Esti Budapest, 1954. augusztus (3. évfolyam, 181-204. szám)

1954-08-02 / 181. szám

4 Egy varsói bemutató Nazim Ilikmet színműve az ,,Új Varsó“ Színházban Az „Új Varsó" Színház szép, hálás és nehéz feladatra vállalkozott, amikor műsorára tűzte Nazim Hikmet, a legnagyobb élő török költő „Legenda a szerelemről“ című darabját. A bemu­tató nemcsak az önkéntes száműzetésben élő és alkotó művész, a nagy hazafi és for­radalmár melletti osztatlan ro­­konszenvtüntetésre adott alkal­mat, hanem élénk irodalmi és színháztudományi viták kiin­dulópontjául is szolgált. Hikmet darabjával bebizo­nyította, hogy alkothat a nagy költő ismert népi legendából jelentőségteljes, korszerű szín­darabot, anélkül, hogy lemon­dana a fantázia szülte csodá­latos elemek varázsáról. A színdarab témájával már Firduszi is foglalkozott a X. században. Utána az azer­­bajdzsáni Nizami Giandzse­­vi, majd a XIII. szá­zadban Amír Hizrou Dehlevi, a perzsa-tadzsik költő, később a XIV. században Kutb, az ujgur irodalom egyik legneve­­letesebb képviselője és az Egyiptomba emigrált Berike- Fakidi dolgozta fel a maga módján Ferhad és Sirin sze­relmének a közelkeleti népek aj­kán élő meséjét. A monda a munka humanista eszméjét, a szabadságot, az emberi igazsá­got, a szerelem szentségét, kasz­tokon, előítéleteken és minden más akadályon áttörő erejét di­csőíti. Hikmet darabjában a szerelmespár rokonlelke Ró­meónak és Júliának, Ferdinand von Walternek és Luise Müller­­nek. Ferhad és Sirin azt pél­dázza, hogy a szerelmesek sze­retik a szabadságot, az együvé­­tartozásukból fakadó erő a ha­ladás szolgálatában érvényesül. Hikmet jól ismeri a bensősé­ges és emberi dolgok politikai súlyát. Bemutatja az összefüg­géseket az egyéni élmények és a nép sorsa között. A „Legenda a szerelemről, az életörömöt hirdeti, megmutatja a nép böl­­­cseségét, a jól végzett munka boldogságát. Hikmet a keleti mondából korszerű legendát írt, amelyet áthat a szocialis­ta moralitás. A hős szerelme kezének elnyeréséért küzd. Fel­adata, hogy a tikkadt földet megtermékenyítő vizet bizto­sító csatornát megépítse. Ami­kor úgy adódik, hogy műve be­fejezése előtt is boldog lehetne kedvesével, nem tágít munká­jától, s csak akkor nyúl az áhított boldogság után, amikor a sziklába vájt csatornán már ömlenek a hűs hullámok. Fer­had nem lehetett volna boldog Sirinnel, azon az áron, hogy el­veszti önmegbecsülését, népé­nek szeretetét. A varsói irodalmi lapok egybehangzóan megállapítják, hogy Hikmet szép darabjának tanulsága: a logika lehet meg­győző, de a költészet megcá­folhatatlan. A bemutató kap­csán a lengyel irodalmi és szín­házi világban előtérbe kerültek a romantikus színjátszás és a dús képzeleterejű költői mű­vek problémái. Egészséges fo­lyamat indult meg, amelynek várható eredménye a lengyel drámaírás és színművészet to­vábbi fejlődése lesz. (A „Nowa Kultúra“ nyomán.) Művészbrigádok indulnak a falvakba Az Országos Műsorközpont kisegyütteseket szervezett, amelyek zenés műsorral kere­sik fel a falvakat, főleg azo­kat a helyeket, ahová tarka műsor ritkán jut el. Egy mű­vészbrigád „Sok kicsi sokra megy“ című műsorával — Szombathely központtal — Vas megyét járja. Egy másik nyolctagú csoport a napokban kezdi meg előadássorozatát előbb Pest megyében, majd az ország távolabbi részein. Mű­soruk címe: „Győz a szere­lem“. A művészbrigád falulátoga­tásaihoz a műsorközpont utazó színházkocsit bocsát rendelke­zésre. (MTI) Album egy százéves iskoláról Nem mindennapi könyvet hozott