Esti Budapest, 1954. augusztus (3. évfolyam, 181-204. szám)
1954-08-02 / 181. szám
4 Egy varsói bemutató Nazim Ilikmet színműve az ,,Új Varsó“ Színházban Az „Új Varsó" Színház szép, hálás és nehéz feladatra vállalkozott, amikor műsorára tűzte Nazim Hikmet, a legnagyobb élő török költő „Legenda a szerelemről“ című darabját. A bemutató nemcsak az önkéntes száműzetésben élő és alkotó művész, a nagy hazafi és forradalmár melletti osztatlan rokonszenvtüntetésre adott alkalmat, hanem élénk irodalmi és színháztudományi viták kiindulópontjául is szolgált. Hikmet darabjával bebizonyította, hogy alkothat a nagy költő ismert népi legendából jelentőségteljes, korszerű színdarabot, anélkül, hogy lemondana a fantázia szülte csodálatos elemek varázsáról. A színdarab témájával már Firduszi is foglalkozott a X. században. Utána az azerbajdzsáni Nizami Giandzsevi, majd a XIII. században Amír Hizrou Dehlevi, a perzsa-tadzsik költő, később a XIV. században Kutb, az ujgur irodalom egyik legneveletesebb képviselője és az Egyiptomba emigrált Berike- Fakidi dolgozta fel a maga módján Ferhad és Sirin szerelmének a közelkeleti népek ajkán élő meséjét. A monda a munka humanista eszméjét, a szabadságot, az emberi igazságot, a szerelem szentségét, kasztokon, előítéleteken és minden más akadályon áttörő erejét dicsőíti. Hikmet darabjában a szerelmespár rokonlelke Rómeónak és Júliának, Ferdinand von Walternek és Luise Müllernek. Ferhad és Sirin azt példázza, hogy a szerelmesek szeretik a szabadságot, az együvétartozásukból fakadó erő a haladás szolgálatában érvényesül. Hikmet jól ismeri a bensőséges és emberi dolgok politikai súlyát. Bemutatja az összefüggéseket az egyéni élmények és a nép sorsa között. A „Legenda a szerelemről, az életörömöt hirdeti, megmutatja a nép bölcseségét, a jól végzett munka boldogságát. Hikmet a keleti mondából korszerű legendát írt, amelyet áthat a szocialista moralitás. A hős szerelme kezének elnyeréséért küzd. Feladata, hogy a tikkadt földet megtermékenyítő vizet biztosító csatornát megépítse. Amikor úgy adódik, hogy műve befejezése előtt is boldog lehetne kedvesével, nem tágít munkájától, s csak akkor nyúl az áhított boldogság után, amikor a sziklába vájt csatornán már ömlenek a hűs hullámok. Ferhad nem lehetett volna boldog Sirinnel, azon az áron, hogy elveszti önmegbecsülését, népének szeretetét. A varsói irodalmi lapok egybehangzóan megállapítják, hogy Hikmet szép darabjának tanulsága: a logika lehet meggyőző, de a költészet megcáfolhatatlan. A bemutató kapcsán a lengyel irodalmi és színházi világban előtérbe kerültek a romantikus színjátszás és a dús képzeleterejű költői művek problémái. Egészséges folyamat indult meg, amelynek várható eredménye a lengyel drámaírás és színművészet további fejlődése lesz. (A „Nowa Kultúra“ nyomán.) Művészbrigádok indulnak a falvakba Az Országos Műsorközpont kisegyütteseket szervezett, amelyek zenés műsorral keresik fel a falvakat, főleg azokat a helyeket, ahová tarka műsor ritkán jut el. Egy művészbrigád „Sok kicsi sokra megy“ című műsorával — Szombathely központtal — Vas megyét járja. Egy másik nyolctagú csoport a napokban kezdi meg előadássorozatát előbb Pest megyében, majd az ország távolabbi részein. Műsoruk címe: „Győz a szerelem“. A művészbrigád falulátogatásaihoz a műsorközpont utazó színházkocsit bocsát rendelkezésre. (MTI) Album egy százéves iskoláról Nem mindennapi könyvet hozott minap szerkesztőségünkbe