„Érted Vagyok”, 2018 (29. évfolyam, 1-6. szám)
2018-02-01 / 1. szám
4 • 2018. február Tanulmány Szeretet Szíriában Tanuljunk Jacques Mouradtól Ugyanazon a napon, amikor értesültem róla, hogy elnyertem a Német Könyvkereskedők Békedíját, Szíriában elrabolták Jacques Mouradot. Két fegyveres férfi kért bebocsátást a Mar Elian kolostorba Karjatain kisváros külső részén, és Jakab atyát kereste. Valószínűleg kopár kis irodájában találtak rá, amely lakóhelyéül is szolgált, és elvitték. 2015. május 21-én Jacques Mouradot az ún. Iszlám Állam (ISIS) túszul ejtette. Először 2012 őszén találkoztam Jakab atyával, amikor újságíróként a háború sújtotta Szíriában jártam. Karjatain katolikus plébániáján szolgált, egyben a Mar Musza szerzetesrendjéhez is tartozott, amelyet a 80-as évek elején egy korai keresztény rend által elhagyott kolostorban alapítottak. Ez egy különös és egyedülálló keresztény közösség, amelynek az a célja, hogy találkozzék az iszlámmal, és szeresse a muszlimokat. A rend szerzetesei és szerzetesnői lelkiismeretesen megtartják a katolikus egyház előírásait és liturgiáját, ám ugyanolyan elkötelezettek az iszlám mellett, és részt vesznek a muszlim hagyományban, beleértve a Ramadant is. Ez őrültségnek tűnik, talán még nevetségesnek is: keresztények, akik - saját szavaikkal élve - beleszerettek az iszlámba. És mégis, ez a keresztény-muszlim szeretet Szíriában valóság volt egészen a közelmúltig, és sok szíriai szívében az is maradt. Mar Musza szerzetesei és szerzetesnői kezük munkájával, szívük jóságával és lélekből fakadó imádságaikkal olyan helyet teremtettek, amely számomra utópiának tűnt; olyan helyet, ahol a végidők mindent mindennel megbékítő szemlélete talán még nem teljesedett be, de már érzékelhetően jelen volt, mint az eljövendő megbékélés ígérete. Ilyen volt Mar Musza, ahogy megismertem: egy hetedik századi kőkolostor a szíriai sivatag hegyeinek nyomasztó magányában; egy hely, amelyet nemcsak a világ minden részéről jövő keresztények látogattak, hanem egyre növekvő számban muszlimok is, akik bekopogtattak a kapun, hogy találkozzanak keresztény testvéreikkel és nővéreikkel, hogy beszélgessenek, énekeljenek és együtt legyenek csendben; és a templom egy elkülönített sarkában, ahol nem voltak képek, iszlám szokásuk szerint imádkozzanak. Amikor 2012-ben meglátogattam Jakab atyát, akkor barátját, Paolo Dall'Ogliót, az olasz jezsuitát, aki a Mar Musza közösséget alapította, nemrég utasították ki az országból. Paolo atya túlságosan őszinte volt az Aszad-kormány kritikájában, amely a szíriai nép szabadságra és demokráciára törekvő mozgalmát - amely kilenc hónapon át békés maradt - letartóztatásokkal és kínzásokkal, gumibotokkal és rohamfegyverekkel, végül szörnyű mészárlásokkal és mérgesgázzal törte le, mígnem az ország polgárháborúba süllyedt. Paolo atya még a hivatalos szíriai egyházakkal is szembekerült, mert azok hallgattak a kormány erőszakos tetteiről. Hiába próbálta meggyőzni Európát, hogy támogassa a szíriai demokratikus mozgalmat, és hiába szólította fel az Egyesült Nemzeteket, hogy hozzanak létre repülésmentes zónát, vagy legalább küldjenek megfigyelőket. Hiába figyelmeztetett, hogy ha a világi és mérsékelt csoportokat cserben hagyják, és a külföldi segélyek csak a dzsihádista (https://hu. wikipdia.org/wiki/Dzsih%C3%Ad) csoportokhoz jutnak el, vallásháború fenyeget. Hiába próbálta közömbösségünk falát áttörni. 2013 nyarán a Mar Musza közösség alapítója titokban visszatért Szíriába, hogy segítsen kiszabadítani muszlim barátait az ISIS fogságából, és végül őt is elhurcolták. 2013. július 28-án nyoma veszett Paolo Dall'Oglio atyának. Jakab atya, aki Dall’Oglio távollétében most a Mar Elian kolostor vezetője, egészen más személyiség, nem tehetséges szónok, nem karizmatikus személy, nem szenvedélyes olasz, hanem sok Szíriaihoz hasonlóan, akikkel találkoztam, büszke, átgondolt és rendkívül udvarias ember, meglehetősen magas, széles arca és rövid fekete haja van. Őt persze nem ismerem jól, bár részt vettem a miséjén, amelyet - ahogy minden keleti templomban - varázslatosan szép éneklés díszített, és az ezt követő ebéden megfigyelhettem, mennyire melegen beszélgetett a hívekkel és a helyi méltóságokkal. A vendégek távozása után picike szobájába vezetett, és egy székre ültetett a keskeny ággyal szemben, amelyen ő ült a fél órás interjú alatt. Nemcsak azzal lepett meg, hogy bátran kritizálta a kormányt, és nyíltan beszélt a saját keresztény közösségén belüli kedvezőtlen változásokról, hanem viselkedésével is mély benyomást tett rám: nyugodt, nagyon lelkiismeretes, belső tartással rendelkező, aszketikus szolgája Istennek, aki most, hogy Karjatain ostromlott keresztényeinek gondozását és a kolostori közösség vezetését kapta feladatként Istentől, minden erejével ezt a közszolgálatot teljesíti. Nyugodtan és olyan lassan beszélt - gyakran csukott szemmel -, mintha tudatosan lelassította volna a szívverését, és az interjú idejét arra használta volna, hogy pihenjen más, megerőltetőbb kötelezettségei közt. Még a szavait is nagy gonddal válogatta meg, és gondolatait nyomdakész mondatok formájában fejezte ki. Amit mondott, annyira tiszta és politikailag annyira találó volt, hogy újra és újra azt kérdezgettem, nem lesz-e túl veszélyes szó szerint idéznem. Akkor kinyitotta meleg, sötét szemeit, és fáradtan bólintott - igen, mondta, mindent leírhat, különben nem mondtam volna. A világnak tanulnia kell abból, ami Szíriában történt. Ez a fáradtság tette rám a legnagyobb benyomást, olyasvalaki kimerültsége volt ez, aki nemcsak felfogta, hanem valóban el is fogad- Jakab atya