Erdővidék, 1910 (8. évfolyam, 1-25. szám)

1910-07-10 / 1. szám

VITT.ÉVFOLYAM TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI, TANÜGYI, IPARI ÉS KÖZGAZDASÁGI HETILAP. AZ »ERDŐVIDÉKI TANÍTÓ-EGYESÜLET« HIVATALOS KÖZLÖNYE. Megjelenik minden vasárnap. Kéziratokat nemn adta­k vissza. Megjelenik minden vasárnap Előfizetési árak: Egész évre 8 Kor., kjt évre 4 K. ,/1 évre 2 K. Egyes szám ára 16 fill. Hirdetési díj tarifa szerint. Nyilttér sora 50 f. Felelős szerkesztő: R O Z S O N­D­­A I JÁN laptulajdonos. ___ ____| O Szerkesztőség és kiadóhivatal: Rozsondai János könyvnyomdája Baróton, ide intézendők a lapot illető pénz és egyéb küldemények. HARC A KENYÉRÉRT. Szülök a gyermek pályaválasztása előtt. Az iskolai év befejeződött, a záró­vizsgálatok is elmúltak mind az ő izgal­maikkal. A tanuló-ifjuság elnyerte bizo­­nyítványait s most megy ki-ki a jól vagy kevésbbé jól megérdemelt nyugalomba, hogy új erőt, energiát gyűjtsön a további küzdelmekre és munkára, mely a vaká­ció elteltével várakozik reá. Azok az ifjak, kik tanulmányaikat a­­ középiskolákban folytatják, még nyugod­tan tekintenek a jövőbe, hiszen őnekik még nincs min törniük a fejeket; előttük­­ a kiszabott kötelességek útja, a közép­iskolák elvégzése. De azok, kik elvégez­ték a középiskolákat, kik nyolc esztendei­g szak­ad­atlan és ernyedetlen szorgalmas munka gyümölcseképpen az érettségi bi­zonyítványt nyerték el a klasszifikáló ta­nári kartól, azoknak fő a fejük. Azonban fő a fejük mégis csak leg­jobban a szülőknek, kik ilyenkor vannak a leginkább megakadva azzal, hogy tu­lajdonképpen mit is kezdjenek most im­már „érettnek“ nyilvánított gyermekük-­k­, a aki va­lósággal még mint senki csak most lépne ki az életbe. Oh, ma már nem olyan könnyű ez a választás, mint­­hogy messze se men­jünk hasonlatért) pl. a képviselőválasztás! Az élet nehéz küzdelne kemény meg­próbáltatásoknak teszi ki az embereket,­­ még a diplomásokat­­sem kíméli meg s bizony nem egy diplomás embert isme­rünk, aki öreg fejjel, munkában megrop­pant tagokkal néz más foglalkozás után, hogy magát, esetleg családját fenn tudja tartani. S a szülők tudják ezt, tudják külö­nösképpen, hogyha diplomás pályák any­­nyira túlzsúfol­tak, olyannyira elfoglaltak, hogy immár felvevő képességük teljesen megszűnt s minden egyes odatolongóval csak a létért való küzdelmet nehezítik meg s hogyy egymás szájából kénytelenek a kenyeret kivenni. Mi a teendő? Ez az a nehéz kérdés, mely minden egyes lelkiismeretes szülő előtt felvetődik. Hiszen mindegyik szívén viseli gyermeke sorsát, s ha már tizenkét esztendőn keresztül a szülői szeretetnek túlon-túl való rápazarlása mellett a sok költséget és vesződséget nem sajnálta, úgy most, hogy az élet útjára kívánja bocsátani, kettőzött félelemmel és körül­tekintéssel kell eljárnia, nehogy éppen akkor találjon ártani annak, kit talán e föld kerekségén legjobban szeret, amikor döntő lépéssel indul neki az élet rögös útjának. Hová küldjük gyermekeinket? Mit neveljünk belőlök, hogy legalább nekik találjunk olyan pályát, mely könnyebben­­ juttatja a korgó gyomrot a száraz kenyér­hez, mint aminőt mi választottunk a