„Érted Vagyok”, 2005 (16. évfolyam, 1-6. szám)
2005-02-01 / 1. szám
Bátorság a valósághoz__________ túlvilágra való felkészülés gyakorlóterepe. Ettől fogva új nézőpontból kezdtem nézni a valóságot, és volt is kritériumom ahhoz a teológiához, amely kapcsolatban áll az emberek életének valóságával. Mit jelent gondolkodásom és cselekvésem, mit jelent a teológiai gondolkodás a szegények, az áldozatok számára? Elősegíti, vagy akadályozza a szolidaritást? Egyáltalán szempontom-e a szolidaritás? Ez már előkészítette az utat a későbbi „politikai teológiához” és „a felszabadítás teológiájához”. Fontos lökést adott a negyvenes évek vége óta többek között Martin Buber, Ferdinand Ebner és Ernst Michel, továbbá francia munkáspapok és olyan teológusok, mint Yves Congar és Jean Daniélou. Ösztönzést keresve a világ felé forduló s az emberi tapasztalatokat bevonó vallásossághoz, mindent elolvastam, amihez csak hozzáfértem, George Bernanostól, Heinrich Böll-től és Wolfgang Borcherttől egészen Konrad Weiß-ig és Carl Zuckmayerig. A Frankfurti füzetek elmaradhatatlan kísérőimmé váltak abban, hogy megtaláljam a hitemből fakadó politikai ítéleteket. Az újrafegyverkezés körüli, s később az atomfegyverekről folytatott viták arra ösztönöztek, hogy megkérdezzem egyházam álláspontját. Éveken, évtizedeken át űzött a kérdés, miképpen magyarázható, hogy az utóbbi évszázadban számtalan (keresztény katolikus) férfi elöljárói parancsára kétszer is harcolt és szenvedett, lett és ölt és meghalt hazájáért - s mindezt egyházuk, egyházaik áldásával. A II. világháborúban igen tisztelt püspökeink a halál vállalására is kész engedelmességre szólítottak föl engem ugyanazon államvezetés iránt, amelynek az ideológiáját elvetették és elítélték. Sokáig tartott, amíg abba a helyzetbe kerültem, hogy fel tudtam ismerni, mi módon vagyok része ennek a bűnös háborúnak; túl sokáig hagytam, hogy engem is becsapjon az az egyházi ellenállás, amely csupán a náci ideológia ellen irányult. Ez az ellenállás nem volt képes megakadályozni, hogy egyidejűleg „Hitler készséges végrehajtóivá” váljunk. Noha nemet mondtunk a náci világnézetre, Hitler szolgálatkész eszközeivé váltunk, és az államvezetésnek engedelmeskedve együttműködtünk idegen országok meghódításában és elnyomásában. Az akkori püspökök közül egy sem ismerte el később nyilvánosan, hogy tévedett, egyik sem kért bocsánatot az általa félrevezetettektől. Nem tudok visszaemlékezni arra, hogy ez a problematika valaha is téma lett volna teológiai képzésünkben és lelkipásztorkodásunkban - emberek millióinak egyedül kellett megbirkózniuk a kor pusztításaival és sebesüléseivel. Megerősödött az a feltételezésem, hogy egyházunk sok jelenlegi betegségtünetének az az oka, hogy nem dolgozta fel belebonyolódását Hitler háborújába, és megtagadta, hogy beismerje társfelelősségét. Hosszú folyamat során tanultam meg, hogy az intézményeknek kell a személyt szolgálniuk (az egyháznak is), nem pedig fordítva, hogy az igazságot már nem a létezés önmagukkal azonosnak maradó struktúráiban kell keresni, hanem vonatkozási történésként kell felfogni. A normák abszolút uralmának helyébe saját életünk őszinteségének kérdése lépett. A hit korábban megtanult, katekizmusbeli meghatározása a bemutatott „igazságok” elvetésének nyilvánította a hitetlenséget; ma nem a hitetlenséget látom a hit ellentétének, hanem a félelmet, s a hitet ma - Martin Buber által felvilágosítva-inkább „a valósághoz való bátorságként” értelmezem. A lelkipásztorkodás céljának nem azt látom, amit tanítottak, vagyis hogy a katekizmus és a morális