Erdélyi Szemle, 1920 (6. évfolyam, 1-48. szám)

1920-05-30 / 22. szám

Hatodik évfolyam. Cluj (Kolozsvár), 1920. május 30. * 22. szátt­.­ ­ A Balga és a Halál írta: Hugo von Hofmannsthal. — Fordította: Berde Mária. A komornyik fő és egy tányér cseresznyét helyez az asztalra, aztán be akarja zárni az erkélyre nyíló ajtót. Claudio : Hagyd nyitva még az ajtót — mit remegsz? Komornyik: Kegyelmed még tán el se fogja hinni. Félig magában, félelemben Most elrejtőztek a lugasba, mind. Claudio: Kikről beszélsz? 4 Komornyik: Bocsánat, nem tudom. Félelmetes népség, s egész csapat. Claudio: ■ „ ' -Tán koldusok? \ Én nem tudom. Claudio: /• Úgy zárd be A kert utcára nyíló ajtaját. Eredj aludni, s hagyj békében engem. Komornyik: Hisz épp ez az, ami úgy megrémített. A kertajtót bezártam. Ámde... Claudio: » ' Nos?­­ Komornyik: Most már a kertben ülnek egy padon. Ott, hol Apoll homokkő szobra áll, Homályban élt a kútkáván néhány. És egyikük meg épp a szfinkszen ül. Nem látni, mert a tuxus elfödi. És férfiak ? Claudio: Komornyik. Van köztük asszony is. Nem koldusmód, csak ódivat szerint öltözve, mint fakó rézmetszet­e. Oly rémesmód megütni csöndben ott, S halott, szemükből úgy tekintni rám, Mint más üreslé, puszta légbe­ néz, Kegyelmed már meg fog bocsátni, — de füzek nem emberek, s nincs földi ár, Melyért feléjük mernék menni én. Ha Isten úgy akarja, holnapig Eltűnnek, és csak most legyen szabad A házastót bezárnom és a zárt Szenteltvízzel meghintenem, mer’ én Ily emberfélét nem láttam soha, S ilyen szemekből ember nem tekint. Claudio: Tégy mint akarsz, s jó éjszakát. Darabig gondolkozva föl és alá jár. A szín mögött sóvárgó, szívbemarkoló hegedűszó csendül meg, először távol, aztán közelebb, végre tömören, forrón, mintha a szomszéd szobából áradna. Zene ? S minő csodásan lelkemhez beszél ! Hogyan, ragályos vén a babona ? Úgy tetszik, ilyen csendülés . Nem kell még földi hangszeren soha. F­allgatózva jobb oldal felé fordul és ágy marad. Mint árnya rég óhajtott fájdalomnak, Szivemhez ér, szivemre fekszik. És véghetetlen szánalomnak És végtelen reményünk tetszik; Mintha dicsőülsen minden salaktól Éltem áradna be az ódon kőfalakról. Mint kedvesünknek, mint anyánknak jötte, Mint megtérése minden elveszettnek, Lelkem meleg, szent ábrándokba szőtte, Mik ifjúságom tengerébe vetnek; Mint gyermek álltam így tavaszi tűzben És elfogott sejtelmes, bűvös álom, Oly véghetetlen sóvárgástól üzien Lebegni vágytam túl, minden határon*! És jöttek mámoros, dús vándorévek, Mikor sugárban állt az ég s a föld, Harangok zúgtak, rózsák lánggal égtek, És minden élt, ujjongva tündökölt Vakítva idegen izzású lángban, Bensómhöz oly édes közel nyomultan, Hogy lelkesültem és megmámorultam Élő láncszem gyanánt fönséges életláncban! S beszivárgott szivembe is világul A tűzfolyam, mely minden szivet éltet. És énem akkor oly gyönyörre tagait, Minő ma még álmomban sem kísérthet. Komornyik:

Next