Erdélyi Napló, 1996. november-december (6. évfolyam, 45-52. szám)
1996-12-11 / 50. szám
яч\ A nagyváradi művészeti középiskola három tanulója Mozart három hegedűversenyének megszólaltatására vállalkozott a november végi kamaraesten. Előadásukban hivalkodásmentesen a tizenkilenc éves alkotó zseni fiatalos, üde muzsikájának költőiségével örvendeztette meg hallgatóit. Az éneklő mozartias allegrót, az adagiók személyes, bensőséges hangvételét, s a szertelen jókedvet árasztó zárótételek hangzásvilágát szinte az álom és valóság határán avatták élővé. Úgy csodálkoztak rá Mozart zenéjére, mintha ő maga is először hallaná azt. A salzburgi időszak (1775) öt hegedűversenye közül az A-dúrt (K. 219), a G-dúrt (K. 216) és a D- dúrt (K. 218) mutatták be. Köztudott, ezek a koncertek olasz mesterek, mint Boccherini, valamint Johann Christian Bach és a francia hegedűsök stílusának hatását ötvözik egységes mozarti hangzásképpé. A salzburgi mellőztetésben vigaszt keresvén visszaidézte itáliai emlékeit. Koncertjei közül a G-dúrban kivételesen „a gondolkodó és küzdő” szerző önvallomása szólal meg. A „musette-dallammal” tragikusan villantja fel olaszországi barátjának emlékét. A későbbi időszakban még két hegedűkoncertet komponál, jóllehet a Vil-ről (K. 268) még nem derült ki bizonyosan annak eredetisége. Elsőként Szabó Éva, tizedik osztályos tanuló az V. A-dúr (K. 219) versenyszólamát közvetítette „harmatos” egyszerűséggel, finoman differenciált ritmikai hajlékonysággal (Allegro aperto). Az adagio édes mozarti dallamát, valamint a rondó menüettes stílusát, virtuozitásba hajló hangképeit meglepő természetességgel mintázta meg. A harmadik G-dúrt (K. 216) a tizenkettedikes Lukács Róbert játszotta. Az érett alkotás egyéni leleményét, figurációit militáns lendülettel, s főként a rondóba ékelt, népies musettet nagylélegzetűen, érzelmeket árasztóan közvetítette. Végül Purje Krisztina tizenegyedikes tanuló a IV. D-dúr (Ke- 218) koncertet mutatta be. A következetesen végigvitt melódiaívek itt is a fiatal Mozart képzeletvilágát idézték. Az Andante cantabile szerenádhangulatát, s a rondó „grazioso” hangzásképeit, váratlan invencióképeit igyekezett híven megszólaltatni. Mindhárman Tokaji Ágnes növendékei, aki egyben a Varadinum vonósnégyes primáriusa. A kíséretet kiváló alkalmazkodókészséggel Radó Judit zongoratanárnő látta el. S még csak annyit, hogy a fiatal előadók a nagyváradi Tasnádi Károly által készített hegedűkön játszottak. Tuduka Oszkár Viva la musica! Hegedűkoncertek a művészeti középiskola kamaraestjén Erdélyi Napló In memóriám Apáthy Géza Ugráló vérű, táltos éveim elkényeztette kissé a felém tárulkozó gondtalan gondolatidő. El is hittem, hogy a világnyi boldogság délkörei maguktól simulnak ujjaimhoz. A fiatalon elhunyt, nagy tehetségű költő, Apáthy Géza halálának 20. évfordulóján Brassóban, az Evangélikus Központban emlékestet tartottak, bemutatva a Szavaimmal betakarlak című kötetet, amely a Brassói Lapok Alapítvány támogatásával jelent meg. Meghívott vendégek: Farkas Árpád, Bogdán László, Lendvay Éva költők, Sipos Lajos tanár és Gajzágó Márton, a Trisedes Rt. igazgatója Apáthy Géza, a Brassói Lapok egykori szerkesztője a második Forrás-nemzedék egyik legígéretesebb tehetsége volt, keveset írt, még kevesebb lírát publikált. Kéziratának összegyűjtésére vállalkozott a Brassói Lapok szerkesztősége, és így jelent meg első és egyben posztumusz kötete Lendvay Éva előszavával, Csutak Levente grafikájával. A brassóiak szép számban gyűltek össze, hogy emlékezzenek arra a szelíd, félénk, halk szavú, csendes mosolyú költőre, aki „kozmikus csillagpályáján" igen fiatalon, 33 éves korában ellobbant. Személyes élményeket is felidéztek, igen megható volt az a pillanat, amikor a tanító néni, özv. Varga Tiborné Hoffmann Erzsébet rajzolta meg a félénk kisgyermek portréját. Az ünnepség után beszélgettünk el Apáthy Géza gyermekkori játszótársával, padtársával, egykori barátjával, Farkas Elekkel. Géza a Bolonya negyedben, az Olt utcában lakott, de a házat a városrendezés idején lebontották. Szüleink iparosok voltak, bútorasztalosok, akik kis fizetésből, sok munkával próbálták fenntartani a családot. Az édesapja is éjt nappallá (Boldogság) téve dolgozott, de csak kevésre tellett, igen szűkösen éltek, rádiójuk sem volt, nemhogy könyvtáruk, meg aztán előfordult, hogy a villanyszámlát sem tudták kifizetni, és Gézának gázlámpánál kellett tanulnia húgával együtt. Ebből a világból indult útjára, és konokul próbált mindent pótolni tanulással, olvasással. - A pajtási viszony a középiskolában folytatódott... - A középiskolát a volt katolikus főgimnáziumban kezdtük, párhuzamos osztályba jártunk, de