Esti Budapest, 1953. május (2. évfolyam, 102-125. szám)

1953-05-04 / 102. szám

Minden egyes ember munkája fontos az építésben, tehát minden egyes ember szavazata fontos a választáson! J V­asárnap, két héttel a választások előtt, ünnepi nagy­gyűléseket tartottak szerte az országban. „Munkások, dolgozó parasztok, értelmiségiek testvéri egységben építik az új magyar hazát" — hirdeti a népfront választási felhívásai Ez az egység tükröződött a nagygyűléseken is. Munkások, dolgozó pa­rasztok, értelmiségiek jelentették be a tömegek előtt, hogy nagyobb, jobb munkával tesznek hitet amellett, hogy magukénak érzik a népfront választási felhívását és minden erejükkel segítik annak megvalósulását. A nagyszerű munkafelajánlások, szüntele­nül áradó forró lelkesedés, s az a fergeteges ünneplés, amelyben minden nagygyűlésen az ország első képviselőjelöltjét, népünk szeretett vezérét, Rákosi elvtársat részesítették, mind-mind azt bizonyítja, hogy népünk május 17-én a békére, a munkára, a jó­létre, a felemelkedésre , a népfrontra szavaz. Szolnok dolgozó népe előtt Gerő Ernő elvtárs, Szegeden Révai József elvtárs mondott beszédet. Kiskőrösön Dénes István és Erdei Ferenc elvtársak, Sárospatakon Rónai Sándor elvtárs szólt a választókhoz. Kapuváron Hegedűs András elvtárs, Szentgott­­hárdon Piros László elvtárs, Tiszavasváron Győre József elvtárs és Turcsányi István elvtárs, a Tiszalöki Vízierőmű sztahanovista motorvezetője. Kunszentmártonban Tisza József elvtárs, Deve­­cserben Non György elvtárs, Körmenden Ilku Pál elvtárs és Nagy Károlyné, Pakson Füss Istvánné elvtársnő számolt be ötéves tervünk eddigi eredményeiről és a jövő nagy feladatairól. Május 1-én Nagy Imre elvtárs Kaposvárott mondott beszédet a válasz­tók előtt. Az alábbiakban részleteket közlünk Révai József elvtárs és Gerő Ernő elvtárs beszédeiből. Révai József elvtárs beszél a szegedi választási nagygyűlésen. — A mostani Választásokon éppúgy, mint 1949-ben, a Ma­gyar Függetlenségi Népfront egységes listával indul. Sok lista, több párt — a munka, a kormányzás, a politika külön­böző, egymással szembenálló programmját feltételezi, ellensé­ges osztályok egymás elleni nyílt harcát feltételezi a politi­kai porondon. De milyen Pro­gramm lehetséges nálunk azon a programmon kívül, amelyet a Magyar Függetlenségi Népfront hirdet és megvalósít? A föld nálunk a parasztoké — talán kezdjünk el most vitatkozni ar­ról, váljon helyes-e, hogy a föld a parasztoké? Az üzemek, a bankok, a közlekedés, a keres­kedelem, a termelőeszközök ná­lunk a nép államának kezén vannak — talán kezdjünk el vitatkozni arról, vajjon nem kel­­lene-e a termelőeszközöket visz­­szaadni a nagybirtokosoknak és a tőkéseknek? Megvalósítjuk az ötéves tervet, készítjük elő a má­sodik ötéves tervet —talán vita tárgyává tegyük, kellenek-e egy­általán ötéves tervek? Lerakjuk a szocializmus alapjait, készü­lünk a szocialista társadalom felépítésére — és most kezd­jünk választási társasjátékot játszani arról, hogy mi jobb: a szocializmus vagy a kapitaliz­mus? * ★ •"*£ — Erős nemzeti kormányunk, Rákosi Mátyás kormánya mögé kell tömörülnünk a választáson is. A választás: bizalmi szavazat a népi egység politikájára, he­lyeslése annak az építőmunká­­nak, amelyet kommunista