a posta. A könyv címlapján babérkoszorú ölel körül egy 100-as számjegyet. Jubileumi könyv: Budapest egyik legrégibb középiskolájának, az Eötvös József gimnáziumnak 100 éves fennállása emlékére adták ki. Lapozgatjuk, olvasgatjuk. Elébünk tárul az öreg iskola viszontagságos pályája, amelyet egy-egy negyedszázadot felölelő, hatalmas lépésekkel mér fel a krónikaíró. A legnemesebb hagyományok őszinte tiszteletének hangján ír az emlékköny Eötvös Józsefről, a nagy íróról és haladó politikusról. „Kit nem hevít korának érzeménye, szakítsa ketté lantja húrjait!“ — olvassuk a pártos költői hitvallás gyönyörű záróakkordjait. Értékes tanulmányok, jól összeválogatott szemelvények ismertetik Eötvös líráját erkölcsi felfogását, s azt a harcot, amelyet az általános, kötelező népoktatás bevezetéséért folytatott. Széleskörű, kollektív kutatómunka eredménye a „Jeles tanáraink emléke“ című fejezet. Egy-egy osztály végezte minden egyes nagynevű tanár életrajzi anyagának összegyűjtését. Elég csak néhányat megemlíteni a kiváló tanárok közül, s máris látjuk, hogy hírük, nevük, munkájuk nem maradt az iskola falain belül, hanem elősegítette hazánk társadalmi és kulturális haladását. Köztük van Riedl Frigyes, a nagy magyar esztéta, Szemlér Mihály, a magyar realista festészet egyik úttörője, Györök Leó, a regényeséletű forradalmár, Preusz Móricz, a pasztőrözés feltalálója. s Szeretet és ragaszkodás csendül ki azokból a sorokból, amelyeket öreg diákok vetettek papírra, megemlékezésül az iskoláról. S, hogy a százesztendős Eötvösi gimnázium méltó marad mindahhoz, ami történetében szép és nagyszerű, azt bizonyítja az iskola tudományos szakköreinek buzgó tevékenysége, elsősorban az a munka, amelyet a magyar nyelvi szakkör végez egy magyar szinonima-szótár összeállításáért. Kedves és követésre méltó kezdeményezés az iskola múltjának kutatása, haladó hagyományainak ápolása. Hozzásegíti a diákokat ahhoz, hogy iskolájukat jobban szeressék, becsüljék, s valóban Alma Maternek , édesanyának tekintsék. (K. E.) es. Szabó Béla:SZOMJAS VÁROSRÉSZ... (Költői levél a csepeli tanácshoz.) IZZÓ hűségben reszket a város, délről döglesztő, lágy szél seper s az utcákkongnak, mint kútkávához koccanó, scjk-sok üres veder ... Hol van egy árnyas, oázis színfolt, egy kertes kocsma, hová betérjek? Csak néhány zsúfolt, lompos italbolt bugyogtat fröccsöt, sört a vidéknek... Déli két óra... A forró gyárból lassan megindul, árad a nép, mint vidám hadtest, megnyert csatából zsibongva frissítené erejét: Sime, a „forrás!“ Csúf „békagödör!“ (Méltatlan a munka hőseihez!) Szívre fröccsenő szutykos „gyönyör“ fonnyaszt, bepiszkít, fertőz, sebez!.. Új palotasor csillog a fényben, arany alapon: büszke veret! Hej de elvtársak, nem jó így mégsem!... A lényegen „némi“ csorba esett. Tán úgy vélitek, „Vörös Csepelre“ nem illik holmi „kispolgári“ légkör?! Hm. Az ördögbe! Bizony „szégyen lenne“ négy-öt kert-kocsma, kispörkölt, friss sör , uram megbocsá’! — Cigányzenészek! Tiszta asztalok, tánc, nevetés! Hej, elvtársaim! Kopog az élet! aránytalan a költségvetés! FÜSTBEN, koromban reszket a város, délről döglesztő, lágy szél seper, s mint száraz veder, im a tanácshoz kertes-kocsmáikért koccant Csepel!... Csepel, 1954 július 23. ,,Üdvözlet a Magas Tatraból, Kubisek János”. Zsóka néni forgatta a képeslapot, megnézte egyszer, megnézte kétszer és megnézte harmadszor is a Magas Tátra hósipkás bérceit, az „üdvözletét“, a „John Kubisek“-et. Semmi kétség, ez az öccse írása, az öccse neve. De hogy kerül az a gyerek a Magas Tátrába (Kubisek János ötvenötéves), amikor két héttel ezelőtt még Ruzsomberokban volt... Legalábbis onnan írta legutóbbi levelét. Zsóka néni előveszi azt a levelet, olvassa, böngészi a sorokat: „... sokat köhögök, voltam az orvosnál, azt mondta, ad majd valami orvosságot...