Szemle, 1921 (1. évfolyam, 1-9. szám)
1921-01-16 / 1. szám
SZEMLE Járól, úgy mint ahogy a pihét szokta lerázni az ember a kabátjáról. Ilyen pihe volt mind a csütörtöktől vasárnapig s vasárnaptól csütörtökig beleevődött sok falusi lehetetlenség, amiket aztán, örült, ha lerázhatott. Zsófi pedig a legjobb médium volt erre. Némileg civilizált is volt a prímás leánya, már a maga fajtának között s mintha öntudatosabbá tette volna az a két év, amit a városban töltött. Hegedült, cimbalmozott, olvasgatott, igaz ugyan, hogy neki még a Marlittok meg a Crokerek ünnepi olvasmányok voltak, de el tudott diskurálni vele, volt benne egy kis városi íz, egy parányi gesztus, modor, ami pedig úgy hiányzott a falu leányaiból, még azokból is akik városi levegőről jöttek ide. Így egyre gyakrabbak lettek a mezei séták s mivel benn a faluban nem igen találkozhattak, a természet szabadjában egyre jobban érezték magukat. Már szinte kellett egymásnak a két fiatal lélek, már szinte életszükséglete volt Jenőnek a lány ? ha bármi történt volna, Jenő és Zsófi , akkor felmentek a mezőre találkozni egymással. A valósággal vágyott a lány után, a lánynak édes markotikum volt az intelligens fiatalemb udvarlása. Előbb udvarlás, később szeretés. A mezei mámor, a virágok zsongása, a patak sistergése egymásba gajdította a két fiatalt. Most már nemcsak vágyták, szükségét is érezték egymásnak. A lányt szédítette a szép szavak muzsikája, a vére könnyelmű volt, mint az anyjáé, meg a nagyanyjáé, aztán nem is sokat törődött sorsával. Miért ? Egy falusi cigányfiúhoz úgyis igen pazar ajándéknak tartotta magát. Ölelte, bódította a fiút, egymásba szívták ajkuk csókos mézét, beleheltette magát a fiú agyába, felperzselte a vérét s a Jenő fiatal tizennyolc éves testében úgy kergetőzött a vér, mintha fiatal paripák száguldottak volna keresztül a testén. Vad volt és izzós egy délután, mikor az alkony szürke palástot borított a fiatalokra, Jenő és Zsófia lüktető tagokkal feküdtek a fűben. A szemük kacagott, kacagtak, kacagtak és boldogok voltak és életük legdrágább, örök egyetlen ajándékát adták egymásnak. Zsófia örült friss szabadságának, lányos kiteljesülésének, csókokkal köszöntötte érte a fiút, Jenő pedig csak későbben ébredt rá, hogy a lány butító csókzápora pecsétet tett fiatal gyermekéveire. Ifjúvá, férfivé avatta. És csak azután kezdett gondolkozni a történteken, a lányon, önmagán, a kettőjük közös titkán, közös frigyén. Tetszett neki és újra megölelte a lányt s valami meleg zsibongást érzett a mellében. A csütörtök és vasárnap délutánok mind szerelmesebben váltották fel egymást, Jenő is több vonzalmat érzett már a falu iránt, a falu iránt, amelyben minden utálata mellett is azt találta fel, amivel a város még nem ajándékozhatta meg: férfiúvá érettségét. Aztán lázas pergésben egymásba gyűrűződtek a hetek, hónapok, míg egyetemrejárás ideje előtt meg kellett válnia a falutól. A lánynak könnyet csalt szemébe az utolsó nap, de nem tragikuskodott. Szerette nagyon Jenőt, de természetesnek találta a válást. Még egyszer nagyon hálás akart lenni a fiúnak s amit nem tett még soha, az utolsó éjszaka kiszökött házukból, elment a fiúhoz, még egyszer tobzódni akart a fiatalságával, a boldogságával s mellére akarta szívni annak a csókját, aki megtanította a szerelemre, a nagy, szent, igaz, hallelujás szerelemre . . . Aztán elbúcsúztak, a lány ott maradt a piszkos kis faluban, a fiú pedig hazament a városba, a nagy és izgága, zsivajos városba. De soha, soha sem tudta elfedn: "A fit, a prímás leányát, aki az élet egyikebb emlékével ajándékozta meg abban as, isten háta mögötti, nyomorult falut*. S. Nagy László: B égetések Dózsa Endrével, hogy mért nincs ma Erdélyben regényirodalom? Az ember naponkint találkozik emberekkel, utcán, kávéházban, vagy társaságban, elbeszélgetnek, örömös vagy szomorú dolgokról s mikor hosszas kézfogás, vagy kalaplengetések után elválnak, csak akkor veszi észre egyike — másika, hogy az előbbi pár perc, ha elrepült is, a diskurzus tovább gondolkodtatja. Tegnapelőtt Dózsa Endrével találkoztam, az Irodalmi Társaság elnökével. Beszélgettünk, beszélgettünk s egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy valahol a mult században tévelygőnk, Jósika Miklósnál, Kemény Zsigmondnál s szomorún esett a mai sivárságokra gondolnunk. Erdély aranykora jutott eszünkbe. Amikor Erdély adta Magyarország regényíróit s azóta hej, sok évek elmúltak, de erdélyi magyar regényírók bizony, de kevesen akadtak. Ma? Poétánk, elbeszélőnk, tudósunk szép számmal vagyon, — de regényírónk, az nincs. Talán a humusz nem a régi, talán a vér lanyhult el, a földben a hiba, vagy a falban, Jósikánk, Reményünk nem akad, azonban... De haliga ... Az erdélyi akác most is illatos virágokat bont, ereinkben pezsgőn fut a vér és jön biztosan, mert jönnie kell, az új idők magyar regényírójának. Talán most kezd hozzá a regény első koncepciójához, talán már be is fejezte az utolsó sorokat , vagy kész is lehet az asztalfiókjában , csak nem tudjuk, csak mi nem tudjuk, mert szerény és félős, mert rosszak a viszonyok, drága a nyomda, kevés a pénz. Pedig a mai idők regényíró témája. Zord időkbell kell jönnie a megörökítőjének. Az erdélyi föld új próza-énekesének, mesemondójának. És amikor közbevetettem, hogy talán elnök úr regényei voltak az utolsó erdélyi magyar regények, a Cinka Panna és a többiek: — Rég volt ... Lesz e még? Csak azt tudom, hogy Martinovics, a nyomdász, még mindig nem számolt el legalább 300 kötet árával, amit Pestre vitt magával. Talán ezért nincsenek ma regényírók Erdélyben, mert félnek, hogy a kiadó eladja a regényt, de pénzt azt nem kapnak tőle. (szó) 3