és nemkommunista dolgozók váll­vetve végeznek. Minden magyar dolgozó a maga helyén, a maga módján, a maga tudásával és igyekezetével cselekvő részese ennek a munkának. Lehet-e, hogy akad olyan dolgozó ma­gyar ember, aki nem áll ki saját jól végzett munkája mellett? Le­het-e valaki közömbös aziránt, hogy ma jobban és szebben él­jen, mint tegnap, holnap jobban, mint ma és gyermekei, unokái holnapután jobban és szebben éljenek, mint ma és tegnap? A közügyek iránt közömbös embe­rekkel nem lehet szocializmust építeni! Csak olyanokkal lehet, akik egyre tudatosabban látják, hogy saját munkájuk szerves része az egész nép nagy, egy­séges, közös erőfeszítésének a jobb élet eléréséért. Számunkra nemcsak a szavazás puszta té­nye a fontos, hanem az, hogy a politikai életben, a közügyekben való tudatos részvétel szüksé­gességét értessük meg minden egyes dolgozóval. Ezért kell harcolnunk minden egyes ember, minden egyes szavazópolgár lelkéért, meggyőződéséért, sza­vazatáért. Minden egyes ember munkája fontos az építésben, tehát minden egyes ember sza­vazata fontos a választáson! Révai elvtárs a Magyar Füg­getlenségi Népfront programm­­járól szólt ezután, arról, hogy az első ötéves tervben lerakjuk Magyarországon a szocializmus alapjait, a második ötéves terv­ben felépítjük hazánkban a szo­cialista társadalmat.­­ Ez azt jelenti, hogy foly­tatjuk Magyarország iparosítá­sát. Kossuth Lajos óta kétség­bevonhatatlan igazság, hogy ön­álló ipar nélkül nincs független ország. De Kossuth még nem tudhatta azt, amit mi tudunk, amire Lenin és Sztálin tanított bennünket: önálló nehézipar nél­kül nincs független ország. Ma­gyarországon valamicske ipar volt azelőtt is. De a magyar ipar a régi osztrák-magyar monarchiában túlnyomóan ma­lomipar volt, cukoripar volt, szeszipar volt, tehát megfelelt országunk félfeudális, agrárjel­legének és Ausztriától való füg­gőségének. A Horthy-rendszer alatt is folyt valamelyes iparo­sítás Magyarországon. De a Horthy-rendszer túlnyomóan a könnyűipart, elsősorban a textil­ipart fejlesztette, ami megfelelt Magyarország gazdasági függő­ségének az angol és amerikai, majd a német tőkétől. A mi iparosításunk más, mert mi gyö­keresen szakítottunk Magyar­­ország mindenféle gazdasági függőségével. Természetesen a mi iparosításunk sem törekszik teljes önellátásra. Gazdaságilag és műszakilag messzemenően együttműködünk a baráti orszá­gokkal, elsősorban a bennünket minden téren önzetlenül segítő Szovjetunióval. A szocialista or­szágok között is van ipari mun­kamegosztás, mindenki azt gyártja elsősorban, amit a leg­kedvezőbb körülmények között gyárthat. De az alapvető fontos­­ságú iparágakat, amelyek nélkül nincs gazdasági, tehát állami önállóság, mindegyik népi demo­krácia megteremti. Mi is megte­remtettük.­­ Ezzel a magyar fejlődés egyik alapvető, évszázados baját orvosoljuk. ★ — Első és második ötéves tervünkkel megoldjuk továbbá a másik évszázados magyar bajt: mezőgazdasági termelésünk el­maradottságát ... — Mi kell ehhez? Olyan ipar kell, amely el tudja látni meg­felelő gépekkel, műtrágyával a mezőgazdaságot és százezer hol­dakon teremti meg az öntözés feltételeit. Ennek a feladatnak a megoldása sikerrel folyik. Az kell továbbá, hogy megteremt­sük a nagyüzemi szocialista me­zőgazdaságot. Ennek a feladat­nak a megoldása szintén siker­rel folyik: mezőgazdasági terü­letünk 40 százaléka van már a szocialista szektorban. Végül az kell, hogy megtanítsuk dolgozó parasztságunkat a földművelés és­­állattenyésztés valóban tudo­mányos, a Szovjetunióban bevált módszereire.