Esti Budapest, 1955. október (4. évfolyam, 231-256. szám)
1955-10-01 / 231. szám
Balázs Anna: A SZÓ EREJE Oldalt sandítok Olgára. Vézna, fiatal leány, akár csak énmagam. Kerek, barna gyerekszeme van, szögihaja simán fekszik a fején, de ha belekap a szél, könyötyeden szálldos, mint a selyem, összefogja magán a vékony félkabátot, mert minduntalan nekünk szalad hátulról a szél, megkerget és mintha ki akarná fújni a lábunkat alólunk, szaladnunk kell. No de sebaj, legalább hamarabb érünk oda. Magamban egy kicsit bosszankodom. Olga kívánta, hogy hamarabb szálljunk le a villamosról, s most loholhatunk ezen a hosszú külvároson keresztül... Persze, tudom, hogy igaza volt, minek mennénk oda korábban, hogy valami settenkedő spicli felfigyeljen ránk? No, ha aztán Olgát elvinné, megköszönnék, akik várják. Nem nagyon ismerjük egymást. De mióta a mozgalomba kerültem, minduntalan összetalálkozunk. Először a budai hegyek közt láttam. Rengeteg ember jött oda az erdei tisztásra, csak úgy özönlöttek minden irányból. Akkor ez a vékony leány kiállott a középre. Csend lett egyszerre, mintha még a madarak csivitelése is elhallgatott volna. És Olga szavalni kezdett. Először csak úgy csöndesen, szelíden, aztán mindig jobban átizzott a hangja és átjárta az embereket, mint a frissítő, hegyi szél... Bársonyos, búgó hangja volt, szétterült a tisztás felett és aztán felvágott, keményebbé vált és a végén felcsattant, mint az ostor: belevágott a hallgatók szivébe. Én olyan alázatosan figyeltem rá, mintha különös, lázító imádságot kiáltana szét, olyan imádságot, ami felébreszti a holtat, eszméletre téríti az eszméletlent is. Ha hallgattam őt, erősnek, vidámnak éreztem magam és mentem volna, ahová akarja, nekifeszültem volna akár a börtönfalnak is, hogy kidöntsem. Ilyennek láttam eddig. És most együtt megyünk itt és azt mondták, hogy ne veszítsem szem elől. Vigyázzak rá. Ennét láttam mindig erősebbnek. Hiszen ő tömegeket gyújtott fel, és mintha jobbá is tett volna bennünket. — Te, kérdezem tőle, — mióta szavalsz? — Talán már így születtem, — mosolyog. — Egészen kicsiny voltam, amikor kezdtem. Aztán, lehettem úgy tizenkét éves, nagyon szegények voltunk, akkor már színházat nyitottunk és pénzért adtuk a jegyeket ... Lassan haladunk, és én hallgatom. — Apám fatelepen dolgozott. Az állomásra küldték egyik nap, fát vártak. Azt hitte holtvágányon halad, elgondolkozott, — volt min, hiszen öten voltunk gyerekek otthon, — nem vette észre, hogy mozdony fut felé... Nekiszorította egy bent álló vagon ütközőjének. Mondják, kiáltozott nagyon... de mire segíteni futottak volna, meghalt. A szívét nyomta össze az ütköző... Kicsit elhallgat, összecsukja a nyakánál a kabátot, pedig most elállt a szél, tán az emlék borzongatja. — Anyám ott maradt az öt gyerekkel ... Mit tehetett szegény? Mosott, aztán később foltozott, varrtá, gondolhatod,mennyi falat jutott nekünk az ő munkája nyomán.. . Keservesen nőttünk fel annyira, hogy valamit hozhattunk a házhoz... Engem kalaposinasnak adott anyám. Mosogatnom kellett és egész nap küldözgettek. De nem bántam, mert kaptam borravalót és azt odaadhattam anyámnak. És a testvéreim is elszerződtek, ki erre, ki arra... Borravalókból éltünk akkor, meg a munkahelyünkön kaptunk néha enni, ha a gazdánknak jó kedve volt— Elhallgat. Megint hajt bennünket a szél, most oldalról kap meg és ha engednénk, tán nekiverne a hosszú fakerítésnek. — Az iskolában a tanítónő mindig biztatott: „Mondd meg anyádnak, taníttasson színésznőnek, nagy tehetség van benned.