Erdélyi Szemle, 1934. október - 1935. december (20. évfolyam, 1-15. szám)

1934 / 1. szám

4 emléke még ma is él ebben a derék városban és idézik húsz év múltán is. Az idők forgandósága, az elmaradhatatlan jó magyar virtus, az összeférhetetlenség, a meg nem értés, ahogy egy kicsit szabadabban lélekzettünk, átkos nyilaival becsapott közénk is. Mintha bombát kaptunk volna, úgy szét­repültünk. Egyik része elment a Pásztortüzet szítani, másik része Nap­keletet alapított s csak kevesen maradtunk a Szemle mellett. Alig néhányan. De azért nem adtuk fel a reményt utolsó percig. Nehéz idők voltak. Keserves körülmények köszöntöt­tek ránk a Szemle ezen új korszakában. Volt úgy, hogy a sok küzdés béklyót tett szivünkre, kezünkre s hónapokig nem birtunk megjelenni, de a hitünk soha el nem veszítettük, ki­tűzött feladatunkat annyiba nem hagytuk sime — itt vagyunk. Volt idő, hogy Osvát Kálmánnal szövetkeztünk, aki átvette a Szemlét s hétfői leveleket csinált belőle. Aztán Erdélyi Ma­gyar Helikon címmel könyvkiadó vállalatot terveztünk, de a hagyományos magyar összetartás azt is megfojtotta polgaszere­­tetével. Aztán 1927-től két éven át egyes egymagam írtam az egész Szemlét, mert másként képtelen lettem volna fenntar­tani. Be kell vallanom, hogy egész szerkesztői működésem alatt talán ez volt a legnyugalmasabb periódus. De milyen az ember? A jót is megunja s könnyű volt rávenni, hogy tegyem újra „közkinccsé“ (közprédává) lapomat, így is lett. Néhány régi és néhány új barátom és munkatársam segíté­sével azóta újra az irodalmi és közéleti harcok fókuszába kerültünk. Bár anyagi forrásaink nagyon megapadtak, minden erővel igyekeztem a lapot céltudatos irányban vezetni s igy ebből az időből is van, ami szót érdemel. Különösen kultúr­politikai cikkeink és cikksorozataink, amelyek közül az olva­sás művészetéről írt sorozatunk kulturpedagógiai célzatával érdemelt figyelmet s fogta meg a közönséget, a magyar közép­­osztály és a magyar munkásság politikai összefogásáról írt sorozatunkban pedig dr. Krenner Miklós és Bernády György cikkei keltettek nagyobb viszhangot. Ezek mellett a székely autonómia kérdésével foglalkoztunk még sorozatosan Paál Árpád, Zágoni István, Sulyok István, Szabó András, Tamásy megvilágításában s igyekeztünk a magunk nyilvánosságával is minél erősebben kihangsúlyozni ennek a kérdésnek a nagy horderejét. Ezekben az időkben hozzánk tartozott Jakab Géza, a mienk Salgó Olga, ekkor kezd írni Marton Lili, útba indí­tottuk Pálfi Lilit, Bajkó Erzsébetet s néhány fiatal ma is bízik a mi segítő erőnkben. És még egyet: a sok szétágazó és szétfolyó magyar munkával szemben megpróbáltuk felhívni az egész magyarság figyelmét arra, hogy összefogó és min­dent magába ölelő munkaközpontra volna szükségünk. Munka­társaink összefogásával igyekszünk és szeretnénk egy olyan munkaközösséget teremteni, amely az erdélyi magyarság min­den irányú kultúrszükségletére figyelemmel legyen, a kultúra minden terén irányító és útmutató eszméket tudjon adni. Hogy ez a tervünk mennyire fog sikerülni, az már nem is annyira mi tőlünk, mint nagyrészt a közönségtől, a közönség megértésétől és mellénkállásától s a hagyományos magyar összetartástól függ. * Mogyoróhéjba összefoglalva körül­belül ez az, amit húsz év alatt tettünk, próbáltunk tenni, szerettünk volna tenni. És körül­belül ezek a további terveink is. Dolgozni és dol­gozni az erdélyi magyar kultúráért, az erdélyi magyar népért. Hogy eddig mennyiben teljesítettük e feladatunkat, azt a kö­zönség jogosult felmérni és elbírálni. S hogy van-e szükség munkánkra a jövőben, azt is a közönség határozza meg és dönti el magatartásával. Mi hisszük és én hiszem, hogy van szükség az Erdélyi Szemle tántoríthatatlan hűségére, becsü­letes kitartására, bizakodó hitére. Ha húsz év alatt a Szamos, a Maros és az Olt vize, meg a szálló fellegek sok mindent el is vittek, egyet nem vihettek el tőlünk, a hitünket. Hitün­ket a munka szépségében és eredményében, a függetlenség áldott szükségében, kultúránk jelentőségében. És ez a hit tovább vezet minket s Ígéretekkel biztat az új húsz év meg­kezdésében is. S. NAGY LÁSZLÓ: Reményik Sándor első versei: Az Erdélyi Szemle huszadik évének indulásakor első gondola­tunk Reményik Sándor felé száll, aki hosszú betegség után már gyó­­gyulóban van, de még mindig a kolozsvári református kórház la­kója. A húsz éves Szemle büszke örömmel jegyzi fel, hogy Reményik Sándor is soraiból ivett a mai ma­gyar irodalom ormára s ezért írjuk melegebb szívvel, ezért örvendete­­sebb öröm számunkra, hogy legna­gyobb értékünk, legkiemelkedőbb büszkeségünk ismét visszanyerte munkabíró erejét. Amilyen szíve­sen emlékszünk azokra az időkre, amikor Reményik első verseit hoz­ták e hasábok, és olyan szeretettel ragyogtatjuk meg olvasóink előtt, mint munkásságunk legkincsesebb kifejezőit, a húsz éves Erdélyi Szemle e ritka gyöngyeit. Karácsonykor Az innenső part valóság és vér, az innenső part fájdalom és gondok, máglya, amit az élet összehordott és felgyújt könnyelműn, hadd égjen, az innenső part, borongás a végen, egy sötét kéz, mely a szívünkig ér és szörnyű törvényt diktál a világnak, az innenső part valóság és vér. A túlsó part a gyermekkor, az álom. Kezedben egy kis viaszgyertyát tartva, áldássál lélek, ki ma egy ezüstszálon libegsz át nesztelen a túlsó partra. 1916. dec. 24. Csomó Mit tudjuk mi, hogy ki kötötte: Isten, a Sátán, a Gonosz, a Jó? de meg nem oldja hit, tudás, erő, örök az élet szálán a csomó. Mit tudjuk mi, hogy s mint kötötték, hogy bogozták a Végzet kezei, a Végzet a mi babráló kezünk és szakadt, véres körmünk szereti. Az élet szálán ott a sok csomó és meg nem oldja hit, tudás, erő, bár eszmék rendje tűnt miatta le s a semmiségből újra visszajő. Bár ostromolták roppant rendszerek, rajta minden hatalmuk megtörött, a megoldások sora végtelen s reménytelen — mert a csomó örök. Mert minden fűszál, minden kis virág egy rettenetes gordiusi bog és az marad, mig lélek lesz, ki rajt haladni, vívni, tépelődni fog. S a tépelődő, babrálgató ujjnál még szánandóbbak tán a vaskezek: Cézár, ki kettévágtad a csomót, szegény — Te sem oldottad meg. 1917. aug. 5. ERDÉLYI SZEMLE

Next