„Érted Vagyok”, 2003 (14. évfolyam, 1-6. szám)
2003-02-01 / 1. szám
A piac vallása___________________ vagyok” 2009 február • 3 befektetési menedzser pedig attól fél, hogy „a laissez-faire kapitalizmus korlátlan fokozódása, és az, hogy a piac értékei ellepik az élet minden területét, nyitott és demokratikus társadalmunk jövőjét fenyegeti”. Igencsak furcsa kor ez a kezdődő 21. század. Az utolsó két ember, aki még szájára veszi a kapitalizmus szót, és kritizálja azt, a pápa és egy tőzsdespekuláns. Tudjuk, kik az új vallás alapítói. Tudjuk, hogy az új vallás az Újvilágból jön, ahogy az illik. Tudjuk, hogy ennek a vallásnak a Zeuszát, Állatiját, Istenét „piacnak” hívják. Ismerjük papjait és teológusait. De mi fekszik itt az oltáron, mit mutatnak be áldozatul ennek az istennek? Mit őriznek a díszes szentségtartókban? Nos pénzt, dohányt, zsozsót, suskát, manit őriznek és mutatnak be áldozatul. Már az óbabiloniak is tájékozottak voltak a mammont illetően. Tudták, hogy az arany a pokol ganaja. „A régi kultúrákban, a mítoszban, a mesében, a babonában, a tudattalan gondolkodásban, az álomban és a neurózisban a pénz mindig a legintimebb viszonyba kerül a szarral”, mondja Sigmund Freud, és így folytatja: „Ismert dolog, hogy az az arany, amelyet az Ördög a szeretőinek ajándékoz, távozása után szarrá változik.” Ha ez a helyzet, akkor fel kellene tudnunk ismerni, hogy a pénz a trágyáié egyik halmazállapota, és mindenki, akinek mestersége a pénz, trágyalében úszkál; hogy mindenki, akinek sok pénze van, trágyalébe fullad bele, és hogy minden olyan emberi kapcsolat, amelyet monetarizálnak, trágyalétől bűzlik; hogy a New Yorki, a londoni, a frankfurti, a hongkongi és a tokiói tőzsde egy-egy pöcegödör. Ma már látjuk, hogyan bugyog a trágyái, naponta egyre jobban minden hasadékból. A tv-híradókban ma már úgy hirdetik ki a tőzsdei árfolyamokat, mint valamikor a pápai enciklikákat: ezek az árfolyamok aztán azzá a futószalaggá válnak, amely hamarosan minden kép alatt ott halad majd — még akkor is, ha egy Shakespeare-drámáról vagy egy tv-istentiszteletről van szó. A tőzsdei árfolyamok iránt korábban - emlékezetem szerint - szivarozó, buta emberek érdeklődtek. Ma benyomulnak a hírekbe, az újságok szalagcímeibe. A közgazdaságtan kitör ketrecéből. Egykoron jelképesen be volt zárva az újságok gazdasági rovatába, most kimászik az első oldalra, és begyűrűzik a tárcába, amelyben színházi intendánsok, bayreuth-i énekesnők és médiacárok piaci értékét beszélik meg. Eszme még soha nem volt képes olyan szívóhatást kifejteni, mint a piac eszméje, úgyhogy mindent beszippant és fölszív magába, ami ellenszegül a közgazdaságosításnak. Minden céggé változik, mondhatnánk: az állam, a szimfonikus zenekar és az egyén is. Ezt ritka arcátlansággal Gary Becker neoliberális közgazdász gondolta végig. „A szerelemben csak a haszon számít”, mondja, „csak jól szemügyre kell vennünk a szerelmet, és rögtön látjuk.” Sappho szerelmes verseitől Petrarca Laurához írt szonettjeiig mindig csak a cselekvők által észre nem vett költség-haszon-számítás volt a mozgatórugó. Vajon csodálkozhatunk-e még, hogy ezt a felfogást, amely egy kézmozdulattal lesöpri az ókor és a nyugat egész történelmét, Stockholmban Nobel-díjjal jutalmazták? A szerelem megvetése együtt jár minden olyan műveltség megvetésével, amely nem növeli az ember piaci értékét. Az iskoláknak és egyetemeknek az a feladatuk, hogy konténerként elképzelt ismereteket töltsenek bele az emberekbe. Minél több van bennük, annál értékesebb a személy. Olyan információknak kell bennük lenniük, amelyek naprakészek, és amelyek a rugalmas és gyorsulásra képes típus