„Érted Vagyok”, 1996 (7. évfolyam, 1-6. szám)

1996-02-01 / 1. szám

4 • 1996. február f Érted vagyok” A helyes istenkapcsolat 4. Az emberi félelemtől az istenfélelemig Az egyszeri­ emberi félelem tüzére csak olaj volt, amit a vallási félelem hozott az emberiség életébe. A hatalmas, szokatlan és rémületes jelenségek hatására az ember valami rajta túlemelkedő hatalom jelenlétét észlelte és egészen összeroskadt a maga kicsinységének tudatától. A vallás nevet ad az emberen túli hatalomnak. A mi kultúrkörünk vallási könyve, a zsidó Biblia is igen sok kárt tett ezen a téren. Az emberfölötti hatalom Jahve, aki félelmetes nagyságát bemutatja a jelek révén; aki ítélő bíróként nyilatkoztatja ki magát, akitől remegni kell; aki titokzatos, mindenható és szent, akit félni a bölcseség kez­dete és az üdvösség útja. Az istenfélelem egyébként a maga mélységében és szé­lességében magával a vallással egyenértékű. 5. A kígyó Isten nem szolgákat akart c. előadásában Eugen Drewer­mann kimutatja, hogyan okozta a Biblia és annak történeti értelmezése félelmeink növekedését évezredeken át. A bűnbeesés története szerinte nem történeti, hanem mély­­lélektani leírás, melyből éppen azt olvashatjuk ki, hogyan hozza létre maga az ember a félelmetes Isten képét. Herbert Haaggal együtt vallja, hogy minden rossz magá­nak a teremtésnek mélyén tör elő. A bibliabeli kígyó (ördög) nem más, mint a félelem saját szívünkben. Az ember az ártó erők megtapasztalása során eljut addig, hogy felüti fejét benne a félelem: hátha nem jó az Isten, hátha csak azért teremt egy pompával és szépséggel teli világot, hogy azt távol tartsa az embertől. A vallás a maga tilalmaival éppen azt sugallja, hogy Isten egész jó lenne, csak éppen ő áll egyetlen akadályként az élethez vezető úton. (Ahogy egy francia színésznő megfo­galmazta: „Minden, ami élvezetes, vagy hizlal, vagy tilos”). A félelem kétértelműsége körülárnyékolja tehát a „jó” Istent, és az ember igyekezete, miközben igyekszik minden gyanúsítással szemben védelmébe venni őt, nem megy már a nagy félelem miatti torzulás nélkül. Az egyetlen fa tilalma már nem egyszerű tilalom, hanem az Istentől felállított tabu áthágásáért az ember szerint halálbüntetés jár. Ebben a pillanatban már olyan Isten lép elénk a Bibliából, aki halálos fenyegetéssel üldözi az embert. A bűnbeesés csaknem szükségszerű, és az eltorzított is­tenkép csak tovább torzulhat az ember lelkében. A féle­lemszülte folyamat eljut odáig, hogy a világ kertjébe visszatérő Isten átoknak mondja ki a szerelmet, a munkát, az életet. Az ember következő lépése lélektanilag utat nyit a Fé­lelmetes Istentől az egymástól félő emberek világához. Ádám és Éva gyermekei felkerekednek, hogy áldozatot mutassanak be a kétértelművé vált Isten kegyeinek vissza­szerzéséért. Megszületik tehát az áldozatteológia, hogy csak vér árán lehetünk Isten előtt kedvesek. Isten oltáránál pedig már tekeredik is a vész spirálisa. A másik ember az Istennek tetszés miatti konkurencia révén halálos ellenséggé válik. Káin megöli Ábelt. Ide juttat a félelem. A félelmetes Is­tenhez. Az istenfélelem pedig az embergyűlölethez. 6. „Ne félj!” Felszabadultunk-e a Biblia Félelmetes Istene és az isten­félelem átka alól? Lehet-e szabadulni emberi félelmeinktől? Ami a vallásos félelmet illeti, át kell értékelni a Bibliát, és a Bibliában magában megkeresni a Félelmetes Isten cáfolatát. A Biblia ilyen felszabadító megértése elvezethet bennünket Ábrahám, Izsák, Jákob és Jézus emberszerető Istenéhez, aki ugyanabban a Bibliában mondja: „Ne félj!” Még az Ószövetségben sem tudták a „szent szerzők” elfoj­tani a barátságos Isten képét, mert az „ártó erők” mellett „barátságos erők” is vannak