„Érted Vagyok”, 2005 (16. évfolyam, 1-6. szám)

2005-02-01 / 1. szám

Bátorság a valósághoz__________ túlvilágra való felkészülés gyakorló­terepe. Ettől fogva új nézőpontból kezdtem nézni a valóságot, és volt is kritériumom ahhoz a teológiához, amely kapcsolatban áll az emberek életének valóságával. Mit jelent gon­dolkodásom és cselekvésem, mit je­lent a teológiai gondolkodás a szegé­nyek, az áldozatok számára? Elősegí­ti, vagy akadályozza a szolidaritást? Egyáltalán szempontom-e a szolida­ritás? Ez már előkészítette az utat a későbbi „politikai teológiához” és „a felszabadítás teológiájához”. Fontos lökést adott a negyvenes évek vége óta többek között Martin Buber, Ferdinand Ebner és Ernst Mi­chel, továbbá francia munkáspapok és olyan teológusok, mint Yves Con­­gar és Jean Daniélou. Ösztönzést ke­resve a világ felé forduló s az emberi tapasztalatokat bevonó vallásosság­hoz, mindent elolvastam, amihez csak hozzáfértem, George Bernanos­­tól, Heinrich Böll-től és Wolfgang Borcherttől egészen Konrad Weiß-ig és Carl Zuckmayerig. A Frankfurti füzetek elmaradhatatlan kísérőimmé váltak abban, hogy megtaláljam a hi­temből fakadó politikai ítéleteket. Az újrafegyverkezés körüli, s ké­sőbb az atomfegyverekről folytatott viták arra ösztönöztek, hogy megkér­dezzem egyházam álláspontját. Éve­ken, évtizedeken át űzött a kérdés, miképpen magyarázható, hogy az utóbbi évszázadban számtalan (ke­resztény katolikus) férfi elöljárói pa­rancsára kétszer is harcolt és szenve­dett, lett és ölt és meghalt hazájáért - s mindezt egyházuk, egyházaik áldá­sával. A II. világháborúban igen tisz­telt püspökeink a halál vállalására is kész engedelmességre szólítottak föl engem ugyanazon államvezetés iránt, amelynek az ideológiáját elvetették és elítélték. Sokáig tartott, amíg abba a helyzetbe kerültem, hogy fel tudtam ismerni, mi módon vagyok része en­nek a bűnös háborúnak; túl sokáig hagytam, hogy engem is becsapjon az az egyházi ellenállás, amely csupán a náci ideológia ellen irányult. Ez az el­lenállás nem volt képes megakadá­lyozni, hogy egyidejűleg „Hitler készséges végrehajtóivá” váljunk. Noha nemet mondtunk a náci világ­nézetre, Hitler szolgálatkész eszköze­ivé váltunk, és az ál­lam­vezetésnek engedelmeskedve együttműködtünk idegen országok meghódításában és elnyomásában. Az akkori püspökök közül egy sem ismerte el később nyil­vánosan, hogy tévedett, egyik sem kért bocsánatot az általa félrevezetet­­tektől. Nem tudok visszaemlékezni arra, hogy ez a problematika valaha is téma lett volna teológiai képzésünk­ben és lelkipásztorkodásunkban - emberek millióinak egyedül kellett megbirkózniuk a kor pusztításaival és sebesüléseivel. Megerősödött az a feltételezésem, hogy egyházunk sok jelenlegi betegségtünetének az az oka, hogy nem dolgozta fel belebo­­nyolódását Hitler háborújába, és megtagadta, hogy beismerje társfele­lősségét. Hosszú folyamat során tanultam meg, hogy az intézményeknek kell a személyt szolgálniuk (az egyháznak is), nem pedig fordítva, hogy az igaz­ságot már nem a létezés önmagukkal azonosnak maradó struktúráiban kell keresni, hanem vonatkozási történés­ként kell felfogni. A normák abszolút uralmának helyébe saját életünk őszinteségének kérdése lépett. A hit korábban megtanult, katekizmusbeli meghatározása a bemutatott „igazsá­gok” elvetésének nyilvánította a hi­tetlenséget; ma nem a hitetlenséget látom a hit ellentétének, hanem a fé­lelmet, s a hitet ma - Martin Buber ál­tal felvilágosítva-inkább „a valóság­hoz való bátorságként” értelmezem. A lelkipásztorkodás céljának nem azt látom, amit tanítottak, vagyis hogy a katekizmus és a morális