„Érted Vagyok”, 2015 (26. évfolyam, 1-6. szám)
2015-02-01 / 1. szám
2 • 2015. február 11 Maga Jézus Izrael refornerének tartotta magát, mégpedig Isten megbízásából, akit - ahogyan mások is a kor zsidóságában - Atyának hívott; a pogányokhoz irányuló küldetést - önmagára nézve - elvetette. Vitatott, mégis valószínű, hogy tanítványai közül kiemelte a „ Tizenkettő” körét, amelynek az volt a rendeltetése, hogy dokumentálja egész Izrael reformjával kapcsolatos igényét. A Tizenkettőt is „ tanítványnak” nevezik az evangéliumok, akárcsak mindazokat, akik követték Jézust. Az „apostol” megnevezés csak Jézus halála után, a keresztény misszió elkezdődésével jött létre. Az „apostol” görögül ugyanazt jelenti, mint latinul a „misszionárius”. Pál apostolnak tartotta magát, s leveleiben további ilyen misszionáriusokat említ meg, köztük nőket is. Az „apostol ” fogalmát csak viszonylag későn, a lukácsi iratok (evangélium és Apostolok cselekedetei) alkalmazzák - Páltól eltérően - viszszamenőleges hatállyal a „Tizenkettőre”, és többé-kevésbé rájuk korlátozzák is azt. Jézus életének összefüggésében „a Tizenkettőt” nem lehet az első „hivatalviselőknek” tekinteni, akiktől - a későbbi teológiai konstrukció értelmében - a hivatal folytonossága elindult. A hivatalok valamely közösség szervezetéhez tartoznak, ez esetben az egyházhoz, Jézusnak azonban még nem állt szándékában egyházat alapítani. Őt magát még az Isten országának közeli megvalósulásába vetett remény határozta meg, még ha más apokaliptikusoktól eltérően nem számolgatta is annak időpontját; tekintete nem irányult a korai és hirtelen halála utáni időre. A későbbi egyházi hivatalt tehát történetileg nem lehet visszadatálni Jézus életébe, mert az csak Jézus halála után jött létre, amikor kialakult az egyház. Ezért nem tartható fenn az a tétel, hogy a (későbbi) papság az „utolsó vacsora” összefüggésében gyökerezik, és Jézusnak a tizenkét apostolhoz intézett (egyébként csak Pálnál, az Ikor 11,25-ben található) szavaira épül: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre!” Eltekintve attól a kérdéstől, hogy a szinoptikus evangéliumok (Márk, Máté, Lukács) és Pál utolsó vacsorás „beszámolói” ténylegesen Jézus életébe nyúlnak-e vissza, vagy pedig csak halála után alkották meg azokat a gyülekezetek (a zsidó pászkaünneplés hasonlatosságára 2 3), a vacsora résztvevője „a Tizenkettő” (így Mk 14,17) vagy a „tizenkét tanítvány” (így Mt 26,20), s csak Lukács változtatja meg ezt a hagyományt „apostolokra” (Lk 22,14). Pál nem ad meg közelebbi adatokat (lbor 11,23-25). Az utolsó vacsora résztvevői tehát Jézus szűkebb tanítványi körébe tartoztak; az Újszövetség szerint mindenki „tanítvány”, aki követi Jézust - vagyis minden keresztény. Csupán - a későn, 90 körül író - Lukács látja el új vonással az elbeszélést. Az egyház csírája Jézus halála után keletkezett Noha a korai keresztények - nevezzük őket így! - először csak a zsidóság reformcsoportjának tartották magukat, látogatták a templomi és zsinagógai istentiszteleteket is, és a Tórához, a zsidó törvényhez igazodtak, de közben egyre fontosabbá vált számukra az emlékezés Jézusra és az ő igehirdetés János csak ünnepélyes búcsúvacsorát említ lábmosással. E mellett szól az egyértelmű áldozati szimbolika, amely bizonyára csak Jézus halála után keletkezett, hiszen Jézus szenvedésének kezdetén a tanítványok még nem ismerték Jézus halálának áldozati értelmezését, és azt hitték, halála az egész ügy kudarcát jelenti. A résztvevők csoportjának összetételéből éppoly kevéssé lehet levezetni a női papság tilalmát, mint a (papi) hivatalra szóló megbízást. Ha „szó szerint” vennénk ezeket az adatokat ti. hogy nők nem voltak jelen —, akkor a maradékot is szó szerint kellene venni: körülmetéletlenek sem voltak jelen, tehát nem-zsidók sem lehetnek „papok” a kereszténységben. De egyetlen adat sincs arról, hogy a templomi áldozta bemutatásokon is részt vettek volna. sére, mígnem hamarosan kialakult bennük az a tudat, hogy nem tartoznak már igazán a zsidó közösséghez; az újonnan megnyert tanítványokat kezdték „Jézus nevére” megkeresztelni. Később aztán támogatta ezt az önállósulást Jézus tanítványainak kizárása a zsinagógából. Az evangéliumok még tükrözik ezt a szétválási folyamatot (beleértve a 100 körül keletkezett János-evangéliumot is). A keletkezőben lévő közösséget, az egyházat azonban joggal lehet Jézus Krisztus egyházának nevezni annyiban, hogy az magáévá tette Jézusnak a zsidó kereteken túlmutató, általános emberi ösztönzéseit, és társadalmi alakot adott azoknak. A „pogányok” felvétele - amit az Apostolok cselekedetei (10. f.) Péter egyik látomásával indokol, nem pedig Jézus szavával - következetesen fakadt „Jézus ügyéből”. A keresztény „pogánymisszió” - már Pál előtt! - valószínűleg azoknak az ún. „istenfélő férfiaknak”, tehát nem-zsidóknak a köréből indult ki, akik a zsinagógai gyülekezetek környezetében éltek a Földközi-tenger vidékén, s akiket megérintett a zsidó vallás fölényes istenfelfogása, de a végső lépést nem tették meg a zsidóság felé, azaz nem metéltették körül magukat. A korai keresztény csoportok egyre inkább Jézusra összpontosítottak, s ez háttérbe szorította az etnikai tényezőket, és lehetővé tette az ilyen „pogányok” számára, hogy körülmetélkedés nélkül csatlakozzanak. Az elkötelezett keresztények, tehát majd a misszionáriusok, ill. apostolok tekintete is hamarosan az egész akkori világra irányult mint missziójuk horizontjára, aminek Pál a legfontosabb tanúja. De még ezután is, egészen a 48-as „apostoli zsinat” megegyezéséig vitatott maradt, hogy a kereszténnyé válás mennyire feltételezi a körülmetélést, vagyis a zsidóvá válást. Jeruzsálemből, az anyagyülekezetből, illetve Palesztinából kiindulva hamarosan kicsi keresztény gyülekezetek alakultak Szíriában, Kisázsiában és Görögországban is, majd növekvő mértékben sok városban is a Földközi-tenger vidékén és megye Karl-Heinz Obiig A Jézus-mozgalomtól a szervezett egyházig Az egyházi hivatal fejlődése a II. század közepéig \_____| Tanulmány