“ — hát ezért küldték fel a Janit — motyogta meghatottan Zsóka néni. Jani bácsi — a „gyerek“ — már régen nincs a Magas Tátrában. Ugyanazzal a portási szigorral őrködik egy csehszlovákiai papírgyár kapujában, mint azelőtt. Zsóka néni azonban még sokáig úgy beszélt — s beszél — arról a magastátrai üdülésről, mintha csak tegnap vagy ma kezdődött volna, s addig tartana, amíg a világ világ. Valahányszor találkoztam vele az utcán, közértben vagy a lépcsőházban, mindig így kezdte a beszélgetést: „Jani bácsi a Magas Tátrából írt egy kártyát... mit szólsz hozzá, aranyom, milyen jó dolga van annak a vénembernek .. . s nevetett hozzá puhán, melegen, a ráncok ezerfelé futottak telt, gömbölyű arcán. Én ilyenkor mindig csodálkoztam: „Ez igen! Nohát, ki hitte volna!...“ hümmögtem — szó, ami szó, untam már, de nem akartam elrontani Zsóka néni örömét. Gyermekkorom óta ismerem és szeretem ezt a kedves, csupaszív, erős és szívós asszonyt, aki férj nélkül nevelte fel öt gyermekét. A minap azonban vége szakadt a régi barátságnak. Zsóka néni úgy megharagudott rám — azt gondoltam — hogy talán még egy év múlva is haragudni fog. Elmondom, hogy történt, de ehhez hozzátartozik Jani bácsi múltjának története is. A festői szépségű Árvavár környékén született Jani bácsi. A pörgekalapos, faklumpás kis szlovák legénykét hétéves korában szolgálni adta az apja, mert sok volt a gyerek, kenyér meg kevés. Árva megyének nemcsak a neve volt árva, abban az időben árvaszegény volt a népe is. A sovány földeken kevés kukorica termett, krumpliból sem volt elég. Jani, mikor meglegényesedett, Pestre jött szerencsét próbálni a gyalog. Egy sor palota építkezésénél hordta a téglát, a maltert, ott aludt, ott élt az építkezésen. 1914-ben behívták katonának. Doberdónál egy srapnellszilánk jobb térdébe fúródott — Jani nyomorékan jött haza Budapestre. Akkor már Budapest volt a hazája. Zsóka néni Zuglóban lakott, ott húzódott meg ő is. Amikor már úgyahogy megerősödött, kilincselni kezdett az elöljáróságokon: adjanak neki valami munkát, fiatal még, dolgozni szeretne ... és élni... Kapott is. Nem munkát (az még az egészségeseknek sem a SZARAGSZi itt mindnek jutott) — engedélyeket. Először cukorkaárusításra kapott engedélyt. Kölcsönkért innen is — onnan is, s megvette a cukorkát. Nyakába akasztott egy fatálcát, kiment a Baross-térre. Még el sem kiáltotta magát: „Cukorkát tessék!“ —jött a rendőr, elkobozta a cukorkát is, meg az engedélyt is. Aztán megint kapott egy engedélyt: fagylaltárusításra. S megint jött a rendőr, s elkobozta a fagylaltot is. A kocsit csak nagy könyörgések árán adták vissza neki, így ment ez mindaddig, míg Jani bácsi meg nem unta az elkobzásokat, s amíg a sógor azt nem mondta: „Gyere, elviszlek egy kártoló vállalathoz!