lángok. S a forró homokra vér hull. Kiknek a vére? Csyan mindegy az, és nincs is, aki szánja. Hiszen vérpatakokból nő rr­eg az öröm óceánja . .. A fekete vér is drága, drága és minden szívnek szent dobogása. De vén földünket új napok felé kergeti a halottak tánca. Az idő, mit most élünk, borzalomnak látszik, de a nagy tűz izzó parazsán az uj világnak száz új színe játszik. Nincs semmi veszendő: az ember él s a gondolatok élnek. Te­rmékenyítő, buja ereje találkozik a tűznek és a vérnek. Csak meresszük szemeinket a tűzre és régi táltosként olvassunk belőle: Nekünk lobog a nagy tűz s az órás világ lobog bolondul... De tervbe van szőve minden­, sírokon innen, sírokon túl. A tűzben új évszázad izzik. 3

Next