előírások szerint tájékozódva gondozzuk az egyházközség tagjait, hanem hogy kí­sérőik legyünk az érettség és a fel­nőttség felé vezető úton. A történelmi óra adta feladat az egyének megerő­södése, az ember alannyá válása. Ezért hosszú évek óta előnyben ré­szesítem a kiscsoportokkal folytatott munkát, ezekben ugyanis nagyobb esélye van annak, hogy az emberek önálló személyiségekké fejlődnek. Sok ember számára az önrendelkező élethez vezető út azzal kezdődött, hogy lerázták a politika pórázát, azzal folytatódott, hogy felszabadultak az idegen morális meghatározottság alól, és azzal ért véget, hogy kiszaba­dultak a dogmatikai korlátok közül. Az új, az ismeretlen keresése során beleütköztem azoknak az egyházon belüli erőknek az ellenállásába, ame­lyek makacsul ragaszkodtak a régi­hez, s ezeket az erőket nem csupán az idősebb nemzedékek tagjai között le­hetett megtalálni. Megtapasztaltam, hogy a sokat emlegetett „konfrater­­nitás” - a klerikusok testvérisége - nem sokban különbözik a semmire sem kötelező barátságosság mögé rej­tőző közömbösségtől, és nyílt elutasí­tássá változik, mihelyt az ember nem viselkedik a rendszernek megfelelő­en. A II. Vatikáni Zsinat nem annyira az általa megszavazott dokumentu­mokkal hatott rám, hanem inkább a püspökök nyílt, az egyházban addig ismeretlen vitái révén. A zsinaton vi­lágossá vált, hogy az egyház először is a kérdezők közössége, amely keresi az emberekhez és a jövőbe vezető he­lyes utat. Az örömöt és az új remé­nyeket azonban nem kis mértékben korlátozta az, amit Rómából lehetett hallani. VI. Pál azt követelte a hívők­től, hogy „vessék alá magukat törvé­nyes elöljáróik vezetésének, ahogyan ez szabad és szerető gyermekekhez il­lik”. II. János Pál „a pápához való gyermeki ragaszkodásban” látta az igazi egyházi közösség tanúságát. A 20. század végén az „anyaszentegy­­ház” nyilvánvalóan nem volt képes megadni gyermekeinek a szabadsá­got, nem is szólva arról, hogy megte­remtse azokat a feltételeket, amelyek között a hívők begyakorolhatnák a szabadságot. Mi vált fontossá számomra, és mi lényegtelenné? József és testvérei című regényének egyik helyén Thomas Mann leír egy idős házaspárt, akik a halálról beszél­getnek, és arról, „ami utána jön”. A férfi azt kérdezi, számítaniuk kell-e majd valamiféle ítéletre. „Számol­nunk kell vele”, feleli az asszony. „Ez a tanítás. De bizonytalan, hogy teljes érvényesség illeti-e még meg. Létez­nek olyan tanítások, amelyek üres há­zakhoz hasonlítanak, egyenesen áll­nak, és megvannak, de már senki nem lakik bennük...” Félő, hogy a keresztény hagyo­mány gazdagsága egyre inkább fele­désbe merül, és úgy tűnik, a fiatalab­bak még csak nem is sejtik, mit veszí­tenek. A hit múltbeli tanúságtételei­nek ismerete talán segít nekem abban, hogy átvészeljem a jelenlegi aszályt. A hivatalos egyházi üzemnek, az át­hagyományozott formuláknak, rituá­léknak és törvényeknek alig van már jelentőségük számomra-amivel nem akarom megtagadni tőlük viszonyla­gos szükségességük elismerését. An­nál fontosabbá vált számomra a mel­lettem álló ember. Rendszerint csak akkor lépek be egy-egy templomba, ha éppen nincs „istentisztelet”, azon ugyanis inkább magányosnak és elveszettnek érzem magam. Korom és a „tekintélyek” vé­leményétől létejött, sok éven át növe­kedett függetlenségem szabaddá tett, és új elevenséghez vezet. Változatla­nul fáradozom annak megértéséért, milyen körülmények között született meg ez vagy az a dogmatikai döntés vagy egyházi törvény. Változatlanul kíváncsisággal veszem tudomásul, hogy okos és vallásos emberek - köz­tük teológusok is - mit gondoltak 2005. február 1­3

Next