Erdélyi Szemle, 1936 (21. évfolyam, 1-8. szám)

1936 / 1. szám

ERDÉLYI SZEMLE Pártpolitika, diktatúra és demagógia Reflexiók: a román politikai pártok reform­törekvéseiről Írta: BALLA BALLA BÉLA (Baia­ Mare) A mai életviszonyok rohamos változása, valamint a fel­törekvő társadalmi erők, különböző érdekcsoportokat dobnak felszínre, ha a pártképződés szempontjából bíráljuk őket. Összműködésüket bizonyos szociális kényszernek kellene létre­hozni­­e, mivel ezek az érdekcsoportok rendszerint a nehéz ipar és a bankokráczia szolgálatában állanak, megjelenési formájuk nem lehet egészen őszinte. Ahoz viszont, hogy ezek az érdek­csoportok, vagyis politikai alakulatok tiszta toleran­ciából, vagy magasabb erkölcsi szempontból világíthassanak rá a népesség gazdasági sérelmeire, nem különben az elvi­selhetetlen adóterhekre és az elhelyezkedés nehézségeire — feltétlenül ideális szellem és magasabb dialektika kellene, így, a mai viszonyok, bonyolult és zavaros körülményei közepette, a román politikai pártok létkérdéseinek egyik alap­vető fontossága, hogy programjukat nehézkes és ideges tak­tikájuk miatt nem tudják megvalósítani. Vagyis jobban mondva, eredeti formájában nem tudják végrehajtani. Ezért naciona­lista érzelmekre támaszkodva, olyan jelszavakat vetnek fel­színre, amelyek minden életképes eszmét és lehetőséget hát­térbe szorítanak s a napi sajtót is a maguk javára igyekez­nek hangolni. Ez lehet rideg pártérdek, de semmiesetre sem államérdek. Az állam fejlődését és egységes vérkeringését csak olyan politikai pártok vigorizmusa biztosíthatja, ame­lyeknek célkitűzése — nyílegyenes, — amelyek nem törek­szenek haszonlesésből, nyereség­vágyból fölfelé, — viszont a bosszú féktelen szomjával sem taposnak lefelé. A múltkoriban egyik írásomban arra világítottam rá, hogy a román parlamentáris életben, az impérium­változás óta az a furcsa helyzet állott elő, hogy megvan az angol­szász típusú két­pártrendszer: a mindenkori kormánypárt (a liberális párt, tradíciójánál fogva) és a mindenkori ellenfél (a Mihalache pártja). Ezek felváltva küzdenek a hatalom át­vételéért. Megvan azután a francia típusú több pártrendszer is — a kormányképes pártok mellett Leon Destrée szerint — az abc jellegű törpe pártok, amelyek a kormány­rendszer szerint vannak uniformizálva. A román belpolitikai életben: Avarescunak, Vajdának, Gogának, Cuzának, Bratianu Georghenak, Iorgának, Lupunak, (s talán még egy nehánynak) vannak ilyen abc-jellegű töre­dék pártjai.­­ Ezek a kontinentális párttípushoz hasonlóan szintén megszeretnék valósítani programjukat, de mivel né­melyik törpepárt „Plattformja“ igen szélsőséges, vagy túl­zottan nacionális“ — a reálpolitika szempontjából teljesen időszerűtlen volna az előtérbe jutásuk. — Csak zavart idéz­nének elő. Viszont a többi kispárt azért nem életképes, mert konzervatív felfogásuk idejét múlta és érvényesülésük politi­kai stagnációra vezetne. Mégis, ha nagyon a mélyére tekin­tünk a dolgoknak, ezek a törpepártok kevesebb és nagyobb agitációval át szeretnék törni az alkotmányos „két párt rend­szert“ hogy a kormányzást egy, a szájuk ize szerinti válasz­tással magukhoz ragadhassák. (Ez természetesen diktatúrát vonna maga után.) Így azután ugyanis az államhatalmat