„Érted Vagyok”, 2002 (13. évfolyam, 1-6. szám)
2002-02-01 / 1. szám
Fájdalomkiáltás és Aragóniát Ferdinándnak adja, illetve örököseiknek a spanyol trónon. Lelkükre köti, hogy jó és istenfélő, tanult, bölcs és tapasztalt férfiakat küldjenek a megtalált vagy még megtalálandó szigetekre és szárazföldekre, hogy a katolikus hitre és helyes erkölcsökre oktassák a bennszülötteket. Viszont a portugál koronát illeti mindaz, amit majd a határvonaltól keletre fedeznek fel. Aggodalom és lelkesedés a szélfútta vitorlák környékén: Andalúziában Kolumbusz második útjára készül, azokra vidékekre, ahol úgy terem az arany, mint szőlő a vesszőkön, s a sárkánykoponyák drágakövei csak rá várnakjunk neki valamit! Ha tetszik neki a táncunk, akkor ez az isten meg fogja parancsolni, hogy ne gyötörjenek minket tovább.” Három hónappal később a spanyolok elfogják Hatveyt. Egy cölöphöz kötözik. Mielőtt meggyújtanák a tüzet, amely majd szénné és hamuvá égeti őt, egy pap üdvösséget és örök békét ígér neki arra az esetre, ha megkeresztelkedik. A halálra szánt törzsfő megkérdezi: „A keresztények is ebbe a mennyországba jutnak?” A pap azt feleli: „Igen ” Harvey a pokol mellett dönt, s a gyújtás sisteregni kezd. 1511, SANTO DOMINGO Az első ellenkezés A faoszlopokból ácsolt és pálmalevelekkel fedett templomban Antonio de Montesinos domonkos szerzetes villámokat szór a szószékről, és elátkozza az indiánok kiirtását: „Milyen jogon és miféle igazságosság alapján tartjátok az indiánokat ilyen kegyetlen és ocsmány szolgaságban? Nem azért halnak meg, jobban mondva nem azért ölitek meg őket, hogy éjjel-nappal aranyat kaparjatok össze? Nem lenne-e kötelességetek, hogy úgy szeressétek őket, mint saját magatokat? Nem értitek ezt? Nem érzitek ezt?” Montesinos ezután magasra emelt fejjel tör utat magának az elképedt tömegben. Haragos mozgás tölti meg a teret. Az Estremadurából származó parasztok és az andalúziai pásztorok ezzel nem számoltak. Álnéven és meghamisított előélettel néhány rozsdás muskétát aggattak magukra, és aranyhegyek meg meztelen hercegnők reményében, a jó szerencsére hagyatkozva keltek át az óceán másik partjára. Nekik másra van szükségük: engesztelő misére, hogy vigaszt és megbocsátást eszközöljön ki nekik, e kalandoroknak, akiket a sevillai katedrális lépcsőin ígéretekkel etettek be, a bolhák által agyoncsipkedett parancsnokoknak, akik sosem jártak csatában, és ezeknek az elítélt bűnözőknek, akik csak Amerika és a börtön, vagy éppen az akasztófa között választhattak. „Montesinos? Ezt majd följelentjük Ferdinánd királynál! Ő majd kiutasítja innen!” A hallgatóságnak csak egyetlen tagja hallgat zavarodottan. Kilenc évvel ezelőtt jött erre vidékre. Indiánok, aranybányák és termőföldek vannak a birtokában, nagy vagyont szerzett. Bartolomé de las Casas-nak hívják, és hamarosan az első lesz az Újvilágban felszentelt papok közül. 1495, SALAMANCA Az első amerikai kölcsönszó Elio Antonio de Nebrija nyelvész itt adja ki spanyol-latin szótárát, s beleveszi az első amerikai-spanyol kölcsönszót: canoaz egyetlen fából kivájt hajó. Az új szó az Antillákról származik. Ilyen, egyetlen kapokfa-törzsből készített, vitorla nélküli bödöncsónakokból üdvözölték Kolumbusz Kristófot. Ilyen canoákon, kenukon eveztek hozzá a szigetekről a mezítelen, hosszú fekete hajú, vörössel tetovált testű emberek. A karavellákhoz húztak, édesvizet nyújtottak be, és aranyat cseréltek olyan fajtájú sárgaréz csengettyűkre, amelyek Kasztíliában egy maravedit érnek, vagyis nagyjából semmit. 