“ Jani bácsi ment. S attól a naptól kezdve a „csikó“ (így becézték a négylábon álló kézikártológépet) le nem ment a válláról 1944-ig. Dolgozott a Belvárosban és a Wekerle-telepen, Soroksáron és Budakeszin, mindenütt pincékben, fészerekben, nehogy a por, ami a többévtizedes lószőrből vagy afrikból kiszáll, ellepje a lakásokat, az udvart vagy a lépcsőházat. Jani bácsi zsebkendőt kötött a szája elé munka közben, a por mégis rárakódott gégéjére, tüdejére. A villamosok nem szállították a „csikót“, így hát a vállán vitte gyalog. Télen-nyáron fáradhatatlanul rótta az utakat, sokszor éhesen, ritkán jóllakottan, s a tüdejébe lassan belopakodott az asztma. 1945-ben a szétdúlt, szétzilált város utcáin bolyongott, fásultan nézte a romokat: ez a város akkor sem tudott neki kenyeret, otthont adni, amikor ép volt, ezután még úgy sem fog. Egy napon megafonos autók álltak meg a körutakon, szlovák szóval hívták őt haza... vissza a hegyekbe, ahonnan eljött. Jelentkezett a kitelepítési bizottságnál. „A magyarok vissza Magyarországra, a szlovákok meg vissza Csehszlovákiába ... így kell ennek lenni“ — magyarázták neki az illetékesek. Jani bácsi megfogadta a tanácsot és ment. Megérkezett az első levél Csehszlovákiából. Zsóka néni izgatottan olvasta a kusza sorokat. ..... megbántam már, hogy idejöttem... mindenhol jó, de legjobb otthon...“ Jani bácsi otthona még Budapest volt. Sírt Zsóka néni, mint a záporeső hová menjen, mit csináljon, hogy visszahozzák a testvérét. Nem hozták vissza. Közben épült Magyarország, iparosodott Szlovákia. A két szomszéd nép között évtizedek óta mesterségesen szított ellentéteket szétzúzták, megsemmisítették az új erők. Testvérnép lett a magyar és a szlovák, a szabad népek nagy családjában. S Jani bácsi ebben a nagy családban megtalálta a helyét. „Ugyanúgy van itt is, mint nálatok, csak itt hidegebb van. De vettem magamnak jó meleg holmikat..." — írta haza Zsóka néninek. Azután következett az a bizonyos orvosi vizsgálat, s utána a magastátrai üdülés. Jani bácsit — akinek az úrivilágban még rendes ágya sem volt — a legszebb szanatóriumban gyógykezelték. Kubisek János tehát jó helyen van, s itt kezdődik a baj, vagyis ebből fakad Zsóka nénivel való összeakaszkodásom. Zsóka nénit a minap ugyanis rajtakaptam, dicsekszik a szomszédoknak. De hogyan? „Jó helyen van Jani... mit is csinálnék itt vele? Hálát adok az istennek, hogy odakerült! Mert az igaz, hogy itt is vannak hegyek, de nem biztos, hogy odakerülhetett volna. Tavaly én is akartam menni a Mátrába, aztán mégis Hévízre utaltak be. Az orvos azt mondta: azért, mert rosszak a lábaim. De én tudom, hogy a Mátrát meg mia csudát másnak tartogatják... Aztán a másik dolog. Janinak rossz a lába, nem tud egész nap futkosni, itt pedig mindenki lót-fut, mint a bolondóra. Fiataloknak való élet ez, nem öregeknek. No meg azért is örülök, hogy...“ Nem bírtam már tovább Zsóka néni tirádáit, közbekottyantottam: „Ugyan Zsóka néni! Hogy beszélhet már ilyeneket! Maga mondta nekem még a télen, hogy Hévíz nélkül tán megmerevedtek volna a lábai... És Zsóka néni sem szaladgál egész nap az üzemben. Pont fordítva: egész nap ül! Panaszkodik is eleget emiatt... Szlovákiában is, Magyarországon is vigyáznak az öregekre, nem úgy, mint régen. De erről, úgy látszik, erről már megfeledkezett Zsóka néni!...