„Érted Vagyok”, 2018 (29. évfolyam, 1-6. szám)
2018-08-01 / 4. szám
heted vagyok” 2 • 2018. augusztus A „bűn” igazi jelentése: kétségbeesés. Aki ma (még) bűnről beszél, rendszerint isteni parancsok áthágására gondol, de ténylegesen nem vallásosan, hanem alapjában véve etikailag gondolkodik. Léteznek törvények - nem állami, hanem isteni törvények és ha az ember megszegi ezeket, akkor bűnt követ el, hiszen különben csak „vétségről” vagy „bűntettről” lenne szó. Az előfeltevés minden esetben ugyanaz: az az emberkép, amelynek értelmében mindenki szabadon eldöntheti, mit akar tenni jót vagy rosszat, ahogyan a törvény meghatározza azt. Ehhez társul az a meggyőződés, hogy ha valaki „rosszat” tesz Isten vagy az emberek előtt, akkor felelősségre kell vonni érte, így kívánja meg az igazságosság: bűnének súlya arányában meg kell büntetni az elkövetőt. Lényegileg értjük félre a názáreti Jézus üzenetét, ha azt besoroljuk az etika és a jogtudomány szabályrendszerébe. Jézus üzenete ugyanis nem a polgári „rend” bebiztosítását szolgálja, ellenkezőleg: mélységesen megkérdőjelezi azt. Nem nyújt metafizikai megalapozást ahhoz a gyakorlathoz, amely az „érdemek” vagy „büntetések” alapján, morálisan vagy jogilag két táborra osztja az embereket. Ennek oka: ez az üzenet nem úgy látja, hogy az ember szabad a döntéseiben, hanem tisztázatlan félelmek, szorongások áldozatának látja az embert; „megváltásra” szorulónak látja, „kétségbeesettnek” látja. A különbség abszolút. Etikaioptimista nézőpontból elégséges a fennálló törvényi előírások kiélezésével vagy nyomatékosításával reagálni egy ember hibás viselkedésére. Emitt a cselekedet, amott a törvény. Többet nem kell tudni. A tettes, a tett mögötti személy gyakorlatilag semmilyen szerepet nem játszik. „Hiszen ő szabad”, ami azt jelenti, hogy felelős, cselekedete felróható neki. Hogy az érintett maga kicsoda, ez másodrangú marad. Ez lehet a helyzet, amíg az adott rend nevében ítélni, ítélkezni akarnak. Lehetetlen és elviselhetetlen azonban ez a hozzáállás, mihelyt segíteni akarunk az embereken. Aki úgy tekint egy emberre mint kétségbeesett személyre, az tudja, hogy a felemelt mutatóujj nem nyújt megoldást. A másik nem tudja, hogyan lépjen tovább, de a kívülről jövő parancs biztosan nem mutatja meg neki az utat. A másik padlón van, de az a felszólítás, hogy szedje össze magát, csak még bátortalanabbá teszi. A másik összetört, de intelmekkel és szemrehányásokkal, „Neked muszáj...” és „Már régóta ... kellett volna” tartalmú mondatokkal nem lehet őt összefércelni. Ekkor hirtelen már csak az embert látjuk - ahogyan az orvos. Nem a betegség tüneteit, hanem okát kell kezelni. Jézus így gondolkodott: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem azoknak, akik roszszul vannak. Nem azért jöttem, hogy ’igazakat’ hívjak meg, hanem bűnösöket” (Mk 2,17). Az ő szemében mindannyian ezek voltunk és vagyunk: „bűnösök”. Legrosszabbnak azok tűntek számára, akik alapjában véve teljesen rendben lévőknek tartották magukat, és inkább ökölbe szorított kézzel, mintsem kitárt karral közeledtek a „bűnösök” felé. Nyilván nem nehéz megérteni, hogy „kétségbeesettnek” kell tekinteni azt, aki drog-, alkohol-, játékgépfüggő, vagy más szenvedélybetegsége van. De általános állapotnak tartani a „kétségbeesést”? Pontosan erről van szó! A kereszténység pontosan ezzel a diagnózissal kezdődik. A kereszténység nem törvényvallás, hanem a megváltás vallása; kétségbe vonja a hétköznapi normalitást, mivel kétségbeesetteknek tekinti azokat az embereket, akik arra kényszerülnek, hogy a hétköznapi normalitásban éljenek. Ennek megmagyarázására vegyük azt a „normális esetet”, ahogyan manapság „kiképezzük” gyermekeinket, „hogy az oktatást felzárkóztassuk a gazdasághoz”, ahogyan a német oktatási miniszter fogalmazta meg programját: Tanulj szorgalmasan, erőltesd meg magad, ügyelj arra, hogy le ne maradj! Csak jó osztályzatokkal fogsz előrehaladni, és csak előrehaladva lesz munkahelyed, csak akkor fogod tudni fizetni a betegbiztosítást, és csak akkor számíthatsz rendes nyugdíjra 65 éves korodban - erőltesd meg magad! Tegyük fel, hogy oktatási rendszerünk sikeres: kislányunk, kisfiúnk kitűnő bizonyítványokat hoz haza, karriert csinál, tekintélyes és befolyásos lesz, felküzdi magát, teljesíti az elvárásokat, mi több, boldog házasságban él, neki is vannak már gyerekei, akik pompásan fejlődnek - öröm, barátok, társasági élet, közösségi szellem... Gratuláció! Megcsináltuk! Gyerekeink megcsinálták! Aztán egyik napról a másikra fölmondanak nekünk. Átszervezik a céget. Egy „nagy hal” megette. A szép világ romokban hever. Valaki eddig tökéletesen funkcionált, de most a végét járja. Már semmi sem működik, már semmi sem stimmel. Vagy: egy rutin vizsgálat szívinfarktus megnövekedett kockázatát mutatja ki, netán rosszindulatú daganat gyanújára utal. Semmi sem megy tovább úgy, mint előzőleg. De hogyan tovább? Mire való az egész, ha mindent lerombol egy apró meghibásodott hely a testben? Persze, küzdeni kell, de mi ellen? A betegség ellen! De ha maga az ember a betegség? Bizonyos értelemben végtelenül előnyös, ha valakiben végre tudatosul az a rejtett kétségbeesés, amely mindig is fennállt. Úgy van ez, mint az analitikus pszichoterápiában: szükség van valamilyen indítékra, hogy egy neurózist kitörésre bírjunk. De aztán fölvetődik a kérdés, milyen volt a személyiség struktúrája a megbetegedés előtt. Miféle gátlások, milyen kompenzációs kísérletek, miféle hibás alkalmazkodások határozták meg az illető önképét? Egy biztos: hamis az a kép, amit önmagunkról alkottunk. És nem kevésbé az a kép, amellyel hitegetnünk kellett a többieket. De csak Eugen Drewermann Ki vagyok én valójában? Tanulmány