­­ Ötéves terveink harmadik alapgondolata: népünk életszín­vonalának, gazdasági és szel­lemi igényeinek szakadatlan eme­lése és kielégítése. Népgazda­ságunk fejlesztése nem öncél, hanem a szocialista társadalom Sztálin elvtárs által felfedett alaptörvényének szolgálatában áll. Nálunk is érvényes ez a törvény, amely az egész társa­dalom állandóan növekvő anyagi és kulturális szükségletei maxi­mális kielégítésének biztosításá­ról szól. Révai elvtárs hangsúlyozta, hogy az életszínvonal emelkedé­séhez hozzátartozik a kulturális igények kielégítésének biztosítá­sa is. " Ami kulturális fejlődésün­ket illeti, már most, az első öt­éves terv negyedik évében előbbre vagyunk egész sor tőkés országnál. Színházaink, mozi­jaink, kiállításaink látogatottsá­­gát megirigyelhetné tőlünk Anglia vagy­­Franciaország. Egyedül mozgóképszínházaink száma a régi rendszerhez vi­szonyítva hatszorosára nőtt: 400-ról 2300-ra. Két-három esz­tendő alatt nem lesz község Magyarországon mozi nélkül... — Nem utolsósorban értelmi­ségünket kell, hogy lelkesítsék ezek a nagy célok. Ha vala­mikor, akkor most öröm és gyö­nyörűség pedagógusnak, mér­nöknek, agronómusnak, orvos­nak, tudósnak, művésznek ler­ni! A régi világban nevelkedett ér­telmiségünk most már láthatja, hogy mennyire alaptalan volt a kenyerét és a jövőjét féltenie az új munkás- és parasztértel­miség felnövekedésétől. A régi nevelésű értelmiség döntő több­sége becsületes munkával segít a munkásságnak és a dolgozó parasztságnak a szocializmus építésében. Megilleti ezért álla­munk és népünk, kormányunk és pártunk köszönete. De hadd mondjam meg: mi nemcsak a régi értelmiség munkájára tar­tunk igényt, hanem szívére és lelkére is... ★ Révai elvtárs megállapította: központi és helyi hatósági szer­veink nagy többsége nagyban és egészben nem rosszul teljesíti kötelességét az állam és a nép iránt, helyi tanácsainknak mint­egy 200.000 tagja nagy több­ségben rendesen, becsületesen végzi­ a munkáját.­­ De ha ennek a 200.000 ha­tósági személynek csak egy szá­zaléka olyan, aki nem érti a dol­gát, aki a nép helyett a maga javát szolgálja, aki azt hiszi, hogy akinek az isten hivatalt adott, annak már észt is adott hozzá, ha csak egy százalék olyan, aki a nép ellenségeinek szolgálatában áll, akkor ez már 2000 olyan ember, aki meg tud­ja keseríteni a nép életét. — Hogy leküzdjük államgépe­zetünk fogyatékosságait, az kell, hogy a tömegek bátran bírálják azokat, akik rosszul dolgoznak. Az kell, hogy fellépjünk a bírá­lat elfojtóival szemben. Nem sza­bad megtörténnie, hogy kikezd­jék és üldözzék például a „Szabad Nép” levelezőit és megkeserít­sék azok életét, akik egyszerű dolgozó létükre — uram bo­csáss! — bírálni mernek egyes­ vezetőket. A mi államunk a nép­­ állama. Senki — akár hatósági­­ személy, akár egyszerű állam­polgár — ne szeghesse meg, megtorlás nélkül a törvényt Ma-­­­gyarországon! Révai elvtárs ezután a nem­zetközi kérdésekről szólva hang­súlyozta: — A mi külpolitikánk alap­­gondolata, a béke védelme. Ki­jelenthetjük, hogy teljes erővel támogatunk minden kezdeménye­zést vagy mozgalmat, amely ar­ra irányul, hogy a nemzetközi feszültség enyhüljön, hogy az öt 1­0 nagyhatalom között békeegyez-;­­­mény jöjjön létre. — De azokról a kérdésekről, melyek bennünket közvetlenül érintenek, nem hallgathatunk!:. Ismeretes, hogy az Egyesült Ál­ Il­lamok elnöke felvetette a Szov­i­­jetunió felé, úgyszólván mint ati vitás nemzetközi kérdések ren- 1r­zezésének egyik feltételét, a ke­­leteurópai népek úgynevezett „önrendelkezési jogának” kér­dését. A szovjet sajtó ebben a dologban kifejtette a szovjet nép álláspontját. Nekünk azonban az amerikai kérdésre a saját ne-­­­­­vünkben is kell válaszolni... — Kijelentjük: magyar kér­dés, mint nemzetközi kérdés: j­ó nincs! A magyar nép „önrendel-;­ kezéséért” ne fájjon senkinek áll feje! Ez az önrendelkezés már megtörtént: 1945-től 1948-ig tartó heves belpolitikai harcok­ban, amelyekben a demokratikus erők a törvényességnek, sőt a parlamenti formáknak a teljes betartásával győzték le a tőkés­­nagybirtokos reakció erőit. Nem gondolhatja senki komolyan, hogy Magyarország kormánya, Magyarország népe, fejlődésünk­nek ezeket az eredményeit vi­tássá engedi tenni!­­ Mi nem akarunk kötekedni senkivel, de a jogainkból nem engedünk. Mi a magunk részé­ről is készek vagyunk, szerény lehetőségeinkhez képest, hozzá­járulni a nemzetközi feszültség enyhítéséhez, így például egyik napról a másikra meg lehetne szüntetni az éterben folyó hi­degháborút. Mit látunk azon­ban? Azt, hogy a szovjet kor­mány békekezdeményezései, Eisenhower elnök ismeretes be­széde óta az amerikai és lon­doni rádió még fokozza, butá­nak elég buta, de annál hatás­talanabb uszító hadjáratát a magyar népi demokrácia ellen. Ez bennünket persze nem túl­ságosan izgat, de jellemző tény azok részéről, akik tetteket kö­vetelnek a békeakarat jóhisze­műségének bizonyságául, a következőket Befejezésül mondotta: — Ha május 17-én szavazni mentek, abban a tudatban sza­vazzatok, hogy mi valameny­­nyien, kormány és nép együtt, jó munkát végeztünk. A Himnusz költőjének sötét sza­vai nem érvényesek többé. A magyar nép kilábolt a kínok tengeréből, a balsors százado­kon át valóban tépte, de ma már nem tépi. És a védő kar: önmagunk erős és dolgos karja, amely békés építésünk, boldog életünk védelmében egy­befonódik nyolcszázmilliónyi ba­rátunk és szövetségesünk kar­jával. — Erre gondoljon mindenki, amikor május 17-én a népfront­ra, Rákosi Mátyás víg eszten­dőt hozó kormányzására sza­vaz! Révai József elvtárs beszédéből . — Iparunk és általában nép­gazdaságunk fejlődését talán a legkézzelfoghatóbban a legfon­tosabb nyersanyagok és a vil­lamosenergia egy lakosra jutó termelésének alakulásán keresz­tül érzékelhetjük. Magyarorszá­gon 1938-ban egy lakosra egy tonna szén jutott, 1952-ben pe­dig két tonna. Acélból megfele­lően 70 kilogramm és 154 kilo­­gramm. Cementből 37 kilo­gramm, illetve 111 kilogramm. 