“ Több se kellett a derék asszonynak. „Ide figyelj, aranyom — kiáltott olyan hangosan, hogy még az első emeleten is kinyíltak az ajtók — engem aztán ne oktass ilyen bikfa módon, nem vagy most értekezleten! Fiatal vagy te még ahhoz, aranyom, hogy engem figyelmeztess! Tudom én, amit tudok.” Azzal perdült-fordult a sarkán, bement a lakásába, s úgy bevágta az ajtót, hogy magam is megijedtem. Summa summárum: haragban vagyunk egyszerűen azért, mert Zsóka néni nem akarja belátni, hogy rá éppúgy vigyáznak itt, Magyarországon, mint Jani bácsira Csehszlovákiában és hogy a Magas Tátrában is. Mátraházán is, meg Hévizén is a dolgozók üdülnek. De várjon valóban haragszik-e rám Zsóka néni? Tegnap ugyanis öt darab meggyeszétest küldött át részemre az unokával, azzal az üzenettel, hogy nem üzen semmit! Félfüllel hallottam a szomszédoktól, hogy majd egy hétig arról beszélt, milyen keserves élete volt akkor, amikor én még a világon sem voltam és Balla Anna &BUCHPIST HÉTFŐ, 1954 AUGUSZTUS 1 Kírek könyvtáraink életéből Az Országos Széchényi Könyvtárat az év első felében mintegy 75.000 olvasó kereste fel, akik több mint két és félszázezer könyvet, hírlapot, kéziratot, színlapot stb. vettek igénybe. A könyvtár Mikszáth, Csehov, továbbá Sztálin-díjas szovjet szépírók műveiből ajánló bibliográfiákat bocsátott ki. Még az idén megjelenik a „Nagy magyar elbeszélők“ és Arany János műveinek ajánló bibliográfiája. A közelmúltban zajlottak le az első négyhónapos műszaki könyvtárosi tanfolyam vizsgái. Az első szakkönyvtárosi vizsgán 84 üzemi műszaki könyvtáros tett tanúságot szakmai képzettségéről. 1954 első hat hónapjában — a tavalyinál mintegy tízezerrel több — 54.000 olvasó látogatta az Országos Műszaki Könyvtárat. A hat hónap alatt csaknem 7700 könyvvel bővült az ország legnagyobb műszaki könyvtára. A fotólaboratórium 180 ezer mikrofelvételt, 71.800 fotókópiát és több mint 146 ezer diafelvételt készített. (MTI) A hagyományos Anna-bál „ Anna-bál, Július csillagom éjszaka. Árad az erdőből a hársfák ilata. Uj öröm, szép tüze árad a szivekben, S ennek fénye csillog a leány szemekben. Mulassanak hát jól, szívemből kívánom. Kezdődjék most a tánc, az uj Anna bálon.” A balatonfüredi Anna-bál részvevőit köszöntötték e hímes szavakkal szombaton este a füredi Bástya-ét- terem lampionokkal, virágokkal díszített termében. A verses prológusból megtudtuk azt is, hogy a hagyományos Anna-bálnak milyen jelentősége volt már a reformkorszak idején is. A múlt század hatvanas, hetvenes éveiben pedig a Habsburg önkényuralom ellen tüntetett a fiatalság, amikor magyar muzsika mellett, díszes magyar ruhákban, magyar táncokat jártak. Később azután — a múlt század végén, a Horthy-rendszer idején — az Anna-bálok az arisztokrácia és a burzsoázia fényűző mulatozásaivá váltak. Szombaton este Füreden a fiatalság Toki Horváth Gyula és zenekara szebbnél-szebb verbunkosaira, csárdásaira, keringőire ropta a táncot reggelig. Még a francia négyes is feltámadt ezen az éjszakén. Vidám kacagástól, daltól volt hangos Füreden a Balaton partja. Ferenczi Mária vidáman koccint táncosával, Scholtz József egyetemi tanársegéddel. „Vadak az árban“ címmel színes riportfilm készül A filmhíradó munkatársai az árvízveszély idején ott voltak a veszélyeztetett szakaszokon. A „Harcban az árral“ című magyar rövidfilm és a heti filmhíradó megörökítette az ár rombolását és a hősi védelem számos mozzanatát. A rövidfilmet, s a híradót már vetítik filmszínházainkban. Jelenleg is dolgoznak a „Vadak az árban“ című új színes magyar rövidfilmen, amelynek „főszereplői” az árvízsújtotta híres gemenci erdő vadjai. A felvételeket ladikról, motorcsónakról, sokszor vízben állva készítették a HDF munkatársai. A film rendezője Kollányi Ágoston, a karlovyvary-i filmfesztiválon a „Legjobb oktatófilm“ díjával kitüntetett „Akvárium“ című film alkotója. Az operatőr Vancsa Lajos. (MTI)