aztán a humán szakon ismét összekerültünk, két éven át, a X. és XI. osztályban padtársak is voltunk, az utolsó előtti padban, az ablak mellett ültünk. Órák alatt gyakran kint járt a tekintete, elgondolkozott, ábrándozott, talán verseket írt magában. Szünetekben sem vegyült a hangoskodók közé, visszavonultan beszélgettünk, különösen a húszperces szüneteket kedvelte, mert akkor az irodalmárokkal, Sipos Lajos és Herkel László barátaival - akik ma irodalomtanárok - együtt az irodalomról vitatkoztak. Iskolából hazajövet pedig inkább gyalogosan jártunk - hogy az autóbuszjegy árából pálcikás fagylaltot vehessünk -, táskáját hóna alá kapva böngészte az újságot, nem volt türelme kivárni, amíg hazaér. Rendszeresen olvasta az Utunkat, de minden hétfőn megvásárolta a sportújságot is, mert igen nagy futballdrukker volt. Nem csoda, hiszen akkoriban a Steagul Roşu „aranycsapatnak" számított. Délutánonként pedig nagyokat sétáltunk a városban, gyakran az antikváriumban kötöttünk ki. Ott búvárkodott, és kevéske pénzén szépirodalmat vásárolt - román, német és magyar nyelvű könyveket. Micsoda öröm volt, amikor a Petőfi öszszes költeményét tartalmazó kötetet megvásárolta! A teljes portréhoz az is hozzátartozik, hogy március 15-én titokban az evangélikus temetőbe mentünk tisztelegni a csángó szabadságharcos költő, Zajzoni Rab István emlékoszlopához. - A szenvedélyes focirajongó sportolt-e? - Nem, de lehet, jobb lett volna, ha focizik, talán meg lehetett volna előzni a kórt. Keskeny vállú, megtört fiú volt, állandóan rózsák égtek az arcán. A szomszéd fiúkkal természetesen gyakran rúgtuk a labdát, aztán - amikor egy kisebb csapat is összeverődött - a közeli réten, majd a Csigahegyen dúltak a mérkőzések. Ő sem volt jó játékos, de a játék örömét szerettük. Egyébként egy ifjúsági regényt is írt, ami rólunk szólt, a mérkőzéseinkről, a nagy-nagy tervezgetéseinkről. - Középiskolás műhelyéből sikerült kitörnie... - A megyei könyvtár olvasótermének rendszeres látogatója volt, állandóan olvasott, jegyzetelt, tudatosan készült a pályára. Az iskola irodalmi körének versenyén második díjat nyert, bár az elsőre számított. Ez a helyezés igen-igen bántotta érzékenységét. Aztán megjelent első verse, A szemüveg, amelynek címén sokat vívódott. Kilencedik osztályos volt, amikor Szemlér Ferenc magához hívatta, ez a délután szárnyakat adott az induláshoz. A helyi lap, az Új Idő és az Utunk közölte verseit, tehetségére Kolozsvárt is felfigyeltek. Iskolánkban ő volt a költő, tekintélye volt. Versei szokatlan, merész hangú, egyéni írások voltak. Szólnunk kell műfordításairól, mert már akkor fordított román és német klasszikusokat. Édesanyja szász volt, így a németet anyanyelvi szinten beszélte, és ismerte a kortárs román költőket is. Álmodott-e arról, hogy majd egyszer ismert költő lesz, és megjelenik a kötete? - Érezte, olyan úton halad, amelyből meg is tud majd élni, és biztos volt abban, hogy bejut az egyetemre. - Ki volt a mintaképe, a kedvenc költője? - Kezdetben Petőfi, de aztán felfedezte József Attilát, és azonosította kettejük sorsát, a szegénységet. Még valamire felfigyeltem, Géza verseiből nem sok optimizmus sugárzik, szomorkásak, fájdalmasak ezek a vallomások. Hangsúlyozom: tudatosan készült a pályára, ígéretes tehetség volt. - Magyar-német szakra jelentkezett Kolozsvárra... - Amikor Kolozsvárra megérkeztünk - mert én is román-magyar szakra készültem Géza biztatására, holott inkább reál érdeklődésű voltam -, Tömöry Péternél szálltunk meg, amíg a bentlakásban elhelyezkedhettünk, így egy jó irodalmi vita részese lehettem. Az írásbeli után Farkas Árpád bemutatkozott a folyosón, versei alapján ugyanis tudott már Gézáról. A helyi laptól egy újságíró riportot is készített vele, hiszen tudtak róla, várták is. Egy év múlva ismét próbálkoztam, és ekkor Magyari Lajos is ott volt a környezetében. Visszatértem Brassóba, és, ő valahányszor hazajött, felkeresett, de lassan eltávolodtunk egymástól. Később, amikor a Brassói Lapokhoz került szerkesztőként, akkor is tartottuk a kapcsolatot, az esküvőjén is ott voltam, de az én pályám elkanyarodott az irodalomtól. - Mi lett a kéziratok sorsa? - Kéziratai elkallódtak, a család teljesen kihalt. Egy verssel ajándékozott meg, a címe Lenin beszélt, amely egy filmélmény hatására született meg. Valamelyik könyvemben van, sajnos még az sem került elő. Egy kis verses füzetéről tudok, foglalkoztatta a gondolat, hogy kiadjon egy kötetet. - Befejezésként hadd valljon önmagáról Farkas Elek, az egykori osztálytárs, a jó barát, aki irodalmárnak készült... - Technikumot végeztem anyagmegmunkálási szakon, és immáron 26 éve a Roman Rt.nél mesterként dolgozom. Boros Erika