1938-ban az ország egy lakosára 153 kilowattóra villamosenergia jutott, 1952-ben pedig 436 kilo­wattóra! Jelenleg Magyarorszá­gon az egy főre jutó acélterme­lés kétszerre nagyobb, mint Olaszországban, vagy Japánban, az egy főre jutó széntermelés pedig közel kétszeres© olyan fejlett gazdasággal rendelkező kapitalista országénak, mint Franciaország. ★ — A múltévi hosszantartó erős fagyok és a szokatlan szá­razság kétségkívül okoztak ne­hézségeket parasztságunknak és itt-ott éreztették és éreztetik hatásukat közellátásunkban is. De a próbát kiáltottuk! A tavaszi szántás-vetés zömét elvégeztük! Közellátásunkat az új termésig és azutánra is biztosítottuk! A nehezén már túl vagyunk. Egyébként is, ahogyan Rákosi elvtárs 1946 legelején, a leg­szörnyűbb pénzromlás és nyo­morúság idején, az őt jellemző törhetetlen optimizmussal mon­dotta, az aratás nálunk bizonyos értelemben februárban kezdődik, mert akkor már kezdenek tojni a tyúkok. Most pedig, elvtársak, nem februárban, hanem már májusban vagyunk. Most van szilárd forintunk! Vannak jelen­tős tartalékaink! Egész nép­gazdaságunk hasonlíthatatlanul erősebb, szervezettebb, fejlettebb most, mint akár csak négy évvel ezelőtt is volt.­­ Az, hogy a múltévi igen kedvezőtlen termés ellenére mi töretlenül haladunk előre, ugyan­akkor, amikor például egy ha­sonló szárazság a tőkés viszo­nyok közé visszasüllyedt Jugo­szláviát gazdaságilag évekre visszavetette, tömegnyomort és tömegmunkanélküliséget idézve elő, napnál világosabban bizo­nyítja népi demokratikus rend­szerünk erejét, mutatja népi de­mokratikus rendszerünk felsőbb­rendűségét a kapitalista rend­szerrel szemben. Mutatja, mit jelent az, ha egy szabad nép van hatalmon, amely a maga gazdá­jává vált, amelyet forradalm­ párt vezet, olyan párt, mint ami­lyen a mi nagy pártunk, a Ma­gyar Dolgozók Pártja. De azt is kézzelfoghatóan bizonyítja, hogy a szabaddá vált népek között, a valóban szabad országok között a kölcsönös segítés és szolidari­tás nem üres szóbeszéd, s nem hazug jelszó a gyengébb fél le­igázására, mint a kapitalista tá­borban, hanem elevenen élő való­ság. (Folytatás a 4. oldalon.) Gerő Ernő elvtárs beszédéből BUDHPIS! fl MDP BUDAPESTI PftRTBIZOTTSftGfl­CS B JOVÓROSI­TflllftCS­IflPfn „Szavazóurnák 44 a Klement Gottwald-gyárban rémteljes, lelkes készülődés előzte meg a hatalmas, ” erőt sugárzó, gyönyörű május elsejei felvonulást. Nem volt olyan üzem, olyan dolgozó, aki szerető gondosko­dással ne igyekezett volna azon, hogy az ő üzeme legyen az első, a legszebb ezen a nagy ünnepnapon. Komoly, nehéz harci feladat volt ez az üzemek szá­mára, mert a felvonuláson azok mentek az élen — a kerü­letek és üzemek menetében egyaránt — akik a termelésben, a választási békeverseny nagy csatájában legjobban állták meg helyüket. A legszebb dekoráció az a tábla volt, amelyen ilyen jelentés állt: „Tervünket túlteljesítettük.“ Ilyen táblával a kezükben mentek büszkén, felemelt fővel a Klement Gott­­wald-gyár dolgozói is. Tervüket túlteljesítették, mert a dol­gozók megértették a jó agitációs munka nyomán, hogy mi a feladatuk. Az üzem népnevelői gondosan áttanulmányozták a Magyar Függetlenségi Népfront választási felhívását és azt helyi érvekkel, adatokkal kibővítve megbeszélték a dol­gozókkal. Igen hasznos módszert alkalmazott például Kovács József elvtárs. Elmondotta azt, hogy a felszabadulás után hogyan érett igazi emberré, olyanná, aki megállja helyét a termelésben s ennek eredményeként boldog, nyugodt életet biztosít