minap szerkesztősé­günkbe a posta. A könyv cím­lapján babérkoszorú ölel kö­rül egy 100-as számjegyet. Ju­bileumi könyv: Budapest egyik legrégibb középiskolájának, az Eötvös József gimnázium­nak 100 éves fennállása em­lékére adták ki. Lapozgatjuk, olvasgatjuk. Elébünk tárul az öreg iskola viszontagságos pályája, ame­lyet egy-egy negyedszázadot felölelő, hatalmas lépésekkel mér fel a krónikaíró. A legne­mesebb hagyományok őszinte tiszteletének hangján ír az em­lékköny Eötvös Józsefről, a nagy íróról és haladó poli­tikusról. „Kit nem hevít ko­rának érzeménye, szakítsa ketté lantja húrjait!“ — ol­vassuk a pártos költői hitval­lás gyönyörű záróakkord­jait. Értékes tanulmányok, jól összeválogatott szemelvé­nyek ismertetik Eötvös lírá­ját erkölcsi felfogását, s azt a harcot, amelyet az álta­lános, kötelező népoktatás be­vezetéséért folytatott. Széleskörű, kollektív kuta­tómunka eredménye a „Jeles tanáraink emléke“ című fejezet. Egy-egy osztály végezte minden egyes nagy­nevű tanár életrajzi anyagá­nak összegyűjtését. Elég csak néhányat megemlíteni a kiváló tanárok közül, s máris látjuk, hogy hírük, nevük, munká­juk nem maradt az iskola fa­lain belül, hanem elősegítette hazánk társadalmi és kultu­rális haladását. Köztük van Riedl Frigyes, a nagy magyar esztéta, Szemlér Mihály, a magyar realista festészet egyik úttörője, Györök Leó, a regényeséletű forradalmár, Preusz Móricz, a pasztőrözés feltalálója.­ s Szeretet és ragaszkodás csendül ki azokból a sorokból, amelyeket öreg diákok vetet­tek papírra, megemlékezésül az iskoláról. S, hogy a száz­­esztendős Eötvösi gimnázium méltó marad mindahhoz, ami történetében szép és nagysze­rű, azt bizonyítja az iskola tu­dományos szakköreinek buz­gó tevékenysége, elsősorban az a munka, amelyet a magyar nyelvi szakkör végez egy ma­gyar szinonima-szótár össze­állításáért. Kedves és követésre méltó kezdeményezés az iskola múlt­jának kutatása, haladó ha­gyományainak ápolása. Hoz­zásegíti a diákokat ahhoz, hogy iskolájukat jobban sze­ressék, becsüljék, s valóban Alma Maternek , édesanyá­nak tekintsék. (K. E.) es. Szabó Béla:SZOMJAS VÁROSRÉSZ... (Költői levél a csepeli tanácshoz.) IZZÓ hűségben reszket a város, délről döglesztő, lágy szél seper s az utcák­­kongnak, mint kútkávához koccanó, scjk-sok üres veder ... Hol van egy árnyas, oázis színfolt, egy kertes kocsma, hová betérjek? Csak néhány zsúfolt, lompos italbolt bugyogtat fröccsöt, sört a vidéknek... Déli két óra... A forró gyárból lassan megindul, árad a nép, mint vidám hadtest, megnyert csatából zsibongva frissítené erejét: S­ime, a „forrás!“ Csúf „békagödör!“ (Méltatlan a mun­ka hőseihez!) Szívre fröccsenő szutykos „gyönyör“ fonnyaszt, bepiszkít, fertőz, sebez!.. Új palotasor csillog a fényben, arany­ alapon: büszke veret! Hej de elvtársak, nem jó így mégsem!... A lényegen „némi“ csorba esett. Tán úgy vélitek, „Vörös Csepelre“ nem illik holmi „kispolgári“ légkör?! Hm. Az ördögbe! Bizony „szégyen lenne“ négy-öt kert-kocsma, kispörkölt, friss sör , uram megbocsá’! — Cigányzenészek! Tiszta asztalok, tánc, nevetés! Hej, elvtársaim! Kopog az élet! aránytalan a költségvetés! FÜSTBEN, koromban reszket a város, délről döglesztő, lágy szél seper, s mint száraz veder, im a tanácshoz kertes-kocsmáikért koccant Csepel!... Csepel, 1954 július 23. ,,Üdvözlet a Magas Tatraból, Kubisek János”. Zsóka néni forgatta a képeslapot, megnézte egyszer, megnézte kétszer és megnézte harmadszor is a Magas Tátra hósipkás bérceit, az „üdvözletét“, a „John Kubisek“-et. Semmi kétség, ez az öccse írása, az öccse neve. De hogy kerül az a gyerek a Magas Tát­rába (Kubisek János ötvenötéves), amikor két héttel ezelőtt még Ruzsomberokban volt... Legalábbis onnan írta legutóbbi leve­lét. Zsóka néni előveszi azt a levelet, olvassa, böngészi a soro­kat: „... sokat köhögök, voltam az orvosnál, azt mondta, ad majd valami orvosságot...