„Érted Vagyok”, 2001 (12. évfolyam, 1-6. szám)
2001-02-01 / 1. szám
4 • 2001.február $Ted vagyok'' Konzervativizmus A harmadik baj a teológiai konzervativizmus. Karl Rahner mondta egyszer, hogy a római Hittani Kongregáció bár korrekt, de steril módon kezeli az igaz hitet, egyszerűen ismételgeti a régi formulákat, de nem nyújt segítséget a mai embernek a hit útján. A római kúria évszázadok óta ténylegesen ellenáll minden teológiai újításnak, amikor egyes professzorok megkísérlik, hogy ne csak ismételgessék, ami mindig is mondatott, hanem újrafogalmazzák a kor embere számára, és amennyire lehetséges, összhangba hozzák a tudományok eredményeivel. Az ilyen professzorokat mindig is elmozdították, könyveiket a tiltott művek listájára tették. A II. Vatikáni zsinat föltárta és helyesbítette ezt a konzervatív vonalat De nem sok sikerrel, amint ma már nyilvánvaló. A római teológia most megint úgy csinál, mintha mi sem történt volna; túlságosan gyorsan azonosul a „tanítóhivatallal", és az egyetlen legitim teológiaként tünteti föl önmagát, holott tudnia kellene, hogy a teológiát mint tudományt nem kebelezheti be egyetlen hatóság sem, hogy különböző iskolákkal kezdeményezésekkel, módszerekkel és eredményekkel kell számolni, mert mindig uton vagyunk a hitben. A teológia annál vonzóbb lesz, minél több kis lépést teszünk a teológiai „világűrbe", jól tudván, hogy csak akkor érünk a ..túlpartra” és jutunk el a teljességbe, amikor Istennél leszünk és „úgy foguk őt látni, amint van” (IJn 3.2). Az aggályos telkeknek nem kell részt venniük az ilyen teológiai űrutazásokban, nyugodtan gyalogolhatnak tovább a szilárd talajon. A szakembereket azonban nem szabad beszűkíteni a római vonal „biztos tanítására” Mellesleg nem elég pusztán hivatkozni a zsinati szövegekre. Hogy hűségesek maradhassunk a zsinathoz, meg kell azt haladnunk, és szándékait kell követnünk. A zsinat a maga három évével hatalmas tanulási folyamatot jelentett a püspökök számára. A végén képesek voltak megszavazni olyan dolgokat, amelyeket az elején nem lettek volna képesek elfogadni. Képzeljük csak el, hogy ez a zsinat 18 évig tartott volna-mint a tridenti! Akkor a püspököknek igen sok új teológiai belátást és lelkipásztor helyzetet kellett volna tudomásul venniük, és velük kapcsolatban állást foglalniuk. Mivel a püspökök ezt már nem tudták megtenni, nekünk kell folyamatosan megtennünk, és tovább járnunk azt a zsinat által megszabott utat, amelyet a püspökök nyitottak meg. A Roncalli-pápa jelszava, az „aggiornamento” („maivá válás”) érvényben marad és tartós tanulási folyamatot követel meg, amint bármely élő szervezetnek is folytonosan meg kell újulnia, ha nem akar elpusztulni. Ennyiben a zsinat nem „az egyház jelene”, ahogy Ratzinger bíboros mondta, hanem inkább „az egyház tegnapja”, amely azonban alapvető jelentőségű marad a mindenkori ma számára. Ha tehát a vatikáni kúria a zsinat után ismét olyan tradicionalistává és egyúttal olyan hatalmassá vált, fölvetődik a kérdés: Milyen szerepet játszik ebben a jelenlegi pápa? Az egység végső jeleként szívesen kelti azt a látszatot, hogy fölötte áll a pártoknak és valamiképpen elkülönül a kúriától. Bernhard Häring is megpróbálta védelmébe venni őt: „A pápa nyitottabb, mint közvetlen környezete.” Én valamelyest más véleményen vagyok. Természetes, hogy ő, aki annyi beszédet mond és annyi utazást tesz, nem tudhat mindenről, ami a kúriában zajlik. A korábbi szokástól eltérően nem is hivatja magához hetenkint a különböző