ma­gunk avagy szüleink szerencsétlen esz­méinek ke t/k,,*tcn«G v * r Mindenki a saját foglalkozását szidja. I Az ügyvéd azt tanácsolja, hogy minden­­ pályára küldjük fiainkat, csak éppen az ügyvédire ne, az orv­os éppen így pre legal,la tanár has' Lpen, *a mérnök ° i­­­a ulatos t «... * i sem' ItuiuJiue.A rí „r, «­fro mpg a t Ali teltvizet is leszedné arról, aki legelőször szánta szerencsétlen fejét arra, hogy em­bertársainak kívánságait teljesítse olykép­pen, hogy ellátja őket szükségleteikkel; az iparos meg inkább a kivándorlást ajánlja annak, aki az ő pályájára kívánkozna. S mindezek dacára mit tapasztalunk? Igaz, hogy nagyon sokan azt tartják: „legyen a fiam különb, jobb módú ember, mint én vagyok“, de azért látjuk, hogy az élet mást is produkál. Azok, akik úgy szidják pály­ájukat, akik csak siránkozni tudnak sorsukon, ezek a jó urak, ha a saját fiaikról van szó, hát rendesen mégis a maguk foglalkozását ajánlják nekik s az ügyvéd fiából ügyvéd, az orvoséból orvos, a tanáréból tanár, a mérnökéből mérnök lesz. Egészen természetes, hogy a gyógyszerész a patikáját, a kereskedő a boltját saját fiára hagyja, az iparos pe­dig műhelyébe veszi a csemetéjét. S vájjon helytelen-e ez? — Nem hin­­nők, sőt azt gondoljuk: így van ez jól. Bizonyos, hogy a mai világban a meg­élhetés minden pályán nehéz és a gond­terhes apa a saját foglalkozásának min­den csinját-binját az idők folyamán ki­ismerve, inkább tudja eligazítani a fiát azon az utón, melyet egynéhány ösvény­nyel ő maga is segített kitaposni s így ha tényleg nem is tetszik neki az a hi­vatás, melyet jól vagy rosszul betölt,­­ végeredményében a saját magzatának mégis ott tv­ál leghathatósabban kezére ;-j'szaru, *ki tuívmi, taná­.Maival támo­gatni s ott talál megnyugvást abban az irányban, hogy a fia jövendő pályafutá­sának terhein könnyíthet. A mi speciális viszonyainknál fogva a gazdálkodás az, mely az ifjúság leg­­nagyo­bb kon­ingeimet abszorbeálja. Gaz­­­­dálkodó lévén nálunk a legtöbb apa, a fiát a földmivelésre szorítja s így hazánk gazdasági fejlődése csak egyoldalúan ha­ladhat. Akinek egynéhány száz hold föl­det adott a Gondviselés, meg esetleg az önszorgalom, azoknál, ha a fiút erre a ÉBREDJ TE NÉP! Ébredj te nép ! Te hősök sarjadéka, Ébred föl egyszer kóros álmaidból! Vagy azt várod most is, hogy néha-néha föltámadjanak őseink a sírból? Hogyan fajultál el, egykor te büszke, Kitől régen mindenki rettegett? Vesd el a zászlódat, hajítsd a tűzbe, Ha méltón úgy sem védelmezheted! Várom, lesz hang, amely végig süvölti: »Népem­ még nem sülyedt le ennyire!« Várom, lesz-e hang, mely fülembe dörgi. Csend van, halálcsend, nem szól senkise. Tűnj el, te álom, gyötrő képeiddel, Ne kínozd többé árva lelkemet! Egykor hivém ábrándos ifjú szívvel, Hogy nagynak látom én e nemzetet. Csak álom volt, amely való sohasem lesz; Csak álom volt, mely csalfán úgy igér, S midőn felébredünk, csak gyötrelem, Amely árnyék gyanánt üldöz, kisér. Ha jönne — úgy mint Sodomára egykor — Egy új tüzes, villámos fergeteg És megtisztítaná minden salaktól Ezt a dermedt, hanyatlott nemzetet; Akkor talán még újból nagy lehetne, És tisztelnék, miként