“ — hát ezért küldték fel a Janit — motyogta meghatottan Zsóka néni. Jani bácsi — a „gyerek“ — már régen nincs a Magas Tátrá­ban. Ugyanazzal a portási szigorral őrködik egy csehszlovákiai papírgyár kapujában, mint azelőtt. Zsóka néni azonban még sokáig úgy beszélt — s beszél — arról a magastátrai üdülésről, mintha csak tegnap vagy ma kezdődött volna, s addig tartana, amíg a világ világ. Valahányszor találkoztam vele az utcán, köz­értben vagy a lépcsőházban, mindig így kezdte a beszélgetést: „Jani bácsi a Magas Tátrából írt egy kártyát... mit szólsz hozzá, aranyom, milyen jó dolga van annak a vénembernek .. . s nevetett hozzá puhán, melegen, a ráncok ezerfelé futottak telt, gömbölyű arcán. Én ilyenkor mindig csodálkoztam: „Ez igen! Nohát, ki hitte volna!...“ hümmögtem — szó, ami szó, untam már, de nem akartam elrontani Zsóka néni örömét. Gyermekkorom óta ismerem és szeretem ezt a kedves, csu­paszív, erős és szívós asszonyt, aki férj nélkül nevelte fel öt gyermekét. A minap azonban vége szakadt a régi barátságnak. Zsóka néni úgy megharagudott rám — azt gondoltam — hogy talán még egy év múlva is haragudni fog. Elmondom, hogy tör­tént, de ehhez hozzátartozik Jani bácsi múltjának története is. A festői szépségű Árvavár környékén született Jani bácsi. A pörgekalapos, fa­klumpás kis szlovák legénykét hétéves korában szolgálni adta az apja, mert sok volt a gyerek, kenyér meg kevés. Árva megyének nemcsak a neve volt árva, abban az időben árvaszegény volt a népe is. A sovány földeken kevés kukorica termett, krumpliból sem volt elég. Jani, mikor meg­­legényesedett, Pestre jött szerencsét próbálni a gyalog. Egy sor palota építkezésénél hordta a téglát, a maltert, ott aludt, ott élt az építkezésen. 1914-ben behívták katonának. Doberdónál egy srapnellszilánk jobb térdébe fúródott — Jani nyomorékan jött haza Budapestre. Akkor már Budapest volt a hazája. Zsóka néni Zuglóban lakott, ott húzódott meg ő is. Amikor már úgy­­ahogy megerősödött, kilincselni kezdett az elöljáróságokon: ad­janak neki valami munkát, fiatal még, dolgozni szeretne ... és élni... Kapott is. Nem munkát (az még az egészségeseknek sem a SZARAGSZi itt mindnek jutott) — engedélyeket. Először cukorkaárusításra ka­pott engedélyt. Kölcsönkért innen is — onnan is, s megvette a cukorkát. Nyakába akasztott egy fatálcát, kiment a Baross-térre. Még el sem kiáltotta magát: „Cukorkát tessék!“ —jött a rendőr, elkobozta a cukorkát is, meg az engedélyt is. Aztán megint kapott egy engedélyt: fagylaltárusításra. S megint jött a rendőr, s el­kobozta a fagylaltot is. A kocsit csak nagy könyörgések árán adták vissza neki, így ment ez mindaddig, míg Jani bácsi meg nem unta az elkobzásokat, s amíg a sógor azt nem mondta: „Gyere, elviszlek egy kártoló vállalathoz!