Erdélyi Szemle, 1934. január-október (19. évfolyam, 1-12. szám)

1934-01-01 / 1. szám

1934. 2. szám JANUÁR VÍZÖNTŐ vagy Boldogasszony hava A­­TÉL DICSÉRETE Havasi ember — kis mokány lován — a hófúvástól hunyorog vakon. Kocog az élbehajló utakon s pipára gyújt vén taplón és kován. Sötét erdő borzong hallgatagon, fehér mező a holdas ingovány. Távol hegyekből néha egy sovány ordas cél leng a friss csapásokon. A szalmás viskók görbe ablakából kis mécsek fénye hull az útra körben, a kastély-ablak köztük szinte lángol... A vén pap ácsolt asztalára törten olvas és fölrezzen a bibliából, ha orvvadászok puskahangja dörren. DSIDA JENŐ : Erdélyi író 1934-ben Mit várok és mit várhatok az új évtől? Itt ülök az Íróasztalomnál. Körülöt­tem kéziratok tömege. A magam kéz­iratai. Mindenféle. Verskötet-anyag, no­vellák, kis­regény, színdarab, tanul­mányok. Szinte minden műfaj, amit csak ismer az irodalomtörténet és esz­tétika, írások halmaza, gondolatok özöne, problémák sokasága, kérdések, témák ága boga, ami mind-mind a kö­zönség elé kívánkozna. Ez vagyok én, erdélyi író, magyar író, 1934-ben. Az év első napjaiban, az újjáéledt tervez­­getések évadán. És így vannak velem együtt Erdélyben és Bánságban, írók, magyar írók még elég sokan. Vala­mennyien, akiknek egyik szeretőjük, feleségük, barátjuk, testvérük a toll, a betű, a gondolat. És most, új év kezdetén magam adom fel magamnak a kérdést: Miért íródnak ezek az írások? Miért íródnak vonalak, születnek versek, elbeszélések, regények, színdarabok, elmondatlanok, felolva­­satlanok, bemutató­ nélküliek, meg nem­­jelentek? Mit vár és várhat az erdélyi magyar író 1934-ben, nem magától­­ a közönségtől; milyen visszhangra szá­míthat a társadalomban, minek dolgo­zik és miért? Felelni nem könnyű. Csöppet se az. Optimizmusra nem sok az ok. Pesszi­mistának lenni egy az öngyilkossággal. Maga­ állam­i ostobaság . Hazudni, hit­ványság Hiszen nincs kiadó, alig van olvasóközönség, a színházak jórészt üresek, a könyv­vásárlók ponyvákért, rémregényekért, detektív kalandokért, ér­zelgős szerelmi históriákért lelkesednek. Mi lehet mégis alapja a hitnek, a biza­kodásnak, a várakozásnak? Mi? Az önmagunkban való hit A küldetésünk­ben való hit. A missziónk tudata. Az érzés, hogy erdélyi magyar írónak lenni szent faji kötelesség. Áldozathozatal, szolgálat. Hogy itt nekünk kell nem­csak hang lenni, de visszhang is. Ne­künk kell lennünk nemcsak íróknak, olvasóknak is. Hogy mi legyünk hír­vivői, heroldjai a magunk­ és a mások­­telte szépségnek egyaránt. Hogy örök kezdésnek kell lennünk, örök munka­vállalásnak és örök munkavégzésnek. Pionír tudattal élni, örökké hidat verni a Művészet és Szépség számára lélek­től-lélekig ; dalolni, mint a pacsirta, dicséretvárás nélkül, templomban, szó­széken zsolozsmázni, mindig magyar szót zengeni, tanítani, nevelni, élni és éltetni, bízni és bíztatni, lelkesedni és lelkesülni. Az erdélyi irodalom már megszületett. És még az erdélyi író is. Sorskülde­tésként, elhívatásból. És ennek a misz­­sziónak nem lehet véget érni. Ami ledőlt, újra kell építeni, mint halálig hű Kőműves Kelemeneknek, a vérünk eresztékével, a lelkünkkel, a gondola­tainkkal. Volt olvasótábor, elveszett? — visszahódítani; volt kiadó, nincs? — újakat verbuválni; de nem állni, nem csüggedni, nem hallgatni. Újra kezdeni a hőskort a hőskornál, a füze­tek megjelentetésénél, az előfizető-gyűj­tésnél, a felolvasó-estélyek rendezésé­nél, a vidéki magyarság felkeresésénél, az érdeklődés fel­vetésnél, őskereszté­nyek, misszionáriusok módjára. Nem dicsőségért, nem érdekből és haszon­lesésből, nemzeti elhivatottságból, az eszméért. A magyar szó ébrentartásáért. A faj lelkének megőrzéséért. Én ezt várom 1934 től. Ezt az újra induló munkát, ezt a megelevenült életakarást. Ezt a visszatérő sors­, igenlést és optimizmust. És bizonyára ezt várják velem együtt mindazok, akik a betű és toll igazi szerelmesei, az ösz­­szes erdélyi és bánsági magyar írók. És ha ezt akarják, csak vállalniok kell a rájuk várakozó feladatokat és a vissz­­hangtalanságból zengés lesz, a dermedt­ségből élet, a csendességből teremtő, alkotó munka. És a kéziratok, mint tavasszal a fecskék, szétrepülnek Erdély és Bánság tájaira, magyar fecskék ma­gyar üzenettel, a megújult életkedv biz­tató, hitető ígéreteivel. És ha egy fecske nem is csinál tavaszt, a magyar szel­lem új tavaszát nem is teremti meg, de ötven-hatvan, száz erdélyi írófecske bizonyára igen. Walter Gyula ERDÉLYI SZEMLE msNmr­.. SZIVEK NAPTÁRA Január egy: Hála Istennek már új az év megint ! Fáradt szívedbe új reménysugárt hint. Február: Csikorgó hó, kemény, dermesztő hideg. Jégvirágosak ablakod, a szíved. Március : Langyos, édes, ibolyaillatú est... Szíved is, véred is ébredezni kezd. Április egy: Bolondos szél, bolondos vágyról zenél. Egyre azt fújja, bolond ki búsan él. Május egy: Vidám majálisok, orgonás kertek S te álmodozva mondod, hogy: szeretlek. Junius huszonegy: A nyár halkan jön, nem is veszed észre, Úgy talál téged csókba s kéz a kézbe. Julius: Rózsabimbó nyílik, ég a nap, a nyár S valaki epedve, remegve vár. Augusztus: Ezüst csillagok ezüst csíkban esnek S Te szép szemére gondolsz a Kedvesnek. Szeptember nyolc: Melegebb hazába szállnak a fecskék S Te vágyva mondod, ó, hogy velük mennék. Október: Kip-kop bekopognak a hűvös napok S Te szólsz, Istenem, miért nem alhatok ? November egy: Mindszentek napja, mécses világítás . Te úgy érzed, már nincs kívüle más. December huszonöt: Hópelyhes, boldog karácsonyi béke, Csak Te suttogod azt, hogy vége, vége. Január egy: De hála Istennek, új az év megint S árva szivedbe új reménysugárt hint... SALGÓ OLGA BESSEE MODERN ÉPÍTÉSZET. A dessaui építészeti iskola, amelynek külseje is elárulja az in­tézet modern célkitűzéseit. Az intézet vezetője egyidőben Moholy—Nagy mérnök volt.

Next