felszereléséhez tartoznak. Ezért lehet manapság szemérmetlenül humántőkéről beszélni. A gazdasági növekedés a jövőben mindenekelőtt a szürke anyagtól függ, azaz a jól dresszírozott agyvelőtől. Egy szóval, az Európában és Amerikában élő emberektől azt várják el, hogy változzanak át eleven tőkévé. Minden nagy filozófust, minden jelentős vallást a pénz megvetése jellemez. Ebben egyek, legyen szó akár Jézusról, akár Buddháról, akár Senecáról vagy Schopenhauerről. A pénz akadály a boldogsághoz és az üdvösséghez vezető úton. Ma világtörténelmi fordulat kortársai vagyunk: az új világvallás keretei között most válik először nevetségessé a jóra és szépre, az erényre és üdvösségre törekvés. A közgazdaságtan nekilátott, hogy mindent lenyeljen, ami eddig önállónak tekintette magát - éppen most nyeli el, emészti meg és semmisíti meg az etika utolsó darabkáit. A közgazdaságtan agresszív gyomorsavai üzemgazdasági oldattá változtatják át a morális kérdéseket, a megemészthetetlen morális maradékból pedig ürülék lesz.egkérdezhetjük, vajon ez nem a kereskedők kései bosszúja-e Platón ellen. Ő ugyanis, mint ismeretes, olyan ideális állam tervét alkotta meg, amelyben mindenkinek a maga szerepét játssza mint filozófus, harcos vagy őr adottságainak és képességeinek megfelelően. A végén, egy mellékmondatban azt mondja Platón: Azok pedig, akik semmire sem alkalmasak, semmire sem képesek, üljenek a piacon, és adjanak el árukat. Erre még a parasztoknak sincs idejük, mondja a filozófus, mert valami fontosabbat kell tenniük: zöldséget és gyümölcsöt kell termeszteniük. Manapság a kereskedők megfordították a viszonyokat: átalakították a világot a saját képükre, és már nem a filozófusok és erénytanaik számítanak, hanem a piaccsinálók és tanításuk a piaci értékről; a filozófusok és a szellemtudományok művelőinek helyét a sarokban jelölték ki, és azt mondják nekik: Mivel semmire sem vagytok képesek, felőlünk ücsöröghettek itt, és gondolkodhattok, így legalább senkinek sem ártotok. A Platón által olyannyira megvetett kereskedők egyébként odavethetnének még egy érvet a sarokban gubbasztó filozófusoknak. Nevezetesen megkérdezhetnék: Tulajdonképpen mire mennétek nélkülünk? A nyugati kultúra szépsége, ételeink rafinériája, a filozófiai hagyományok sokfélesége - mindez voltaképpen nem a kereskedésnek, tehát a piacnak köszönhető? Mik lennétek ti a mi Indiába tett útjaink nélkül, az arabokkal fenntartott kapcsolataink nélkül, a gyarmatáruk nélkül? Sosem láttatok volna sem borsot, sem krumplit, fogalmatok sem lenne sem a számolás művészetéről, sem Konfuciusz gondolatvilágáról. Tehát legyetek hálásak! Hol lennétek ti, ha mi nem érvényesültünk volna? A piac védelmezőinek ebben kétségtelenül igazuk van. Amennyire nyomasztó a piac kezdődő egyeduralma, annyira elképzelhetetlen a kultúra története a piac nélkül. Újdonság azonban, hogy manapság olyan piaci történéssel van dolgunk, amely semmilyen morális határt és megkötöttséget nem akar elismerni. A 19. század okosabb vállalkozói - amikor is a piac először vett nagy, világot átfogó lendületet - elég pontosan tudták, hogy a piacnak morális alakmásra van szüksége, hogy kordában tudja tartani kannibalisztikus farkasvonásait. Az állam és az egyház enyhítette a piaci történést, és azokat támogatta, akiknek a piaci értéke - ahogyan ma mondanánk - feneketlen mélységbe hullott: az özvegyeket, az öregeket, a rokkantakat. A chicagói fiúk és neoliberális sleppjük a legszívesebben ripityára taposná ezeket az oszlopokat. A szociális háló - mondják - csak a teljesítőkészség megbénulásához és elernyedéséhez vezet. És kezdenek ily módon érvényre jutni, mivel az állam .