számára a nép állama. Az ilyen beszélgetések során a dolgozók maguk is visszaemlékeztek a múltra,­­ a keserű, gyűlöletes múlt, a számtalan szomorú emlék­erőt adott arra, hogy a választási békeversenyben még jobban dolgozzanak, hogy teljesítményük százalékaival is bebizonyítsák: irtóznak az egykori szolgasorstól, s minden erejükkel azért harcolnak, hogy az soha többé vissza ne térhessen. Ott volt a május elsejei felvonuláson a Vörös Csillag Traktorgyár is. De hiába volt akármilyen szép is a dekorá­ciója, az áprilisi terv nemteljesítése, a rossz munka nem hagyta a dolgozókat igaz örömmel ünnepelni. Ebben az ütemben a fel­­szabadulási hét után „elaludt“ a népnevelő munka. Önteltség uralkodott el mind a pártszervezeten, mind a műszaki veze­tőségen. Az „eredmény“ aztán a lemaradás lett. Ebben az üzemben is készítettek agitációs terveket, beosztották a nép­nevelőket is, hogy ki-ki melyik dolgozóval beszéljen ismé­telten a választás napjáig. A terv azonban csak terv maradt, mert végrehajtását nem kísérte figyelemmel a pártbizottság és nagyon sok olyan dolgozó van ma is a Vörös Csillag Traktorgyárban, akivel még egyszer sem be­szélgetett népnevelő. A nagy ünnepnap előtti utolsó napok­ban történt ugyan némi erőfeszítés a hiba kijavítására, de ez már nem tudta helyrehozni az elmulasztottakat. Üzemeinkben kiemelkedő eredményeket hozott eddig is a választási békeverseny, különösen ott, ahol a népnevelők nem választották külön a termelés kérdéseit a választástól. S ebben igen szép példát mutattak a Klement Gottwald-gyárnak, ahol minden műhelyben felállítottak egy jelképes „szavazási urnát“ s a dolgozók aznapi teljesítményükkel tettek hitet a népfront felhívása mellett. A szemléltető agitáció ilyen formája is elő­segíti, hogy a dolgozók nap nap után szavazzanak napi munkasikereikkel, teljesítményükkel. Ennek is része van abban, hogy az üzemben szünet nélkül fokozódik a dolgozók politikai aktivitása, ami nagyszerű termelési eredményekben mutatkozik meg kézzelfoghatóan. Az öntudat nagymértékű növekedése minden üzemben tapasztalható. Az egyszerű emberek milliói országunkban forrón szeretik hazánkat, követik a pártot s a választás kö­zeledtével ennek a ragaszkodásnak mindjobban tettekben adnak kifejezést. A felszabadulási hét nagyszerű tapasztala­­tai megmutatták, hogy a dolgozókra támaszkodva minden akadályt le lehet győzni. E tapasztalatok megmutatták, hogy ahol a pártszervezet, az ifjúság, a szakszervezet vezetői és a gazdasági vezetők jó összmunkát végeznek, ott megszüle­tik a siker. Bebizonyították e tapasztalatok, hogy a jó ver­senynyilvánosság hatalmas ösztönző erő. Azt is bebizonyí­totta a felszabadulási hét, hogy akkor járnak el helyesen az üzemek vezetői, ha ott mozgósítanak, ahol a legnagyobbak a feladatok és a legnagyobbak a hibák. Pártszervezeteinkre az a megtisztelő feladat vár, hogy élesszék a hazaszeretet, a lelkesedés lángját, segítsék a dolgozókat a kommunisták példamutatásával, harcos felvilágosító szóval abban, hogy május elseje után a választási békeverseny hátralévő sza­kaszában, mind szebb eredményekkel, több vassal, géppel, textillel tegyenek hitet pártunk és kormányunk mellett, erő­sítsék, gazdagítsák szeretett hazánkat — készüljenek május 17-re.

Next