1511, PUERTO RICO A behatolók nem halhatatlanok Ponce de León kapitány három évvel korábban kötött ki egy karavellával Puerto Rico szigetén. Agüeynaba törzsfőnök megnyitotta előtte házát, enni és inni adott neki, megengedte, hogy válasszon lányai közül, és megmutatta neki azokat a folyókat, amelyekből az aranyat merítik. A nevét is neki ajándékozta. Ponce de León kapitány ettől fogva Agüeynabának nevezte magát, Agüeynaba viszont megkapta a konkvisztádor nevét. Három nappal ezelőtt egy Salcedo nevű katona egyedül érkezett a Guauravo partjára. Az indiók felajánlkoztak, hogy vállukon viszik át. A folyó közepén azonban leejtették, és addig nyomták a meder aljára, amíg csak kapálózott. Aztán kirakták a fűre. Salcedo felpuffadt, violaszínű húshólyaggá vált, amely - páncéljába szorítva és a férgektől szorongatva - hamar bomlik a napon. Az indiók befogják az orrukat, és megfigyelik őt. Biztonság kedvéért egy nap, egy éjjel a bocsánatát kérték. Most már nem éri meg. A dobok szétviszik a jó hírt. A behatolók nem halhatatlanok. Reggel kitör a felkelés. Agüeynaba vezényli. 1511, YARA KELET-KUBÁBAN Sokan megölik magukat Ezeken a szigeteken, a megaláztatás helyein, sokan önként mennek a halálba. Felakasztják vagy megmérgezik magukat és gyermekeiket. A hódítók nem tudják megakadályozni ezt a bosszút, de van rá magyarázatuk. Az indiánok, mondja Oviedo, „olyan vadak, hogy mindent köztulajdonnak tartanak, és természetüknél fogva lusták, szenvedélyeiknek hódolók s keveset dolgoznak... Közülük sokan pusztán időtöltésből, hogy ne kelljen dolgozniuk, méreggel kinyiffantották magukat, mások meg saját kezükkel kötötték fel magukat”. Hatuey, a guahabai régió törzsfője nem követett el öngyilkosságot. Övéivel együtt kenun menekült el Haitiről, és Kelet-Kuba erdeiben meg barlangjaiban húzta meg magát. Ott rámutatott egy kosár aranyra, és így szólt: „Ez a keresztények istene. Emiatt üldöznek minket. Emiatt kellett meghalniuk szüleinknek és testvéreinknek. Táncos vagyok’’ 2002. február •3 1514.' PANAMA, SANTA MARIA DEL DARIÉN Az Újvilág gyümölcsei iránti szerelem Épp az imént érkezvén meg, Gonzalo Fernández de Oviedo az Újvilág gyümölcseit kóstolgatja. A guavát messze jobbnak találja az almánál. Az anon szép látványt nyújt, és csak úgy duzzad a lédús, fehér, hallatlanul lágy gyümölcshús, amelyből az ember annyit ehet, amennyit akar, nem árt, és nem fekszi meg a gyomrát. A mamej annyira ízlik neki, hogy megnyalja az ujját, és igen jó az illata is. „Ennél jobb nincs”, véli Oviedo. Amikor azonban beleharap a szapotillába, olyan aroma hatol az orrába, amellyel még a mosuszillat sem vetekszik. „A szapotilla a legjobb gyümölcs”, helyesbít. Ezután egy ananászt hámoz meg. Az aranyszínű ananásznak olyan az illata, amilyenről az őszibarack csak álmodhat, és képes étvágyat kelteni olyan emberekben is, akik nem is emlékszenek már rá, mikor volt utoljára kedvük enni. Oviedo nem találja a szavakat, hogy megfelelő kifejezést adjon az ananász erényeinek. Az megörvendezteti a szemét, az orrát, az ujját, a nyelvét. „Ez fölülmúlja mind”, hangzik az ítélete, „ahogy a pávatoll ragyogása fölülmúlja minden más madártollét.”