vagy balfelé tolhatnák azok, akik pucsszerűen felülkerekednének. Már most a pártvezetőségek képzettségén, államtudo­­mányi ismeretein és törvénytiszteletén múlik, hogy a kispár­­tok küzdelme ne fajuljon el, ne kerüljön ki az utcára, ne idézzen elő belső zavart és ne okozzon egyenetlenséget. Fő­leg pedig ne aljasodjék le útszéli demagógiává, ne szítson gyűlöletet és a kisebbségi állampolgárok jogbiztonsága, va­lamint megélhetési és elhelyezkedési lehetősége ellen ne iz­gasson sem a parlamentben, sem a parlamenten kívül. A kisebbségi pártoknak a jelen körülmények között igen nehéz a helyzetük. Míg a többségiekhez tartozó törpe pártok­nak meg van a mozgási szabadságuk és tetszésük szerint agitálhatnak hangzatos és sokat ígérő jelszavakkal — addig, a kisebbségi pártoknak, hogy az elszigetelődés és elnyomás veszélye ne fenyegethesse őket, így a mindenkori kormány­párt árnyékában kell meghúzódniok, csaknem tétlenségre kárhoztatva, mert semilyen ellenzéki álláspontot nem foglal­hatnak el — nehogy alkotmányon kívüli tényezőkként kezel­jék őket, vagy ami még rosszabb — irredentizmussal vá­dolják azok az erőcsoportok, amelyek ma kétségen kívül dik­tálnak a kisebbségieknek, de semmiesetre sem kormányoz­nak elég legálisan, amikor uralmon vannak. A dolgok ilyen fejlődése folytán nemcsak az alkotmány­­jog, de a törvény­jog biztosítása szempontjából is úgy a kormánypárt, valamint az ellenzék csak „pár exellence“ nobilis és megértő politikát akar folytatni, magasabb állami érdekek szempontjából.­­ Tehát a modern demokrácián keresztül fel lehet építeni a „nemzeti egységet,“ de távolról sem lehet olyan politikai alakulatokat támogatni, amelyek hátsó és be nem vallott céljaiknál fogva széthúzásra vezethetnének és faji gyűlöletből a kisebbségi állampolgárokból ellenséget ne­velhetnének. Minden valamirevaló kormánynak erkölcsi köte­lessége a jogfolytonosság biztosítása mellett az élet­ standard biztosítása is. Az állam nem ismerhet jogfosztás nélkül es­küt tett, kisebbségi tisztviselővel szemben külön nyelvvizsgát, ami páratlan eset az államok történetében Minden állam­polgárnak szerzett jogai mellett — külön politikai jogai is vannak. Ezt a felelős tényezőknek mindenkor a legnagyobb tisztelettel respektálniok kell — ha csak nem lépnek az erő­szak terére. (Ez már a rendőrállamok gyarmatosító politikája ) Az elnyomás sokszor gyengeségre is vall — ostromállapotot és cenzúrát von maga után, nem indokolt esetekben is. Az angol Harrdley és a dán Christensen (két kiváló államtudományi bölcselő) klasszikus példákra hivatkoznak akkor , amikor olyan államférfiak nevét emlegetik írásaink­ban mint: Walpole, William, Jonge, Talleyrand, Cromm­­well, akik az alkotmányos kereteken belül működő nagy pár­tok erkölcsileg megalapozott elveit tiszteletben tartották, de hevesen és elszántan küzdöttek a „párt-masinizmus“ ellen. Ez ugyanis egyeduralkodásra való törekvése mellett megha­misítja a nép akaratát, kijátsza annak uralmát és úgy a köz­­igazgatási, mint a társadalmi életet alaposan megfertőző, ki­zsákmányoló, megvesztegethető és árdrágító politikájával. Ez Erdély műkincsei: A valasuti br. Bánffy Albert-féle kastély faragott lépcső-feljárata. (Br. Bánffy Dénes felvételei). 5

Next