„Érted Vagyok”, 1995 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1995-02-01 / 1. szám
2 • 1995. február „1az& vagyok” Tanulmány Franz J. Hinkelammert - Norbert Amtz Minden ember számára biztosítani a túlélést Közbekiáltás a kairói Népesedési Konferencia alkalmából A kairói Világnépesedési Konferenciának szembe kell néznie azzal a kihívással, hogy javaslatait a lehetetlenség vitán felül álló elvéhez igazítsa: lehetetlen, hogy az ember táplálék nélkül életben maradjon. Az első pillantásra látszólag elcsépelt elv jobban megvizsgálva azonban a legrobbanékonyabbnak bizonyul, ha az ember Lima vagy Sao Paulo, Kalkutta vagy Nairobi nyomornegyedeiben körülnéz. Az elvet ott politikailag és gazdaságilag nyilvánvalóan naponta vitatják. Pozitívra fordítva azt — a maga politikai és gazdasági robbanékonyságában — a következő módon Az első és harmadik világ országai közötti kapcsolatok mélyrehatóan változtak meg. A változások ugyan a nyolcvanas években következtek be, de jeleikre már a megelőző évtizedekben mutattak rá, és döntően a szocializmusnak a Szovjetunióban és Kelet-Európa országaiban bekövetkezett összeomlása határozta meg azokat. Latin-Amerika fejlődésében a II. világháború után nem következett be világos bevágás. E fejlődést az ötvenes és hatvanas évek fejlődő gazdaságáról (importkiváltás, fejlődési ideológia) az exportgazdaságra (1982-től egyre inkább az adósságtörlesztő gazdaságra) történő átmenet határozza meg. Az ötvenes és hatvanas évek kapitalizmusát Latin-Amerikában a nyugat-európai (Belgium, Svédország, Nyugat-Németország) mintájú jóléti állam eszméje ihleti. A fejlődést ipari haladásként értelmezik. Arra számítanak, hogy a gazdasági növekedés révén egyre több munkaerőt integrálhatnak és következésképpen az atáfogalmazhatnánk: lehetséges, sőt szükséges olyan világszemléletre törekedni, amelyben minden egyes ember határozott keretek között biztosítani képes életlehetőségét, s a keretek magukban foglalják a természet megőrzését. Az ilyen világ célkitűzése realista politikát jelent. Ezt a tételt és annak robbanékony velejáróit szeretnénk kifejteni a következő cikkben. Elsőként a pillanatnyi világpiaci helyzet elemzéséből indulunk ki, másodszor e helyzet ideológiai hátterét mutatjuk be, és befejezésül konkrétan megalapozzuk a szolidáris gazdaságra irányuló követelésünket. A harmadik világban élő emberek „túlnépesedéssé” válnak A harmadik világ gazdasági struktúrái munkaerejüket a nyersanyagok termeléséhez és exportjához szükséges alapon fejlesztették ki. Az első világ számára a harmadik csak nyersanyagraktárként volt szükséges, amit az ott adott munkaerő termelt ki. Ahol nem állt rendelkezésre megfelelő munkaerő, ott azt a rabszolgakereskedelem segítségével erőszakkal teremtették elő. Az ipari országok fejlődésének az alapját a harmadik világ nyersanyagexportja képezte. A harmadik világ nyersanyagtermelése a világpiac jelenlegi helyzetében irányzatszerűen veszít fontosságából. A „természet” több nyersanyagát „szintetikus” nyersanyagokkal pótolják. Ezért a „természetes” nyersanyagokat kitermelő munkaerő is veszít jelentőségéből. A harmadik világ bizonyosan jelenleg is még sok pótolhatatlan nyersanyagot bocsát rendelkezésre, de az ezek termeléséhez a helyszínen rendelkezésre álló munkaerő már nem játszik pótolhatatlan szerepet. A világkereskedelem úgynevezett liberalizálása az ipari országok számára