„Érted Vagyok”, 2001 (12. évfolyam, 1-6. szám)

2001-02-01 / 1. szám

2 • 2001. február Tanulmány Walbert Bühlmann Három végzetes izmus az egyházban // János Pál pápa minden alkalmat megragad arra, hogy pellengérre állítsa -joggal! - a kommunizmust, a kapita­lizmust és a konzumizmust (a fogyasztói szemlélet- és életmódot), és „ bűnös struktúráknak ", az emberlét megrontásának ne­vezte őket, mivel nem biztosítják eléggé a tulajdonképpeni emberi méltóságot. Azonban az egyházban is létezik három végze­tes izmus (ideológia), melyek nem felelnek meg a keresztények méltóságának és a II Vatikáni zsinat szándékainak, és így végső soron ezek felelősek az egyházban uralkodó rossz hangulatért és konfliktushelyzetekért. Ezek is a bűnös struktúrák Centralizmus Első k­ez­en áll a római centralizmus. Az 1870-es I. Vatikáni zsinat erős köz­ponti hatalommal látta el az egyházat, a pápa tévedhetetlenségével és egyete­mes hatalmával minden egyház fölött. Nem szabad azonban megfeledkez­nünk arról, hogy akkoriban alighogy elfogadták a dogmát (eléggé sajátos módon!). Garibaldi csapatai meghódí­tották Rómát, következésképpen félbe­szakadt a zsinat. Az egyházi tanításnak tehát csak az egyik oszlopát emelték magasba, azután viszont egyoldalúan megerősítették a pápa egyházi hatal­mát, mintegy ellensúlyozandó világi hatalmának elvesztését. Százéves ké­séssel aztán a II. Vatikáni zsinaton föl­építették a második oszlopot is, intenzí­ven szólva a püspökök hatalmáról, a helyi egyházakról, a kollegiális vezeté­si stílusról. Ennek ellenére jelenleg ak­kora centralizmust alkalmaznak, mint még soha az egyház történelmé­ben, ami persze a tömegtájékoztató eszközöknek köszönhetően a kommu­nikáció kitágulásából is fakad. Nem kétséges, hogy manapság, ami­kor a katolikus egyház az egész földre kiterjed, sokkal inkább szüksége van, mint valaha az egység olyan felére, amely mindent összetart. Ez annál is inkább igaz, mivel sok más keresztény egyház is nagyobb egységre vágyik, és esetleg kész is lenne Róma püspökét az egység jelének elfogadni. De Róma jelenlegi abszolutisztikus vezetési stí­lusa elrettenti őket, és ezzel súlyosan megterheli az ökumenét is. A római kúria tehát nagyon ügyetlenül gyako­rolja fontos egységteremtő funkcióját. A centralizmus többek között a teo­lógiai professzorok ellenőrzésének módjában nyilatkozik meg. A római kúria korábban a teológiai iskolákra és a püspökökre hagyta a vitás teológiai kérdéseket, és csak szükséghelyzetek­ben avatkozott be. Ma azonban Róma úgy véli, rögtön ki kell mondania a döntő szót, és az eltérő véleményeket kiterjedt besúgórendszer segítségével kell regisztrálnia. Bárhol is kap valaki meghívást valamely teológiai tanszék­re, Róma előbb átvilágítja. Ettől függ, kap-e engedélyt a tanításra. Mintha az illető ország püspökei nem rendelkez­nének megfelelő lelkiismerettel és íté­lőképességgel. Még súlyosabban nyom a latban a püspöki kinevezések centralisztikus módja, amellyel mellőzik a helyi egy­házakkal folytatandó dialógust. A pá­pa persze megteheti, hogy az I. Vatikánum alapján így nevez ki püs­pököket, de a II. Vatikánum alapján nem illenék többé így eljárnia. Miközben Róma bizonyos kérdé­sekben, pl. a nők