Transsylvania - Erdélyi Tájékoztató, 1996 (37. évfolyam, 1-4. szám)

1996-12-01 / 4. szám

A CENK ÁRNYÉKÁBAN Börtönben Zajzoni Rab István (1832-1862) Itt fekszem némán, csöndesen, Vetetlen börtönágyamon; Lelkemben kínos kín gyötör, Anyám, anyám nem alkatom! És mintha jőne jó anyám, Szellemként lépve egyedül — Ne csüggedj, édes gyermekem, Viseld te magad emberül! Kerengnek gondolataim Sötéten sötét éjszakán. Hogy eshetett meg a halál- Csapás Hunyad’ László fián! És László, ím, előttem áll, Arcán fejedelmi fény derül — Ne csüggedj, árva rabfiú, Viseld te magad emberül. Oh, boldog dél, oh, szelíd ég! A hellén ifjak szabadon! De ím, ott Marko Bozarisz, A dalnok, török vérpadon, Fűrészelik, ő jajt se mond, A török arcok vére Mi — Ne csüggedj, hű magyar fiú, Viseld te magad emberül! Eltűnt az éj, rég megvirradt, a Börtönőr szobámba lép, ítélet napja ma leszen, Hallgatni jött kíváncsi nép. De én bátor s nyugodt vagyok, Fülembe cseng szüntelenül: Ne csüggedj, hű magyar fiú, Viseld te magad emberül! A láthatatlan írás Áprily Lajos (1887-1967) Hull künn a köd s a színeket kioltja. Csak egy marad: a kúpos erdő kék-fekete foltja. Ülök magam tompán a téli ködben, s zord vonalad az erdőn túl ma is a szemembe döbben. Most messze vagy, különös, más planéta. Vallok neked, Mint régi és divatja­múlt poéta. Az erdőn túl, valaha így neveztek — a köd mögött akkor is így idéztek és kerestek? Én a neved mindig halkabban ejtem, elhallgatom s tán nemsokára tengerszembe rejtem. Pedig tudom: te vagy a Hang, a Hívás, szívó Delej s szemembe sajgó Láthatatlan írás. Elhullhatok, eltép a hűtelenség: homlokodon egy fényszilánkkal sem csorbul a fenség. Te megmaradsz: morajos szikla-ország, történelem, lelkemen­ túli, zord örökkévalóság, mégis: velem egy test vagy, mint a titkom. Nincs messzeség, nincs vad, mely életemtől elszakítson. Más benned él, foghat, taposhat, unhat. Kút vagy nekem s vágyat buzogtatsz, fogyhatatlan újat. Patakjaid bennem el nem apadnak, mélységeid mélységeimben kinccsel felfakadnak. Vadméheid a rétemen toroznak, havasaid nárcisszáim csokrában illatoznak. Ösvényeid a két talpamban élnek, harangjaid hajnal körül a tornyomban zenélnek. Fellegeid az én tetőmre szállnak, viharaid az én barlangjaimban orgonálnak. S ha hallgatok, nem tudom, ritka csendem bennem van-e, vagy künn, a benned alvó rengetegben? S a nagy moraj, nem tudom, hegycsuszamlás? Fellegrobaj? Fadöntés? Lélekomlás? 2 Transsylvania 37. évf., 4. szám

Next