nagy nemzetet. Talán akkor még új tettekre kelne S újból kivívná a »magyar« nevet! Tiborcz Ákos: „NÉZD MEG AZ ANYJÁT . . — Nyári humoreszk. — Valahol a Dunántúl egyik megyéjében, nem messze a megyei székhelytől, fekszik Boczkófüred a megye intelligenciájának ked­velt nyaraló helye. Amolyan egyszerű ma­gyar fürdőhely, ahol ugyan kevés kényelmet, de annál borsosabb árakat találunk és ahová elmenni és az egész nyarat átunatkozni sikk­nek tartatik. Alapjában felélénkítette azt a máskor csendes vidéket Szigetváry főispánék meg­érkezése, akik nemcsak hogy a környék egyik legrégibb és leggazdagabb családjához tar­toztak, hanem messze vidéket bejárta leányaik szépségének a hite, úgy hogy a Szigetváry leányokért két vármegye ifjúsága törte ma­gát és mindig a legelső gavallér vitte el a pálmát, illetőleg az egyik Szigetváry leányt. A főispánok, bár Boczkófü­red csak cse­­­­kély távolságra feküdt birtokuktól, mégis hagyományos szokás szer­int soha ott nem töltötték a nyarat hane­m hol ezt, hol azt a híres külföldi fürdőt látogatták. Az idén azonban Lenke kisasszony egye­nes óhajára Boczkófüredre jöttek. Meg is érkeztek szerencsésen, töméntelen láda és ap­­róbb-nagyobb dobozok kíséretében. Termé­szetesen az egyetlen és legelőkelőbb hotelbe szállottak, ahol illő reverendával fogadtattak. A szállodás földig hajlongott az előkelő ven­dégek előtt, mert hiszen eddig csak a környék fiskálisai­, orvosai­ és gyógyszerészeinek fe­leségei, leányai tisztelték meg magas látogatá­saikkal. Felette nagy kitüntetésnek vette hát, hogy a főispánok hozzája szállnak. A legszebb szobáit bocsátotta rendelke­zésükre, azok természetesen még sem voltak megelégedve semmivel. Hogy így, meg úgy, primitív a berendezés s hogy minő más a ki­szolgálás Marionbádban és egyéb híresebb fürdőhelyeken, szóval alaposan rezoniroztak. De azért mégis ott maradtak, sőt Lenke kis­asszony azonnal érdeklődni is kezdett a je­lenlévő fürdőközönségnek különösen azon része iránt, akik láthatólag is nadrágot vi­selnek. Egyébként Lenke kisasszony sem ha­zudtolta meg a Szigetváryak hagyományos szépségét, amennyiben élénk szemű, piros­pozsgás, molett termetű, temperamentumos leány volt, ki egész nap izgett mozgott s arany kacajával majd felvette a házat. Megérkezésük pillanatától Szigetváryék vitték a hangadó szerepet. Lábaik előtt he­vert az egész fürdő férfiközönsége, az asz­­szonyok piaiig kényszerűségből szintén meg­hajoltak felsőbbség­ük előtt. A tennisz-pályán, az uszodában, a vendéglőben, mindenütt Szi­getváryék bírták a legjobb helyeket, így az ő számukra mindig volt kabin, a legjobb partner a tenisznél,­­ hogy vendéglői rendes és legárnyékosabb asztalukról ne is szóljak, amelynek elfoglalása egyenesen felségsértés lett volna. Az ő ott tartózkodásuk az egész környék arany ifjúságát Boczkófüredre vonzotta és vége hossza nem volt a kirándulásoknak, a gardenpartiknak és hajnali szerenádoknak. Mindezekből Szigetváry mama is bősé­gesen kivette a maga részét. Nem is lehetett ezt neki rossz néven venni, hiszen alig volt még túl a harmincon, (így mondta ő) és még elég fiatalnak érezte magát, hogy Galántay

Next