“ Jani bácsi ment. S attól a naptól kezdve a „csikó“ (így becézték a négylábon álló kézikártológépet) le nem ment a válláról 1944-ig. Dolgozott a Belvárosban és a Wekerle-telepen, Soroksáron és Budakeszin, mindenütt pincékben, fészerekben, nehogy a por, ami a több­évtizedes lószőrből vagy afrikból kiszáll, ellepje a lakásokat, az udvart vagy a lépcsőházat. Jani bácsi zsebkendőt kötött a szája elé munka közben, a por mégis rárakódott gégéjére, tüdejére. A villamosok nem szállították a „csikót“, így hát a vállán vitte gyalog. Télen-nyáron fáradhatatlanul rótta az utakat, sokszor éhesen, ritkán jóllakottan, s a tüdejébe lassan belopakodott az asztma. 1945-ben a szétdúlt, szétzilált város utcáin bolyongott, fásultan nézte a romokat: ez a város akkor sem tudott neki ke­nyeret, otthont adni, amikor ép volt, ezután még úgy sem fog. Egy napon megafonos autók álltak meg a körutakon, szlovák szóval hívták őt haza... vissza a hegyekbe, ahonnan eljött. Je­lentkezett a kitelepítési bizottságnál. „A magyarok vissza Ma­gyarországra, a szlovákok meg vissza Csehszlovákiába ... így kell ennek lenni“ — magyarázták neki az illetékesek. Jani bácsi megfogadta a tanácsot és ment. Megérkezett az első levél Csehszlovákiából. Zsóka néni iz­gatottan olvasta a kusza sorokat. ..... megbántam már, hogy idejöttem... mindenhol jó, de legjobb otthon...“ Jani bácsi otthona még Budapest volt. Sírt Zsóka néni, mint a záporeső hová menjen, mit csináljon, hogy visszahozzák a testvérét. Nem hozták vissza. Közben épült Magyarország, iparosodott Szlová­kia. A két szomszéd nép között évtizedek óta mesterségesen szí­tott ellentéteket szétzúzták, megsemmisítették az új erők. Test­vérnép lett a magyar és a szlovák, a szabad népek nagy család­jában. S Jani bácsi ebben a nagy családban megtalálta a he­lyét. „Ugyanúgy van itt is, mint nálatok, csak itt hidegebb van. De vettem magamnak jó meleg holmikat..." — írta haza Zsóka néninek. Azután következett az a bizonyos orvosi vizsgá­lat, s utána a magastátrai üdülés. Jani bácsit — akinek az úri­­világban még rendes ágya sem volt — a legszebb szanatórium­ban gyógykezelték. Kubisek János tehát jó helyen van, s itt kezdődik a baj, vagyis ebből fakad Zsóka nénivel való összeakaszkodá­­som. Zsóka nénit a minap ugyanis rajtakaptam, dicsekszik a szomszédoknak. De hogyan? „Jó helyen van Jani... mit is csi­nálnék itt vele? Hálát adok az istennek, hogy odakerült! Mert az igaz, hogy itt is vannak hegyek, de nem biztos, hogy oda­kerülhetett volna. Tavaly én is akartam menni a Mátrába, aztán mégis Hévízre utaltak be. Az orvos azt mondta: azért, mert rosszak a lábaim. De én tudom, hogy a Mátrát meg mia csudát másnak tartogatják... Aztán a másik dolog. Janinak rossz a lába, nem tud egész nap futkosni, itt pedig mindenki lót-fut, mint a bolondóra. Fiataloknak való élet ez, nem öregeknek. No meg azért is örülök, hogy...“ Nem bírtam már tovább Zsóka néni tirádáit, közbekottyantottam: „Ugyan Zsóka néni! Hogy beszélhet már ilyeneket! Maga mondta nekem még a télen, hogy Hévíz nélkül tán megmerevedtek volna a lábai... És Zsóka néni sem szaladgál egész nap az üzemben. Pont fordítva: egész nap ül! Panaszkodik is eleget emiatt... Szlovákiában is, Magyarországon is vigyáznak az öregekre, nem úgy, mint ré­gen. De erről, úgy látszik, erről már megfeledkezett Zsóka néni!...