lehetővé teszi a nyersanyagok saját eszközökkel — például csúcstechnológiával — történő kitermelését. A „szabadkereskedelmi zónák” csupán más eszközei a gazdasági hatalom területi terjeszkedésének. Ezt a politikát olyan tyúkudvarhoz lehetne hasonlítani, ahol a tyúkok napi fogyaszthatását a róka szervezné magának. Ez a harmadik világ átstrukturálásához vezet. Abból a világból, amelyben nyersanyagot nyernek ki, a helyi munkaerő kizsákmányolásával olyan világ jön létre, ahol a lakosság fölöslegessé válik. Ha a helyzetet az első világ és annak gazdasági igényei szerint szemléljük, akkor ma a harmadik világ lakossága — a 100 évvel ezelőtti helyzettől eltérően — fölöslegesnek számít. Persze ez nem jelenti azt, hogy az első világ fejlődéséhez a harmadik világra már nincs szükség. Továbbra is szükség van a harmadik világra, annak nyersanyagaira, tengereire, levegőjére, természetére, ha másért nem, hát mérgező hulladékok szemétládájaként. A latin-amerikai kontinensen — beleértve a karibi szigetvilágot is — a világ népességének 8 %-a él. Itt található a Föld mezőgazdaságilag művelt területeinek 23 %-a, a vízienergia készlet 19,5 %-a, az erdők 23 %-a, a trópusi faállomány 46 %-a. Fakitermelés terén a kontinens A harmadik és az első világ a jelenlegi világpiaci helyzetben csúny jövedelmeket is emelhetik. A politika azon igyekszik, hogy a jövedelmeket elossza és új szociális törvények segítségével lehetővé tegye a szociális lakásokhoz, oktatáshoz, egészségellátáshoz, nyugdíjhoz stb. való hozzájutást. Az importkiváltással végrehajtott iparosítási politika képezi ennek a szociálpolitikának az alapját, állami szervezeteket hoznak létre, például tervezési minisztériumokat, az energia-, acél- és építési szektor számára pénzeket bocsájtanak rendelkezésre, hogy mozgásba hozzák az ilyen politikát. Ezek az egész kontinensen mozgásba hozzák az integrációs folyamatokat, azzal a szándékkal, hogy a külföldi tőkétől függetlenebbé tegyék magukat. A Chile, Peru, Ecuador, Kolumbia és Venezuela között 1968-ban megkötött Andok-paktum éppúgy ugyanezzel a céllal jött létre, mint a Közös Közép-Amerikai Piac. Ezek az erőfeszítések azonban mind elpárolognak, amikor az iparosítási politika válságba kerül. Csak néhány okot említsünk meg itt vázlatosan. A gazdasági növekedés nemcsak a munkaerőtől, hanem a termelékenységtől is függ. A hatvanas évek óta az ipari növekedés inkább a termelékenység növekedésére vezethető vissza, mintsem a többletmunkaerő alkalmazására. A bérek csökkennek. A mezőgazdaság iparosítása következtében a termelési folyamatból sok munkaerőt bocsátanak el, a vidéki lakosság a nagyvárosokba vándorol. Az ottani ipar azonban képtelen integrálni ezt a munkaerőt. A nagyvárosok körül létrejönnek a nyomorövezetek. Az iparosítás függ a csúcstechnológiától, vagyis a külföldi tőke közvetlen beruházásaitól. A külföldi tőke importál ugyan ilyen technológiát, de nem járul hozzá az illető országok műszaki fejlesztéséhez. Nem tud kifejlődni a nemzeti — független — kapitalizmus. Minél inkább beteríti a külföldi tőke a belső piacot, annál kevesebb devizára képesek szert tenni. A hagyományos exportgazdálkodás nem tud lépést tartani az ipar dinamikájával, ennek következtében inkább még devizahiány áll elő. Ennek következménye, hogy a külföldi adósságokat nem tudják törleszteni, mindenekelőtt azért, mert a külföldi tőke kivonja nyereségét az országból.