„Érted Vagyok”, 2003 (14. évfolyam, 1-6. szám)

2003-02-01 / 1. szám

A piac vallása___________________ v­­­agy­ok” 2009 február • 3 befektetési menedzser pedig attól fél, hogy „a laissez-faire kapitalizmus korlátlan fokozódása, és az, hogy a piac értékei ellepik az élet minden te­rületét, nyitott és demokratikus társa­dalmunk jövőjét fenyegeti”. Igencsak furcsa kor ez a kezdődő 21. század. Az utolsó két ember, aki még szájára veszi a kapitalizmus szót, és kritizálja azt, a pápa és egy tőzsde­­spekuláns. Tudjuk, kik az új vallás alapítói. Tudjuk, hogy az új vallás az Újvilág­ból jön, ahogy az illik. Tudjuk, hogy ennek a vallásnak a Zeuszát, Állati­ját, Istenét „piacnak” hívják. Ismer­jük papjait és teológusait. De mi fek­szik itt az oltáron, mit mutatnak be ál­dozatul ennek az istennek? Mit őriznek a díszes szentségtartókban? Nos­­ pénzt, dohányt, zsozsót, sus­­kát, manit őriznek és mutatnak be áldozatul. Már az óbabiloniak is tájé­kozottak voltak a mammont illetően. Tudták, hogy az arany a pokol ganaja. „A régi kultúrákban, a mítoszban, a mesében, a babonában, a tudattalan gondolkodásban, az álomban és a ne­urózisban a pénz mindig a leginti­mebb viszonyba kerül a szarral”, mondja Sigmund Freud, és így­ foly­tatja: „Ismert dolog, hogy az az arany, amelyet az Ördög a szeretőinek aján­dékoz, távozása után szarrá változik.” Ha ez a helyzet, akkor fel kellene tudnunk ismerni, hogy a pénz a trá­gyáié egyik halmazállapota, és min­denki, akinek mestersége a pénz, trá­gyalében úszkál; hogy mindenki, akinek sok pénze van, trágyalébe ful­lad bele, és hogy minden olyan embe­ri kapcsolat, amelyet monetarizálnak, trágyalétől bűzlik; hogy a New York­­i, a londoni, a frankfurti, a hongkongi és a tokiói tőzsde egy-egy pöcegödör. Ma már látjuk, hogyan bugyog a trá­gyái, naponta egyre jobban minden hasadékból. A tv-híradókban ma már úgy hirdetik ki a tőzsdei árfolyamo­kat, mint valamikor a pápai encikliká­­kat: ezek az árfolyamok aztán azzá a futószalaggá válnak, amely hamaro­san minden kép alatt ott halad majd — még akkor is, ha egy Shakespeare­­-drámáról vagy egy tv-istentisztelet­­ről van szó. A tőzsdei árfolyamok iránt korábban - emlékezetem szerint - szivarozó, buta emberek érdeklőd­tek. Ma benyomulnak a hírekbe, az újságok szalagcímeibe. A közgazda­ságtan kitör ketrecéből. Egykoron jel­képesen be volt zárva az újságok gaz­dasági rovatába, most kimászik az el­ső oldalra, és begyűrűzik a tárcába, amelyben színházi intendánsok, bay­­reuth-i énekesnők és médiacárok pia­ci értékét beszélik meg. Eszme még soha nem volt képes olyan szívóha­tást kifejteni, mint a piac eszméje, úgyhogy mindent beszippant és föl­szív magába, ami ellenszegül a köz­­gazdaságosításnak. Minden céggé változik, mondhatnánk: az állam, a szimfonikus zenekar és az egyén is. Ezt ritka arcátlansággal Gary Becker neoliberális közgazdász gondolta vé­gig. „A szerelemben csak a haszon számít”, mondja, „csak jól szemügy­re kell vennünk a szerelmet, és rögtön látjuk.” Sappho szerelmes verseitől Petrarca Laurához írt szonettjeiig­­ mindig csak a cselekvők által észre nem vett költség-haszon-számítás volt a mozgatórugó. Vajon csodál­­kozhatunk-e még, hogy ezt a felfo­gást, amely egy kézmozdulattal le­­söpri az ókor és a nyugat egész törté­nelmét, Stockholmban Nobel-díjjal jutalmazták? A szerelem megvetése együtt jár minden olyan műveltség meg­vetésével, amely nem növeli az ember piaci értékét. Az iskoláknak és egyetemeknek az a feladatuk, hogy konténerként elképzelt ismereteket töltsenek bele az emberekbe. Minél több van bennük, annál értékesebb a személy. Olyan információknak kell bennük lenniük, amelyek napraké­szek, és amelyek a rugalmas és gyor­sulásra képes típus