“ Több se kellett a derék asszonynak. „Ide figyelj, aranyom — kiáltott olyan hangosan, hogy még az első emeleten is kinyíltak az ajtók — engem aztán ne oktass ilyen bikfa mó­­don, nem vagy most értekezleten! Fiatal vagy te még ahhoz, aranyom, hogy engem figyelmeztess! Tudom én, amit tudok.” Azzal perdült-fordult a sarkán, bement a lakásába, s úgy be­vágta az ajtót, hogy magam is megijedtem. Summa­ summárum: haragban vagyunk egyszerűen azért, mert Zsóka néni nem akarja belátni, hogy rá éppúgy vigyáznak itt, Magyarországon, mint Jani bácsira Csehszlovákiában és hogy a Magas Tátrában is. Mátraházán is, meg Hévizén is a dolgozók üdülnek. De várjon valóban haragszik-e rám Zsóka néni? Tegnap ugyanis öt darab meggyeszétest küldött át részemre az unokával, azzal az üzenettel, hogy nem üzen semmit! Fél­füllel hallottam a szomszédoktól, hogy majd egy hétig arról be­szélt, milyen keserves élete volt akkor, amikor én még a világon sem voltam és Balla Anna &BUCHPIST HÉTFŐ, 1954 AUGUSZTUS 1 Kírek könyvtáraink életéből Az Országos Széchényi Könyvtárat az év első felében mintegy 75.000 olvasó kereste fel, akik több mint két és fél­százezer könyvet, hírlapot, kéz­iratot, színlapot stb. vettek igénybe. A könyvtár Mikszáth, Csehov, továbbá Sztálin-díjas szovjet szépírók műveiből aján­ló bibliográfiákat bocsátott ki. Még az idén megjelenik a „Nagy magyar elbeszélők“ és Arany János műveinek ajánló bibliográfiája. A közelmúltban zajlottak le az első négyhónapos műszaki könyvtárosi tanfolyam vizs­gái. Az első szakkönyvtárosi vizsgán 84 üzemi műszaki könyvtáros tett tanúságot szak­mai képzettségéről. 1954 első hat hónapjában — a tavalyinál mintegy tízezerrel több — 54.000 olvasó látogatta az Országos Műszaki Könyv­tárat. A hat hónap alatt csak­nem 7700 könyvvel bővült az ország legnagyobb műszaki könyvtára. A fotólaboratórium 180 ezer mikrofelvételt, 71.800 fotókópiát és több mint 146 ezer diafelvételt készített. (MTI) A hagyományos Anna-bál „­ Anna-bál, Július csillagom éjszaka. Árad az erdőből a hársfák i­lata. Uj öröm, szép tüze árad a szivekben, S ennek fénye csillog a leány szemekben. Mulassanak hát jól, szívemből kívánom. Kezdődjék most a tánc, az uj Anna bálon.” A balatonfüredi Anna-bál részvevőit köszöntötték e hímes szavakkal szombaton este a füredi Bástya-ét-­ terem lampionokkal, virágokkal díszített termében. A verses prológusból megtudtuk azt is, hogy a hagyomá­nyos An­na-bálnak milyen jelentősége volt már a re­form­korszak idején is. A múlt század hatvanas, hetve­nes éveiben pedig a Habsburg önkényuralom ellen tün­tetett a fiatalság, amikor magyar muzsika mellett, dí­szes magyar ruhákban, magyar táncokat jártak. Ké­sőbb azután — a múlt század végén, a Horthy-rendszer idején — az Anna-bálok az arisztokrácia és a burzsoá­zia fényűző mulatozásaivá váltak. Szombaton este Füreden a fia­talság Toki Hor­váth Gyula és zenekara szebb­­nél-szebb ver­bunkosaira, csárdásaira, ke­­ringőire ropta a táncot regge­lig. Még a fran­cia négyes is feltámadt ezen az éjszakén. Vi­dám kacagás­tól, daltól volt hangos Füreden a Balaton part­ja. Ferenczi Mária vidáman koccint táncosával, Scholtz József egyetemi tanársegéddel. „Vadak az árban“ címmel színes riportfilm készül A filmhíradó munkatársai az árvízveszély idején ott voltak a veszélyeztetett szakaszokon. A „Harcban az árral“ című ma­gyar rövidfilm és a heti film­híradó megörökítette az ár rombolását és a hősi védelem számos mozzanatát. A rövidfil­met, s a híradót már vetítik filmszínházainkban. Jelenleg is dolgoznak a „Vadak az árban“ című új színes magyar rövid­filmen, amelynek „főszereplői” az árvízsúj­totta híres gemenci erdő vadjai. A felvételeket la­dikról, motorcsónakról, sokszor vízben állva készítették a HDF munkatársai. A film rendezője Kollányi Ágoston, a karlovy­­vary-i filmfesztiválon a „Leg­jobb oktatófilm“ díjával kitün­tetett „Akvárium“ című film alkotója. Az operatőr Vancsa Lajos. (MTI)

Next