a világban. Istent pedig mindig ott kell keresni, ahol egy anya ölébe ragadja a félelemtől, fájdalomtól és borzalomtól sikongó gyermekét és — bár nem tudja elvenni fájdalmát — mégis azzal nyugtatja gyer­mekét: „Ne félj, nincs semmi baj!” Csakhogy az a gondolat, hogy ilyen, az ártó erőknek maga is kiszolgáltatott „hatalom” legyen az Isten (mint az anya), a mi félelemtől, veszélyektől és borzalmaktól fenye­getett szívünknek teljességgel elfogadhatatlan. A félelmektől elveszítettük már azt az ősbizalmat, amelyet a gyermekeket szülő és gyermekeit nyugtatgató anyák képviselnek még a földön. Az ember úgy tudja, hogy a konfliktusok végleges meg­oldása az ölés, az ellenfél fizikai megsemmisítése. Az ártó erőket ártó erővel kell legyőzni véglegesen. Innen van, hogy míg a szarvasok nőstényért vívott mérkőzése után a vesztes hím vígan élhet tovább, az emberek harcában az ellenséget meg kell semmisíteni, mert ha életben marad, újra támad. Csak azt felejtjük el, hogy a megsemmisítés után magában az emberben támad olyan bűntudat, mint az atombombát ledobó amerikai pilótában, aki végül is önnmagát veszíti el. 7. A „kísérő szeretet” Ami pedig emberi félelmeinket illeti, sokan úgy gondol­ják, hogy régebben talán megengedhette magának a keresz­ténység azt a fényűzést, hogy a félelem világában megkí­séreljen egy ellenkultúrát létrehozni, de ma, az „atomhalál” sötét árnyékában az ilyen kísérlet merő naivitás. Tény azon­ban, hogy a názáreti Jézus egész üzenete abban áll, hogy a jóságos ég alatt fogjuk meg minden ember kezét, és tanítsuk meg őket arra, hogyan található meg az elveszett paradicsomba vezető út. Annak a világnak kertjében, ahol még jószándékú, jóságos és megértő szemek vigyáztak ben­nünket, és olyannak mutathattuk magunkat, amilyenek vol­tunk, s közben nem kellett mezítelennek éreznünk magunkat, mert nem kellett félnünk senkitől. Isten nem tiltó, halálos fenyegetéssel üldöző, átkozó és lángpallost küldő Isten volt, hanem mint az enyhe szellő fuvallata. Az ember sem hagyta el ősbizalmát az őt fenyegető, ártó fizikai erők ellenére sem, sőt a halál fenyegetése miatt sem. Az ember számára, úgy tűnik, nincsen más segítség a félelem ellen, mint a „kísérő szeretet” megértése. Az ártó erők között is jószándékú, jóságos és megértő szemmel nézni Istenre és az emberekre, és bízni a barátságos erőkben, noha nem szűnik meg az ártó hatalom és nem szűnik meg a halál fenyegetése sem. Venni kell a bátorságot rátenni lábunkat a vízre, és el­taposni a semmi kígyóját. Közben nem a hullámokra fi­gyelni, mert akkor a félelem újból elfog, hanem a túlsó partról érkező férfinek szemébe nézni, aki azt mondja: „Ne félj! Gyere, lépj át a félelmen, és éld át, hogy elbír a víz!” A félelem ellenére bízni és szeretettel kísérni másokat, még a nekünk ártókat is. De tudnunk kell, hogy csak annyira tudunk jóságosak lenni mások iránt, mint saját magunkkal szemben. A bennünk lévő ártó erőket sem tudjuk másképp legyőzni, mint a félelmen túli ősbizalommal. Szabad sírni, szegénynek, éhesnek és védtelennek lenni, mert csak ez az egyetlen boldogság. Béke a védtelenektől és síróktól, könyörület csak a szegényektől várható. Jézus emberiességet akart határok nélkül. A bűnösök és vámosok barátjává kell lennünk. Vállalva ezzel az írástudók és farizeusok kiközösítését. Tudva azt is, hogy a beteg egyház és beteg társadalom alternatívája nem a jobb egyház és jobb állam, hanem a felszabadított emberek. Akik bíznak a barátságos erőkben, és akiknek szeme barátságosan kíséri a másik embert, amint a Barátságos Isten teszi. Mert nem Félelmetes Úr az Isten, aki magának szolgákat akar! „A tökéletes szeretet nem fér össze a félelemmel” (1 Ján 4,18).

Next