„Érted Vagyok”, 2019 (30. évfolyam, 1-6. szám)

2019-02-01 / 1. szám

4 • 2019. február_____ MAWYOK”_______________________Tanulmány A keresztény vallás győzelmének okai A „konstantini fordulat” kihatásai Az egyház történetének az a fordulópontja, amelyet az első keresztény császár egyeduralmának kezdetével ért el, két olyan kérdést vet föl, amelynek a helyes megválaszolása döntő jelentőségű abból a szempontból, hogy megértsük az egyház helyzetének egészét a 4. század kezdetén.* 1. Azt a kérdést, hogy a késő ókor egymással versengő vallási áramlataival, illetve a római államhatalommal folytatott harcában mik voltak a keresztény vallás végső győzelmének okai, gyakran föltették már, és egymástól jelentősen eltérő válaszokat adtak rá. Nagyon felületes az a kísérlet, amelyik a kereszténység győzelmét azzal a szétesési folyamattal akarja magyarázni, amely éppen akkoriban jellemezte a késő ókori kultúrát, mondván, ez a folyamat a szinkretista kereszténységnek az összeomlóban lévő világon aratott, alapjában véve olcsó győzelmét hozta (E. Gibbon és F. Altheim). Ez a kereszténység önállóságát illetően vak felfogás csak a válasz elodázását jelenti, mivel rögtön felvetődik az újabb kérdés, hogy ebben az általános szétesésben miért éppen a kereszténység jutott érvényre, és nem a kor többi vallási mozgalmának valamelyike. Éppily kevéssé értjük meg a kereszténység végső sikerét, ha egy osztályharcos proletárforradalomnak a Római Birodalom addig uralkodó felső rétegén aratott győzelmét látjuk benne (A. Toynbee). Noha már Kelszosz szemére vetette a kereszténységnek, hogy különleges vonzerőt gyakorol a birodalmi lakosság társadalmilag mélyen álló, műveletlen rétegeire (Contra Celsum 3,59), de a Konstantin előtti kor keresztény igehirdetésének egésze alapján könnyedén föl lehet ismerni, hogy ez az igehirdetés tudatosan szólított meg egyformán minden osztályt és emberfajtát. Éppen az egyháznak ezt az egyetemességét lehet joggal azon tényezők egyikének tekinteni, amelyek különösen hatékonnyá váltak a keresztény vallás végső győzelme szempontjából. De ekkor is megmarad a kérdés, mi alapozta meg a kereszténység vonzerejét minden társadalmi réteget és minden népet érintően. Egy másik válasz Konstantin támogatásában látja a győzelmes érvényesülés tulajdonképpeni okát. A dolgoknak ez a látásmódja azonban a folyamatot magyarázva fölcseréli az okot és a hatást; inkább arról van szó, hogy Konstantin a kereszténység ténylegesen már kivívott győzelmét belátva cselekedett, amikor előbb megtűrte, majd előnyben részesítette. Már a közvetlenül előtte uralkodó, üldöző császárok is fölismerték az üldözések kudarcát, talán már Diocletanius is, de Galerius, Maximinus Daia és - anélkül, hogy ő maga üldöző lett volna - Maxentius is, csak túlságosan kelletlenül és túl későn vonták le a következtetéseket ebből a felismerésből. Egy Konstantin utáni császárnak előbb vagy utóbb keresnie kellett volna a megegyezést a győzelmes egyházzal. Konstantin tette és további következetes kereszténybarát valláspolitikája bizonnyal szerfelett megkönnyítette az egyházat feladatának ellátásában, de győzelmét egyik sem magyarázza. Sokkal közelebb kerülnek a valósághoz a fenti kérdésre adott azon válaszok, amelyek valamilyen egyházon belüli tényezőben keresnek magyarázatot a végső győzelemre, így például joggal mutattak rá egyesek a kereszténység híveinek többségét jellemző, átlagon felüli erkölcsi és jellembeli színvonalára, amely a legsúlyosabb megterhelésekkel szemben is állta a sarat. Az aktuális vagy legalábbis mindig nagymértékben lehetséges üldöztetés ténye kérlelhetetlen kiválasztásnak vetette alá a keresztséget kérőket, s ez a kiválasztás olyan magas százalékban biztosított magas minőségű tagokat az egyes gyülekezeteknek, mint soha máskor az egyház történetében. A katekumenoktatás világossá tette számukra, hogy az áttérés a kereszténységre radikális szakítást kíván tőlük addigi életformájukkal; aki tehát végrehajtotta ezt a szakítást, az mély hitbeli meggyőződésből tette, s ez a meggyőződés volt az erőforrása a próbatételek idején. Ennek nem mond ellent az, hogy sok keresztény csődöt mondott a Decius és a Diocletianusféle üldözés idején; az ilyen veszteségek becsületes bevallása Alexandriai Dionüszosz és Ciprianus által, valamint fáradozásuk azon sebek begyógyításáért, amelyeket a keresztséget kérők békeidőbeli, túlságosan gondtalan felvétele okozott az egyháznak, alátámasztja az összegyház lehető legkomolyabb törekvését az egyházközségek magas színvonalának fenntartására. A pogány környezetre nagy hatással volt a keresztények magatartása üldözőik iránt, akikkel szemben nem ápolták a bosszú érzelmeit, és nem akarták megtorolni sérelmeiket. Éppen ilyen erős vonzerőt jelentett a kereszténység számára a kora keresztény nagyegyház átfogó karitatív tevékenysége. De még ekkor is nyitva marad az a kérdés, hogy a mi a végső gyökere ennek a magatartásnak és magas erkölcsi minőségnek. Sok igazság van abban a felfogásban, amely azokból az értékekből vezeti le a kereszténység sikerét, amelyeket a kereszténység tudott felkínálni a vallási szempontból kereső, felvillanyozott késő hellenista világnak. Kétségtelen, hogy a kereszténység itt gyakran nagy lelki üresség közepette tudott előrehaladni, és kitöltötte azt a maga örömmel hirdetett, az isteni kinyilatkoztatáson alapuló üzenetével az üdvösség új és egyetlen útjáról. De ennek a keresztény üdvüzenetnek végső határozott minőséggel kellett rendelkeznie, amely azt eredményezte, hogy az emberek ezt választották a gnoszticizmussal, az újplatonizmussal vagy a pogány misztériumvallásokkal szemben, mivel azok szintén azzal az igénnyel léptek föl, hogy az üdvösséget kereső emberi lélek számára vágyakozása beteljesedését hozzák. Az egyháztörténész professzor szerző meglepő módon időnkint úgy beszél, mint egy dogmatikatanár vagy hitszónok, történeti adatai mégis fontos eligazítást nyújtanak. Másrészt a szerző egyértelmű bizonyságát adja annak, hogy nincs tisztában a jézusi és a páli tanítás lényegi különbözőségével, s a pálit problémátlanul azonosítja a jézusival; e tévedése következtében azonban fejtegetéseiből teljesen egyértelművé válik az értő olvasó számára, hogy a „konstantini fordulattal” nem Jézus ügye jutott diadalra, hanem az a „kereszténység”, amely lényegében pálizmus. A szerk.