Erdélyi Szemle, 1944 (29. évfolyam, 1-2. szám)

1944 / 1. szám

ERDÉLYI SZEMLE 1944. 1. , és nem zsidóval köthet házasságot. Persze, hogy má­­ányi párok kellettek ezekre a törvényekre a mi liberális északunkban. Ezek a lászlói törvények és nemcsak a mnonhalmi, de az ezután következő törvényei is ebben a ellemben vannak sugallva, megírva és megpecsételve k­eresztülvíve a magyar életben. Ezt a nagy uralkodót és hadvezért külsejénél csak a ski mélysége és lelki szépsége szárnyalhatja túl. A há­­rmas hadvezér, a töretlen kardú vitéz, hatalmas öklö­rvényhozó jó volt, kegyes volt, megbocsájtó volt fajtá­val szemben. Ő élte és meggyőződésből élte a keresz­­nységet, nem más, politikai fogás volt nála, mint sok­plomata és politikus számára, akiben csak azért van a kreszténységgel szembeni türelmi állásfoglalás, mert jó­­rmányzói eszköz a kereszténység. Lászlónál ez meg­győződés és élet. Oh László, Nagyboldogasszony szeretete­­ tisztelete! Ő volt az első, aki pénzeinkre rá­vezette Ma­­garország Nagyasszonyának képét, ő volt az első, aki iszlaira Boldogasszony képét hímeztette. Nem csoda, úgy amikor megjött az órája az eltávozásnak, akkor ko­rsóját és sírját egy zokogó, síró nemzet vette körül, így a krónika: sírt nemcsak a papság, hanem sírt a pór is, rtak a szegények, sírtak a gazdagok, sírt a főrendi és az az utolsó ember is, mert kegyes királyát vesztette el inne a nemzet. Az ifjak és leányok nem perdültek táncra írom teljes esztendőn keresztül. Gyászt hordtak és szü­leit minden muzsikaszó, csak a könnyek muzsikája és szívek imája tört elő az árva magyar nemzet lelkéből a magasságos Isten és magyarok Istene felé. Szent István kereszténysége csak forradalmat hozott, vak széthúzásokat hozott, az a negyvenesztendős trón­­ikongás előbb-utóbb, de rövid időn belül Magyarország igét, eltörlését hozta volna maga után a legtermészet­­serűbben. Nem adnék most rá — így hátranézve — még 7 esztendőt és Magyarországot elnyelte volna a szom­­jéd nagyhatalom, mert hiszen határain mindig lesben áll­t ő Péterjeivel és Salamonjaival. László ugyanakkor nagyszerű diplomatának is mu­­stkozott. Meglátta a veszélyt és ezt abban látta, — talán már látta a véget is —, ha nem tudja a magyar pogány­­ágot az új kereszténységgel valamiképen összenozni. Itt an Lászlónak túlszárnyalhatatlan fényessége és nemzet­­ségmentő munkája, mert az idegen kereszténységet, a zentistváni kereszténységet, a magyarra rákényszerí­­­tt idegenséget, magyar kereszténységgé tudta tenni, nem véletlen, hanem nagy dolog ez. A kereszténység itt orrongásokat, pusztításokat eredményezett azzal a rá­­ényszerítéssel, megalkudni pedig nem lehetett, vissza­­ozni pedig már nem lehetett, pogánynak maradni sem lhetett még a visszavándorlás árán sem, mert az ajtó isszafelé a magyar tömegek előtt már zárva volt, tehát úgy megmagyarosítani a kereszténységet, vagy elpusz­­ulni. Nem volt más! László megmagyarosította a keresz­­énységet. Magyar vérré, magyar életté tette önmagában, a maga példájával az egész nemzetben, úgy annyira, egy Szent László óta itt ebben a hazában, Magyaror­­zágon kereszténynek lenni annyi, mint magyarnak lenni s magyarnak lenni annyi, mint kereszténynek lenni. Ha­­hát Szent István keresztény országalapító megérdemli et a kitüntető címet, adjunk nehezebb címet, verejtéke­­ebben megérdemelt címet Szent Lászlónak: „keresztény ömmegtartós“ Épen ezért Szent Lászlót kell tekinteni a magyar kereszténység, a magyar szuverenitás, a magyar ügyetlenség mintaképének. Ez volt Szent László, a magyar. És ha letöröljük a őrt és ha a kegyes király képét idézzük a jelenben, fel­­odhatom-e a kérdést, hogy mije legyen a magyarnak ma Szent László? Testvéreim! Szent László befejezett történelem. Be­­ejezett történelem mint egyén, hiszen megszületett, élt, elótta a test adóját, meghalt, de