„Érted Vagyok”, 2018 (29. évfolyam, 1-6. szám)

2018-02-01 / 1. szám

4 • 2018. február Tanulmány Szeretet Szíriában Tanuljunk Jacques Mouradtól Ugyanazon a napon, amikor ér­tesültem róla, hogy elnyertem a Német Könyvkereskedők Békedíját, Szíriában elrabolták Jacques Mouradot. Két fegyveres férfi kért bebocsátást a Mar Elian kolostorba Karjatain kisváros külső részén, és Jakab atyát kereste. Valószínűleg kopár kis irodájában találtak rá, amely lakóhelyéül is szolgált, és elvitték. 2015. május 21-én Jacques Mouradot az ún. Iszlám Állam (ISIS) túszul ejtette. Először 2012 őszén találkoztam Jakab atyával, amikor újságíróként a háború sújtotta Szíriában jártam. Karjatain katolikus plébániáján szolgált, egyben a Mar Musza szer­zetesrendjéhez is tartozott, amelyet a 80-as évek elején egy korai ke­resztény rend által elhagyott kolos­torban alapítottak. Ez egy különös és egyedülálló keresztény közösség, amelynek az a célja, hogy találkozzék az iszlám­mal, és szeresse a muszlimokat. A rend szerzetesei és szerzetesnői lelkiismeretesen megtartják a kato­likus egyház előírásait és liturgiáját, ám ugyanolyan elkötelezettek az iszlám mellett, és részt vesznek a muszlim hagyományban, beleértve a Ramadant is. Ez őrültségnek tűnik, talán még nevetségesnek is: keresz­tények, akik - saját szavaikkal élve - beleszerettek az iszlámba. És mégis, ez a keresztény-muszlim szeretet Szíriában valóság volt egé­szen a közelmúltig, és sok szíriai szívében az is maradt. Mar Musza szerzetesei és szerzetesnői kezük munkájával, szívük jóságával és lélekből fakadó imádságaikkal olyan helyet teremtettek, amely számomra utópiának tűnt; olyan helyet, ahol a végidők mindent min­dennel megbékítő szemlélete talán még nem teljesedett be, de már érzékelhetően jelen volt, mint az eljövendő megbékélés ígérete. Ilyen volt Mar Musza, ahogy megismertem: egy hetedik századi kőkolostor a szíriai sivatag hegyei­nek nyomasztó magányában; egy hely, amelyet nemcsak a világ min­den részéről jövő keresztények láto­gattak, hanem egyre növekvő szám­ban muszlimok is, akik bekopogtat­tak a kapun, hogy találkozzanak keresztény testvéreikkel és nővére­ikkel, hogy beszélgessenek, énekel­jenek és együtt legyenek csendben; és a templom egy elkülönített sar­kában, ahol nem voltak képek, isz­lám szokásuk szerint imádkozzanak. Amikor 2012-ben meglátogat­tam Jakab atyát, akkor barátját, Paolo Dall'Ogliót, az olasz jezsui­tát, aki a Mar Musza közösséget alapította, nemrég utasították ki az országból. Paolo atya túlságosan őszinte volt az Aszad-kormány kri­tikájában, amely a szíriai nép sza­badságra és demokráciára törekvő mozgalmát - amely kilenc hónapon át békés maradt - letartóztatásokkal és kínzásokkal, gumibotokkal és rohamfegyverekkel, végül szörnyű mészárlásokkal és mérgesgázzal törte le, mígnem az ország polgár­­háborúba süllyedt. Paolo atya még a hivatalos szíriai egyházakkal is szembekerült, mert azok hallgattak a kormány erőszakos tetteiről. Hiá­ba próbálta meggyőzni Európát, hogy támogassa a szíriai demokrati­kus mozgalmat, és hiába szólította fel az Egyesült Nemzeteket, hogy hozzanak létre repülésmentes zónát, vagy legalább küldjenek megfigye­lőket. Hiába figyelmeztetett, hogy ha a világi és mérsékelt csoportokat cserben hagyják, és a külföldi segé­lyek csak a dzsihádista (https://hu. wikipdia.org/wiki/Dzsih%C3%A­­­d) csoportokhoz jutnak el, valláshábo­rú fenyeget. Hiába próbálta közöm­bösségünk falát áttörni. 2013 nyarán a Mar Musza közösség alapítója titokban visszatért Szíriába, hogy segítsen kiszabadítani muszlim barátait az ISIS fogságából, és végül őt is elhurcolták. 2013. július 28-án nyoma veszett Paolo Dall'Oglio atyának. Jakab atya, aki Dall’Oglio távol­létében most a Mar Elian kolostor vezetője, egészen más személyiség, nem tehetséges szónok, nem kariz­matikus személy, nem szenvedélyes olasz, hanem sok Szíriaihoz hason­lóan, akikkel találkoztam, büszke, átgondolt és rendkívül udvarias ember, meglehetősen magas, széles arca és rövid fekete haja van. Őt persze nem ismerem jól, bár részt vettem a miséjén, amelyet - ahogy minden keleti templomban - varázslatosan szép éneklés díszített, és az ezt követő ebéden megfigyel­hettem, mennyire melegen beszélge­tett a hívekkel és a helyi méltósá­gokkal. A vendégek távozása után picike szobájába vezetett, és egy székre ültetett a keskeny ággyal szemben, amelyen ő ült a fél órás interjú alatt. Nemcsak azzal lepett meg, hogy bátran kritizálta a kormányt, és nyíl­tan beszélt a saját keresztény közös­ségén belüli kedvezőtlen változá­sokról, hanem viselkedésével is mély benyomást tett rám: nyugodt, nagyon lelkiismeretes, belső tartás­sal rendelkező, aszketikus szolgája Istennek, aki most, hogy Karjatain ostromlott keresztényeinek gondo­zását és a kolostori közösség veze­tését kapta feladatként Istentől, minden erejével ezt a közszolgálatot teljesíti. Nyugodtan és olyan lassan beszélt - gyakran csukott szemmel -, mintha tudatosan lelassította vol­na a szívverését, és az interjú idejét arra használta volna, hogy pihenjen más, megerőltetőbb kötelezettségei közt. Még a szavait is nagy gonddal válogatta meg, és gondolatait nyomdakész mondatok formájában fejezte ki. Amit mondott, annyira tiszta és politikailag annyira találó volt, hogy újra és újra azt kérdezget­tem, nem lesz-e túl veszélyes szó szerint idéznem. Akkor kinyitotta meleg, sötét szemeit, és fáradtan bólintott - igen, mondta, mindent leírhat, különben nem mondtam volna. A világnak tanulnia kell ab­ból, ami Szíriában történt. Ez a fáradtság tette rám a legna­gyobb benyomást, olyasvalaki ki­merültsége volt ez, aki nemcsak felfogta, hanem valóban el is fogad- Jakab atya

Next