pappá szentelését il­letően, makacsul utal a hosszú ellenté­tes hagyományra, más területeken könnyedén teremt új hagyományokat és struktúrákat, ha érdekeit az szolgál­ja. A freiburgi dogmatikatanár, Gil­bert Greshake ki meri jelenteni, hogy azok a püspöki kinevezések, amelyek figyelmen kívül hagyják a helyi egy­házak kívánságait, nem csupán a zsi­nati kijelentéseket teszik üres szavak­ká, hanem éles ellentétben is állnak a csaknem 1200 éves hagyománnyal. Az „Apostoli konstitúciók”, az ókor legnagyobb egyházjogi gyűjteménye arról tanúskodik, hogy „püspökké olyan férfit szentelnek, aki minden te­kintetben feddhetetlen, és akit az egész nép választott meg”. Nagy Szent Leó pápa úgy rendelkezett, hogy „senkit se szenteljenek föl a helyi egyház akarata és kívánsága ellenére, nehogy az a szá­mára nem kívánatos püspököt meg­vesse vagy gyűlölje, s a vallási élet így kárt szenvedjen benne”.­­ „Lehetetlen, hogy ami az első évezredben jog volt - nevezetesen hogy a püspök kánoni be­iktatásának érvényességéhez megkö­vetelték a nép, a papság és a metropoli­­ták választását, ill. beleegyezését­­, az a második évezredben hirtelen ne le­gyen többé jog”, írja Greshake. Még egy harmadik példa a centraliz­musra: A vatikáni kúria szisztematiku­san úgy rendelkezik, hogy rajta kívül semmilyen más egyházi testület nem hozhat általános jelentőségű határo­zatokat, sem az egyházközségi képvi­selő-testületek, sem az egyházme­gyei lelkipásztori tanácsok vagy papi szenátusok, de még egy nem­zeti vagy nemzetközi zsinat sem. Az utóbbinak tulajdonképpen a leg­főbb fórumnak kellene lennie, és a pápával együtt ennek kellene meg­hoznia a döntő határozatokat az egész egyház számára. A püspökök azonban gyakorlatilag csak a kíván­ságaikat fejezhetik ki és ajánlásokat tehetnek. Azután minden a pápa, ill. a kúria kezébe kerül, amely is­mét elsimít mindent az egyházjog adott keretei között. Mint tudjuk, VI. Pál pápa foglal­kozott azzal a gondolattal, hogy ha­tározati joggal ruházza föl a püspö­ki szinódust, és pápaválasztó testü­letté is teszi. Ezt a merész ötletet azonban, amely tökéletesen megfe­lelt volna a II. Vatikáni zsinat egy­ház­szemléletének, a kúria ismét kibeszélte a habozó pápa fej­éből, II. János Pál pápa pedig inkább az ellentétes irányba halad De facto leértékeli a püspöki szinódust, vi­szont fölértékeli a bíborosi kollégi­umot, amelyet már több alkalom­mal összehívott, hogy­ ott beszélje meg az égető egyházi kérdéseket. Míg a püspöki szinódus a delegált püspökök révén valamelyest szava­tolná a helyi egyházak beleszólási jogát, a bíborosi kollégium a köz­ponti egyházi megfontolások és sú­lyozások tipikus terméke, ugyanis csak a pápa által kinevezett férfiak vannak benne, tehát egy monarcha (egyeduralkodó) kreatúrái, akiknek az a dolguk, hogy fölerősítsék az ő hangját. A római centralizmus problémá­ját nagyobb összefüggésben is lát­nunk kell. Rómát páni félelem tölti el a szabadegyházak, a „szekták” terjedésétől. E félelem ellenére ter­jeszkedésük egyre nagyobb, s a te­­kintélyi centralizmust tükröző ró­mai ellenintézkedések ezt csak még jobban elősegítik. Ez a centraliz­mus tehát kontraproduktív - akár­csak az USA több évtizedes kom-

Next