László világa és befo­lyása a magyar életbe nem befejezett történelem és ezt mi nem citáljuk. Sohasem citáljuk, szentistváni történel­met citálunk, Szent István után kiáltunk. Nagyon jól van ez, mert Szent Istvánnak és a szentistváni történelmi gondolatnak örökre joga van a magyar napokhoz és esz­tendőkhöz, bármikor halványuljon is a kereszténység is a keresztény élet, azonban miért nem citáljuk Szent Lász­lót akkor, amikor a szétválasztás korszakát, vagy nap­jait éljük, amikor vannak eszmék, gondolatok, törekvé­sek arra, hogy szétválasztódjék a kereszténység és a magyarság. Akkor László nem befejezett történelem, akkor László joggal lép elő a magyarság elé és követeli az ő világát, odacsaphat, hogy „negyven éves trónvil­longás és elpusztulás függött feletted magyar, amikor koronádat átvettem, most is, amikor a széthúzás karmai közé kerültél és napjaid problémája a kereszténység és a magyarság, én, László, kiáltok bele a magyar közéletbe, hogy a kettő egy és nem lehet itt csak kereszténynek lenni, hanem a kettőt együtt kell élni, érezni, érte vé­­rezni és meghalni.“ Áldjátok Lászlót ezért, hívjátok László világát új­ból a Ti nemzeti világotokba, mert ez a lászlói világ az egyetlen megmenthetése a magyarnak. Kérdezhetem hát, hogy mije lehet Szent László a magyaroknak? Itt a felelet! Az, akije volt 900 évvel ezelőtt. Az lehet ma a magyarnak újból Szent László, hogy bárdját ragadva csendet intsen és megálljt azoknak, akik különbséget akarnak tenni a kereszténység és a magyarság között a mi életünkben. Legyen a magyarok számára László az, aki volt akkor, amidőn lovával végigrohant a magyar­ság útjain: „Rohanj László Szögvéreden, patája friss for­rásokat fakasszon, hallhassuk csobogását a Mátrában és a Cserháton, hogy enyhüljön a mai széthúzások lázában égő magyar ajka.“ Legyen számunkra László az, aki volt, amidőn megmagyarosította a kereszténységet. Lász­lóhoz is jött egy deputáció. De csak deputáció ünnepélyes formában. Elődeihez negyven éven keresztül, Istvánhoz hol, gyilokkal, hol lázadással közeledtek, hogy állítsa vissza a régi vallást, állítsa vissza a fehér ló oltárát, ő hozzá csak egyszer jött egy deputáció csendes ünnepé­lyességgel, alázatos jobbágyi kéréssel, hogy dögvész pusztítja az országot. Nem segít rajta senki semmit. A keresztények Istene tehetetlen vele szemben. Engedd ha­talmas kegyes királyunk, hogy munkába lépjenek tálto­saink, hogy megszűnjön a dögvész. László csodával fe­lelt: Menjetek, a keresztények Istene megszünteti a dög­vészt. Kilövöm nyilamat és az a fű, vagy növény, amelybe nyilam akad, azt használjátok, az a növény orvosolja a dögvészt. László kilövi nyilát és hosszúlevelű növénybe akadt meg, azt rágcsálják a dögvészesek és meggyógyul­tak. Mai napig a magyar Szent László füveként ismeri és gyógyfűként használja ezt a növényt. Ez legyen László, a mi dögvészes korunkban. Szent László nem füve, hanem lelke segítsen, mert azokat a dögvészeseket sem a fű hozta a kereszténység táborába, hanem Lászlónak az egyénisége és így a mai időkben is jubiláljatok, magyarok, tisztán ragyogjon felettetek László, az ő magyarosító kereszténységével tanítson ben­neteket magyarnak és kereszténynek lenni. íme Testvéreim, magyarok! Ezért mertünk a 900. éves álomhoz nyúlni. Ezért, mert ez a bizottság a 750. éves szenthez nemcsak a kegyelet imájával alázatosan közeledni, hanem a magyar jajkiáltás megrázásával meg­rázza a 750. éves szentet, kéri, hogy száguldjon végig a magyar utakon lovával, erősítse meg üdítő forrásával a fajt és álljon élére azoknak az igazi magyaroknak, akik ma merészelnek síkraszállni a keresztény magyarságért és a magyar kereszténységért. Csak harangozó voltam, hogy beharangozzam eze­ket. Csak vigilia éneket zengek, hogy felharsogjon nem­sokára a nagy himnusz, Szent László himnusza. 5

Next