Erdélyi Szemle, 1943 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1943-01-01 / 1. szám
Boldog Újévet! Irja: JÓZAN MIKLÓS unitárius püspök. Egy hosszú életen keresztül — Isten kegyelméből -hányszor hangzott föl ajkainkon ez a jókívánság gyermek-, ifjú- és férfikorban egyaránt. És mindig más meg más volt a csöngése, ismét más és más a viszhangja. Volt idő, amikor csoportokba verődve jártuk be a vidéki kisváros ismerős negyedét s ékes rigmusokkal köszöntve a házi tűzhely körül egybegyült rokonságot, nem vettük megalázásnak, hogyha a szives látás és kinálgatódzás mellett búcsúzóra még egy-egy pirula verte markunkat. Hát a zengő fiatalság tündérkertje nem talált volna édes otthonra a hótakarta mezőkön is, amikor még az életpálya csak a kialakulás küszöbén állott és választani lehetett és kellett a kályhasütő és a bíboros között?... Azóta pedig nyakunkba szakadt a való Élet minden izgalmával, gondjaival és terheivel, szenvedéseivel, hogy mindezekben egyedüli nyereségünk legyen a mindnyájunkat körülölelő jó Sors kedvezése gyanánt a lelkünkből lelkedzett gyermek és unoka, mint az örökéretnek letéteményesei. Úgy van! — Ha volt valaha csöngése, megnyugtató és boldogító visszhangja ennek az újévi köszöntésnek, az itt és most vagyon még ebben a feneketlen zűrzavarban is, amely reá nehezedik kivétel nélkül mindnyájunkra — egyelőre — a békés kibontakozás minden reménye nélkül. Babonás körökben még súlyosbítja a helyzetet, hogy az Anno Domini 1913. pénteken kezdődött és pénteken végződik. Amin azt hiszem, könnyen túltehettük magunkat, mert meggyőződésünk szerint, minden nap az Urnak a napja, aki ködgomolyban vagy napsütésben, a bánat borúlátásában és az orom kedvre derítő nemes hangulatában egyaránt osztogatja a maga parancsait s a kötelességteljesítés önzetlen feladatát értékmérő gyanánt állítja föl a jelen és a jövő nemzedék számára. Ő maga kíván az Ő földi gyermekeinek boldog Újévet, bent a szívek rejtekében, bent a lélek titkos kohójában, ahol izzanak a vágyak és remények s ahonnan gyermeki szent tisztelettel száll a fohász tiszta szárnyon ma is Feléje — Hozzája népünk, a Magyar Nép boldogságáért és békességéért... Mert most ez a fő! E mellett eltörpül minden egyéni érdek s még az egyes családok szempontja is. A magyarság most egy egész: egy szent közösség, amelyben csak az és annyiban érvényesülhet, amennyiben a mi törekvésünk, imánk és áldozattá telünk összhangban áll a Nemzet egyetemes érdekeivel. Az Etelközi szerződés óta nem volt még ilyen nagy erkölcsi próbája a Vezéreknek és a törzseknek, akik Álmos fiát pajzsukra emelve, fejedelmet választottak maguknak a saját vérükből, akinek a vezetésére reá bízhatták az Idő méhében születendő ezeréves Haza minden verejtékes gondját, minden véres dicsőségét. Hol lennénk ma a világ szeme előtt és a saját magunk megbecsülésében, hogyha III. Andrással nem hal ki az Árpád-házi királyok sora s az ország nem leendett szabad prédája az uralomért versengő családoknak, akik egykettőt kivéve nem tudták azonosítani érdekeiket a ,,summum bonum“ követelményeivel. Még jó, hogy Erdély a legnehezebb próbák idején — a külön fejedelemség égisze alatt meg tudta őrizni a törvény tisztelete mellett a magyar nyelv szentségét s teremtett egy olyan hősi korszakot, amelyhez okulni és lelkesedni ez, a mai nemzedék is bátran visszajárhat. Merítsünk hát a múlt emlékeiből ma is elemelő és vigasztaló tanulságot, hogy világra szóló, gigantikus küzdelmünkben nem vagyunk és nem leszünk magunkra hágyatva. S osztályrészünket a harcok viharában kiérdemeve, bátran elvárhatjuk, hogy az Uj Rend a lovagias magyar Nemzetnek visszaadja mindazt, ami Árpád örökéből ezer év jogán az övé volt, s amitől egy balkezes kormányzat léhán és könnyelműen — ellenségeink csodálkozása mellett — megfosztotta volt. Trianon — a múlté... A múlt csak példa legyen most! /C'dka'in’stói' (Udvarhelyszéki nyelvjárásban) „Egyetlen, szép fiam, hogy mire jutottál! Könnyebb a tollúnál, gyöngébb vagy a habnál Nézem: a szélfúvás nem kap-é föl téged? Hirtelen szélmulás nem ejt-é le téged? Urusfüvet szednék hét falu határán, Ha azt az igazit köztök megtalálnám! A kacagásodat erdőn megkeresném, Csak tudnám, csak tudnám, mi gyavitt meg esmént!" „Ha az enyim róna füsti fecske szárnya, Ha ez a két lábam sebes széllé válna, Ha elbujdoshatnék a nyugvó nappal. Ha a Tisza martyán látna meg a hajnal. Ha a magyaroknak elibe szállhatnék. Ha a seregükbe én is beállhatnék, Akkor gyöngeségem előre fordulna A csürdöngölöt és eljárhatnám újra!“ „Nagybeteg egy fiam, dehegyes eresztlek! Jártányi erőd sincs, maraggy te csak veszteg! Inkább kiviszlek a havas tetejibe, Havas tetejibe, a fenyőerdőkbe. Jó meleg csergével bé és bétakarlak, Amég meg nem gyavulsz, ápolva ápollak! A magyar katonák addog ideérnek, Akkó és béállhacc közijök honvédnek!“ Kivivék a legént havas tetejibe, Havas tetejibe, a fenyőerdőbe. Nap es ajnározta, kakukk biztatgatta, Csillag imádkozék, hogy erőre kapna. Csak az annya búsul: esse-asse használ, Sárgább má, görbébb má az elfogyó holdnál. . Vérhabtól virágzik az a kedves szája, Csak főne a sereg! Ejsze az használna! „Anyám, édes anyám! Má nagy erőt érzek! Jönek má, jönek má a magyar vitézek! Aggyasza a csizmám . .. magyar pántlikámot! Fusson csak, szöggyön csak szép gyopárvirágot! Indulok es nekik jó napot köszönni, Beállok a sorba, nincs má bajom semmi! Bátran küzdök én es a magyar hazáér, Vérömöt hullatom szép Erdélországér!“ „...Jaj! Nincsen má fiam! .. . méz és nem én inkába Csakugyan ott jönek! . . . húzom má a csizmám . . . Szived fölt töszöm magyar pántlikádot, A szögén kezedbe a gyopárvirágot! Jó kapitán uram! . .. ha Istent ösmérnek, Eggy szempillantásig ehejt ájanak meg! Itt fekszik, itt fekszik egy honvédkatona, Szép Erdélországért és csak meghala!“ Agyagfalvi Hegyi István