Erdélyi Szemle, 1934. október - 1935. december (20. évfolyam, 1-15. szám)
1934 / 1. szám
4 emléke még ma is él ebben a derék városban és idézik húsz év múltán is. Az idők forgandósága, az elmaradhatatlan jó magyar virtus, az összeférhetetlenség, a meg nem értés, ahogy egy kicsit szabadabban lélekzettünk, átkos nyilaival becsapott közénk is. Mintha bombát kaptunk volna, úgy szétrepültünk. Egyik része elment a Pásztortüzet szítani, másik része Napkeletet alapított s csak kevesen maradtunk a Szemle mellett. Alig néhányan. De azért nem adtuk fel a reményt utolsó percig. Nehéz idők voltak. Keserves körülmények köszöntöttek ránk a Szemle ezen új korszakában. Volt úgy, hogy a sok küzdés béklyót tett szivünkre, kezünkre s hónapokig nem birtunk megjelenni, de a hitünk soha el nem veszítettük, kitűzött feladatunkat annyiba nem hagytuk sime — itt vagyunk. Volt idő, hogy Osvát Kálmánnal szövetkeztünk, aki átvette a Szemlét s hétfői leveleket csinált belőle. Aztán Erdélyi Magyar Helikon címmel könyvkiadó vállalatot terveztünk, de a hagyományos magyar összetartás azt is megfojtotta polgaszeretetével. Aztán 1927-től két éven át egyes egymagam írtam az egész Szemlét, mert másként képtelen lettem volna fenntartani. Be kell vallanom, hogy egész szerkesztői működésem alatt talán ez volt a legnyugalmasabb periódus. De milyen az ember? A jót is megunja s könnyű volt rávenni, hogy tegyem újra „közkinccsé“ (közprédává) lapomat, így is lett. Néhány régi és néhány új barátom és munkatársam segítésével azóta újra az irodalmi és közéleti harcok fókuszába kerültünk. Bár anyagi forrásaink nagyon megapadtak, minden erővel igyekeztem a lapot céltudatos irányban vezetni s igy ebből az időből is van, ami szót érdemel. Különösen kultúrpolitikai cikkeink és cikksorozataink, amelyek közül az olvasás művészetéről írt sorozatunk kulturpedagógiai célzatával érdemelt figyelmet s fogta meg a közönséget, a magyar középosztály és a magyar munkásság politikai összefogásáról írt sorozatunkban pedig dr. Krenner Miklós és Bernády György cikkei keltettek nagyobb viszhangot. Ezek mellett a székely autonómia kérdésével foglalkoztunk még sorozatosan Paál Árpád, Zágoni István, Sulyok István, Szabó András, Tamásy megvilágításában s igyekeztünk a magunk nyilvánosságával is minél erősebben kihangsúlyozni ennek a kérdésnek a nagy horderejét. Ezekben az időkben hozzánk tartozott Jakab Géza, a mienk Salgó Olga, ekkor kezd írni Marton Lili, útba indítottuk Pálfi Lilit, Bajkó Erzsébetet s néhány fiatal ma is bízik a mi segítő erőnkben. És még egyet: a sok szétágazó és szétfolyó magyar munkával szemben megpróbáltuk felhívni az egész magyarság figyelmét arra, hogy összefogó és mindent magába ölelő munkaközpontra volna szükségünk. Munkatársaink összefogásával igyekszünk és szeretnénk egy olyan munkaközösséget teremteni, amely az erdélyi magyarság minden irányú kultúrszükségletére figyelemmel legyen, a kultúra minden terén irányító és útmutató eszméket tudjon adni. Hogy ez a tervünk mennyire fog sikerülni, az már nem is annyira mi tőlünk, mint nagyrészt a közönségtől, a közönség megértésétől és mellénkállásától s a hagyományos magyar összetartástól függ. * Mogyoróhéjba összefoglalva körülbelül ez az, amit húsz év alatt tettünk, próbáltunk tenni, szerettünk volna tenni. És körülbelül ezek a további terveink is. Dolgozni és dolgozni az erdélyi magyar kultúráért, az erdélyi magyar népért. Hogy eddig mennyiben teljesítettük e feladatunkat, azt a közönség jogosult felmérni és elbírálni. S hogy van-e szükség munkánkra a jövőben, azt is a közönség határozza meg és dönti el magatartásával. Mi hisszük és én hiszem, hogy van szükség az Erdélyi Szemle tántoríthatatlan hűségére, becsületes kitartására, bizakodó hitére. Ha húsz év alatt a Szamos, a Maros és az Olt vize, meg a szálló fellegek sok mindent el is vittek, egyet nem vihettek el tőlünk, a hitünket. Hitünket a munka szépségében és eredményében, a függetlenség áldott szükségében, kultúránk jelentőségében. És ez a hit tovább vezet minket s Ígéretekkel biztat az új húsz év megkezdésében is. S. NAGY LÁSZLÓ: Reményik Sándor első versei: Az Erdélyi Szemle huszadik évének indulásakor első gondolatunk Reményik Sándor felé száll, aki hosszú betegség után már gyógyulóban van, de még mindig a kolozsvári református kórház lakója. A húsz éves Szemle büszke örömmel jegyzi fel, hogy Reményik Sándor is soraiból ivett a mai magyar irodalom ormára s ezért írjuk melegebb szívvel, ezért örvendetesebb öröm számunkra, hogy legnagyobb értékünk, legkiemelkedőbb büszkeségünk ismét visszanyerte munkabíró erejét. Amilyen szívesen emlékszünk azokra az időkre, amikor Reményik első verseit hozták e hasábok, és olyan szeretettel ragyogtatjuk meg olvasóink előtt, mint munkásságunk legkincsesebb kifejezőit, a húsz éves Erdélyi Szemle e ritka gyöngyeit. Karácsonykor Az innenső part valóság és vér, az innenső part fájdalom és gondok, máglya, amit az élet összehordott és felgyújt könnyelműn, hadd égjen, az innenső part, borongás a végen, egy sötét kéz, mely a szívünkig ér és szörnyű törvényt diktál a világnak, az innenső part valóság és vér. A túlsó part a gyermekkor, az álom. Kezedben egy kis viaszgyertyát tartva, áldássál lélek, ki ma egy ezüstszálon libegsz át nesztelen a túlsó partra. 1916. dec. 24. Csomó Mit tudjuk mi, hogy ki kötötte: Isten, a Sátán, a Gonosz, a Jó? de meg nem oldja hit, tudás, erő, örök az élet szálán a csomó. Mit tudjuk mi, hogy s mint kötötték, hogy bogozták a Végzet kezei, a Végzet a mi babráló kezünk és szakadt, véres körmünk szereti. Az élet szálán ott a sok csomó és meg nem oldja hit, tudás, erő, bár eszmék rendje tűnt miatta le s a semmiségből újra visszajő. Bár ostromolták roppant rendszerek, rajta minden hatalmuk megtörött, a megoldások sora végtelen s reménytelen — mert a csomó örök. Mert minden fűszál, minden kis virág egy rettenetes gordiusi bog és az marad, mig lélek lesz, ki rajt haladni, vívni, tépelődni fog. S a tépelődő, babrálgató ujjnál még szánandóbbak tán a vaskezek: Cézár, ki kettévágtad a csomót, szegény — Te sem oldottad meg. 1917. aug. 5. ERDÉLYI SZEMLE