felszereléséhez tartoznak. Ezért lehet manapság sze­mérmetlenül humántőkéről beszél­ni. A gazdasági növekedés a jövőben mindenekelőtt a szürke anyagtól függ, azaz a jól dresszírozott agyvelő­­től. Egy szóval, az Európában és Amerikában élő emberektől azt vár­ják el, hogy változzanak át eleven tő­kévé. Minden nagy filozófust, minden je­lentős vallást a pénz megvetése jelle­mez. Ebben egyek, legyen szó akár Jézusról, akár Buddháról, akár Sene­­cáról vagy Schopenhauerről. A pénz akadály a boldogsághoz és az üdvös­séghez vezető úton. Ma világtörté­nelmi fordulat kortársai vagyunk: az új világvallás keretei között most vá­lik először nevetségessé a jóra és szépre, az erényre és üdvösségre tö­rekvés. A közgazdaságtan nekilátott, hogy mindent lenyeljen, ami eddig önállónak tekintette magát - éppen most nyeli el, emészti meg és semmi­síti meg az etika utolsó darabkáit. A közgazdaságtan agresszív gyomorsa­vai üzemgazdasági oldattá változtat­ják át a morális kérdéseket, a meg­emészthetetlen morális maradékból pedig ürülék lesz.­egkérdezhetjük, vajon ez nem a kereskedők kései bosszúja-e Platón ellen. Ő ugyanis, mint ismeretes, olyan ideális állam tervét alkotta meg, amelyben mindenkinek a maga szerepét játssza mint filozó­fus, harcos vagy őr­­ adottságainak és képességeinek megfelelően. A végén, egy mellékmondatban azt mondja Platón: Azok pedig, akik semmire sem alkalmasak, semmire sem képe­sek, üljenek a piacon, és adjanak el árukat. Erre még a parasztoknak sincs idejük, mondja a filozófus, mert vala­mi fontosabbat kell tenniük: zöldsé­get és gyümölcsöt kell termeszteniük. Manapság a kereskedők megfordítot­ták a viszonyokat: átalakították a vi­lágot a saját képükre, és már nem a filozófusok és erénytanaik számíta­nak, hanem a piaccsinálók és tanítá­suk a piaci értékről; a filozófusok és a szellemtudományok művelőinek helyét a sarokban jelölték ki, és azt mondják nekik: Mivel semmire sem vagytok képesek, felőlünk ücsörög­hettek itt, és gondolkodhattok, így legalább senkinek sem ártotok. A Platón által olyannyira megvetett kereskedők egyébként odavethetné­nek még egy érvet a sarokban gub­basztó filozófusoknak. Nevezetesen megkérdezhetnék: Tulajdonképpen mire mennétek nélkülünk? A nyugati kultúra szépsége, ételeink rafinériája, a filozófiai hagyományok sokfélesé­ge - mindez voltaképpen nem a ke­reskedésnek, tehát a piacnak köszön­hető? Mik lennétek ti a mi Indiába tett útjaink nélkül, az arabokkal fenntar­tott kapcsolataink nélkül, a gyarmat­áruk nélkül? Sosem láttatok volna sem borsot, sem krumplit, fogalma­tok sem lenne sem a számolás művé­szetéről, sem Konfuciusz gondolatvi­lágáról. Tehát legyetek hálásak! Hol lennétek ti, ha mi nem érvényesül­tünk volna? A piac védelmezőinek ebben kétségtelenül igazuk van. Amennyire nyomasztó a piac kezdő­dő egyeduralma, annyira elképzelhe­tetlen a kultúra története a piac nél­kül. Újdonság azonban, hogy manap­ság olyan piaci történéssel van dolgunk, amely semmilyen morális határt és megkötöttséget nem akar elismerni. A 19. század okosabb vál­lalkozói - amikor is a piac először vett nagy, világot átfogó lendületet - elég pontosan tudták, hogy a piacnak morális alakmásra van szüksége, hogy kordában tudja tartani kanniba­­lisztikus farkasvonásait. Az állam és az egyház enyhítette a piaci történést, és azokat támogatta, akiknek a piaci értéke - ahogyan ma mondanánk - feneketlen mélységbe hullott: az öz­vegyeket, az öregeket, a rokkantakat. A chicagói fiúk és neoliberális slepp­­jük a legszívesebben ripityára tapos­ná ezeket az oszlopokat. A szociális háló - mondják - csak a teljesítő­készség megbénulásához és elernye­déséhez vezet. És kezdenek ily mó­don érvényre jutni, mivel az állam .

Next