előírások szerint tájékozódva gondozzuk az egyházközség tagjait, hanem hogy kísérőik legyünk az érettség és a felnőttség felé vezető úton. A történelmi óra adta feladat az egyének megerősödése, az ember alannyá válása. Ezért hosszú évek óta előnyben részesítem a kiscsoportokkal folytatott munkát, ezekben ugyanis nagyobb esélye van annak, hogy az emberek önálló személyiségekké fejlődnek. Sok ember számára az önrendelkező élethez vezető út azzal kezdődött, hogy lerázták a politika pórázát, azzal folytatódott, hogy felszabadultak az idegen morális meghatározottság alól, és azzal ért véget, hogy kiszabadultak a dogmatikai korlátok közül. Az új, az ismeretlen keresése során beleütköztem azoknak az egyházon belüli erőknek az ellenállásába, amelyek makacsul ragaszkodtak a régihez, s ezeket az erőket nem csupán az idősebb nemzedékek tagjai között lehetett megtalálni. Megtapasztaltam, hogy a sokat emlegetett „konfraternitás” - a klerikusok testvérisége - nem sokban különbözik a semmire sem kötelező barátságosság mögé rejtőző közömbösségtől, és nyílt elutasítássá változik, mihelyt az ember nem viselkedik a rendszernek megfelelően. A II. Vatikáni Zsinat nem annyira az általa megszavazott dokumentumokkal hatott rám, hanem inkább a püspökök nyílt, az egyházban addig ismeretlen vitái révén. A zsinaton világossá vált, hogy az egyház először is a kérdezők közössége, amely keresi az emberekhez és a jövőbe vezető helyes utat. Az örömöt és az új reményeket azonban nem kis mértékben korlátozta az, amit Rómából lehetett hallani. VI. Pál azt követelte a hívőktől, hogy „vessék alá magukat törvényes elöljáróik vezetésének, ahogyan ez szabad és szerető gyermekekhez illik”. II. János Pál „a pápához való gyermeki ragaszkodásban” látta az igazi egyházi közösség tanúságát. A 20. század végén az „anyaszentegyház” nyilvánvalóan nem volt képes megadni gyermekeinek a szabadságot, nem is szólva arról, hogy megteremtse azokat a feltételeket, amelyek között a hívők begyakorolhatnák a szabadságot. Mi vált fontossá számomra, és mi lényegtelenné? József és testvérei című regényének egyik helyén Thomas Mann leír egy idős házaspárt, akik a halálról beszélgetnek, és arról, „ami utána jön”. A férfi azt kérdezi, számítaniuk kell-e majd valamiféle ítéletre. „Számolnunk kell vele”, feleli az asszony. „Ez a tanítás. De bizonytalan, hogy teljes érvényesség illeti-e még meg. Léteznek olyan tanítások, amelyek üres házakhoz hasonlítanak, egyenesen állnak, és megvannak, de már senki nem lakik bennük...” Félő, hogy a keresztény hagyomány gazdagsága egyre inkább feledésbe merül, és úgy tűnik, a fiatalabbak még csak nem is sejtik, mit veszítenek. A hit múltbeli tanúságtételeinek ismerete talán segít nekem abban, hogy átvészeljem a jelenlegi aszályt. A hivatalos egyházi üzemnek, az áthagyományozott formuláknak, rituáléknak és törvényeknek alig van már jelentőségük számomra-amivel nem akarom megtagadni tőlük viszonylagos szükségességük elismerését. Annál fontosabbá vált számomra a mellettem álló ember. Rendszerint csak akkor lépek be egy-egy templomba, ha éppen nincs „istentisztelet”, azon ugyanis inkább magányosnak és elveszettnek érzem magam. Korom és a „tekintélyek” véleményétől létejött, sok éven át növekedett függetlenségem szabaddá tett, és új elevenséghez vezet. Változatlanul fáradozom annak megértéséért, milyen körülmények között született meg ez vagy az a dogmatikai döntés vagy egyházi törvény. Változatlanul kíváncsisággal veszem tudomásul, hogy okos és vallásos emberek - köztük teológusok is - mit gondoltak 2005. február 13