kongregációk („minisztériumok”) prefektusait megbeszélésre, hanem csak akkor, ha sürgető szükség van rá. Ennek ellenére a kúria alapirányultságát személyesen a pápának kell tulajdonítani. Végül is ő nevez ki minden csúcshivatalnokot, mégiscsak ismernie kell őket. Ő a hangadó. Túlságosan is erős személyiség ugyanis ahhoz, hogy egyszerűen hagyná magát átjátszani. Ebben az emberben igen erősen jut kifejezésre a kettősség jelensége. Erős kijelentéseket tesz a politikai elnyomás és a gazdasági korrupció hatalmasságai ellen, egyidejűleg azonban óvja a felszabadítási teológia művelőit, hogy ne korlátozzák az üdvösséget a társadalmi-gazdasági és politikai felszabadításért folytatott küzdelemre. Bátorít a vallásokkal folytatott dialógusra, egyúttal azonban óva int, nehogy az a misszió helyébe lépjen. Ezt a kettőséget világosan ki lehetne mutatni pl. Redemptoris missio kezdetű, 1990-es enciklikájában. Továbbá totálisan más szerepet játszik kül-, ill. belpolitikájában. Külpolitikájában, amikor az emberiség szószólójává teszi magát - s ezt gyakran és szívesen teszi -, szinte páratlan elkötelezettséggel és illetékességgel áll ki a béke és az igazságosság, az emberi méltóság és az emberi jogok mellett. Ez világszerte tekintélyt kölcsönöz neki. Belpolitikájában, amikor az egyház érdekében szól, könnyen átsiklik a keresztények egyházon belüli jogain, és a konzervatív, tekintélyi és monarchikus egyházképnek hódol. Ebben nyilvánvalóan erősen meghatározzák lengyel tapasztalatai és származása. Ott még egy tömör egyházat élhetett meg, egyfajta „Isten államát”, egy darab „szent középkort”, ahová a reformáció és a racionális felvilágosodás sosem vonulhatott be, ahol mindenben a püspököké volt a döntő szó, ahol évszázadok óta védelmezték a hitet a törökökkel, a poroszokkal és az oroszokkal szemben, ahol nem inogtak meg a hitben és nem is vitatkoztak róla. A pápa szeretne a Nyugatra ráerőltetni valamit ebből a felvilágosodás nélküli hitből, ebből a feudális egyházból. A jövő majd megmutatja, sikerül-e neki, képes-e visszaforgatni a történelem kerekét. Zárszó helyett A három bemutatott izmus messzemenően felelős az egyházban jelenleg uralkodó rossz közérzetért. Nem kevés keresztény válik a nesztelenül terjedő rezignáció áldozatává, és vonul belső emigrációba. Aki elszánja magát erre a végső lépésre, annak magának kell vállalnia érte a felelősséget. Az embernek jó oka lehet ilyesmire. De ami engem illet, nem tudom jóváhagyni, mivel ezzel ráhagynánk az egyházat azokra a tradicionalista csoportokra, amelyek az európai felvilágosodás, a demokrácia és az emberi jogok ellen harcolnak. Ezek a körök nyíltan - annak érdekében, hogy zavartalanul érvényre juttathassák reakciós elgondolásaikat - azt kívánják, hogy az egyház ,rebelliseik végre lépjenek ki az egyházból, és csatlakozzanak az ókatolikusokhoz. De éppen ezt a szívességet ne tegyük meg nekik! Ezért érvényben van Georg Denzler professzor szava: „Nem kilépni az egyházból, hanem föllépni az egyházban!” De hogyan lépjünk, föl ebben az egyházban? A kivonatos ismertetést készítette Ö n is. Forrás: W. B., Zivilcourage in der Kirche, Graz, 1992, 73-86. A Szerző, akinek már több írását közöltük. 1916-ban született, kapucinus szerzetes, misszionárius; 1954-1970 között a missziótudományok tanára Fribourg egyetemén. 1970-1982 között a kapucinus missziók általános titkára Rómában, számos kitűnő könyv írója, ismételten beutazott minden kontinenst, s ma „ a csend házában " él a svájci Arth-ban. Tanulmány