“ De ha mondtam odahaza, szegény anyám csak legyintett. Tud is ő taníttatni, örülne, ha valahogy felnőnénk... Én nagyon akartam anyámon segíteni. Mindig azon törtem a fejem, hogyan szerezhetnék pénzt. Akkor már régen a Gáspár-telepen laktunk, ott volt egy üres faszén-raktár, öszszebeszéltünk a gyerekekkel, kitakarítottuk a sok portól, piszoktól és árusítani kezdtük a jegyeket. Magunk kitalálta meséket játszottunk el. De nekem volt külön számom is. Hol a Tosca nagyáriáját adtam elő szívemre szorított kézzel, drámai hangon, hol szavaltam. Azt szerették nagyon a gyerekek, erősen tapsoltak és én szavaltam órákon át.. . Volt a Kartács utcában egy család, Magosék. Ezeknek a gyerekeit kiközösítettük, mert a papájuk tisztviselő volt. Sehogysem állhatták őket. Nyolc gyerekük volt, majd megvesztek a nyomortól, mégis nagyra tartották magukat. Fintorogtak hogy nem játszanak mezítlábasokkal... De a jegyet megváltották ... Magos Miska nem tudta elviselni, hogy egy mezítlábas valamit jobban tudjon, mint ő, meghallgatta a szavalásomat, és kijelentette, hogy így ő is tud. Persze, a gyerekek kiabáltak: Mutasd meg, ha tudsz! Én gőgösen, haragosan vártam. Ez, ez tudna úgy szavalni, mint én? Rettenetesen kiabálva szavalt, és én megijedtem, ez lefőz itt engem! Nem hagytam magam. És a gyerekek két pártra szakadtak ... Mikor láttam,hogy nem tudom legyőzni, elkezdtem az előadásomat széles, nagy gesztusokkal kísérni, úgy beleéltem magam, hogy az arcom megvonaglott és a versek nagy, drámai jelenetekké váltak ... Ezt Miska nem bírta tovább, a gyerekek füttyszava kisérte, amint elvonult, almacsutkák és papírgalacsinok repültek utána... így lettem előadóművész, — fejezte be nevetve. — És aztán? — Aztán .. . beiratkoztam a sziniakadémiára. Otthon nem mertem megmondani, mikor mégis megmondtam, kaptam egy pofont... Keserves évek voltak... Most végeztem, de nem adták ki a végbizonyítványomat... mert ilyen helyeken szavalok. Az arca elszomorodott. De aztán megcsillant rajta az a keménység, ami szárnyaló szavalását szokta kisérni. — De engem nem lehet eltéríteni. Már látjuk, hogy emberek mennek be a ház kapuján, ahová tartunk. Az udvaron vezet le a lépcső a pincehelyiségbe. Ott van a terem, most legalább ezren szoronganak benne. Az ajtónál nagydarab rendőrtiszt áll és megnézi a mellette megálló Olgát. Es, gondolom nyugtalanul, miért nem jön beljebb, ez a tiszt mennyire nézi...! De ő nem mozdul, nincs félnivalója, hiszen engedélyezett előadás, ez, bejelentett műsorral. Dalkar énekel. Utána Olga lép a színpadra. Feszültség támad a levegőben. Mély csend van. Adyt szaval. Meglátom a rendőrtiszt arcát. Nyakát előrenyújtva figyel, szemöldökét öszszehúzza, szájét annyira összeszorítja, hogy orra alatt nevetségesen kidudorodik a hús. Olga három verset mond és meghajol. De a taps nem akar szűnni, kiáltoznak, lábukkal dobolnak. Végre Olga kissé felemeli a kezét, azt jelzi, így, hogy szaval még. De csak az elmondott versek voltak engedélyezve, a rendőrtiszt hát előre lép. De még nem szól, vár. Olga csöndesen, de súlyos szóval mondja be a címet. Johannes R. Becher: Vihar Sanghaj felett. Talán nincs ember a teremben, aki már ne hallotta volna. A szemek felcsillannak, a kezek megmarkolják a székek támláit. Olga bársonyos hangján megszólal, lassan, szinte tagoltan mondja a szavakat, utánozhatatlan művészettel. Rizsét ad eleget földünk. Halakat tengetünk. — Nézd a teaültetvényeket! Pompás paloták úsznak a vizen. Aranyos ruhában lépkednek a mandarinok és generálisok, És az idegenek, akiket hordágyakban cipelünk. Szép napokat élnek. A rendőrtiszt előre jött a színpad széléig, hátul az emberek felemelkednek, Olgát hallgatják, de minden szem a rendőrtisztet figyeli. Olgának a szempillája sem rebben, pedig látnia kell a tisztet, hiszen előtte áll felmagasodva, ő alig nagyobb nála , ott fenn a színpadon. Nyugodtan szavad tovább. Drótsövénnyel kerítették körül negyedüket. Biztos koncesszióikért reszketnek. Együtt ülnek Wupertuval a vérengzővel! De most a rendőrtiszt nem bírja tovább. Hatalmas hangon felordít a színpadra: — Azonnal hagyja abba! — Hadonászik és zihál, de Olga tovább szaval. Most egyenesen a rendőrtisztnek beszél, szinte fújja rá a szavakat, mint a lángot. 6, őt ismerem. Kövér, mázolt pofája van. Maga dagadt sárkány. És az érdemjel. Mit az angol ajándékozott neki. Hasa közepén csillog! A hangja metszően gúnyos, az emberek nevetnek. A rendőrtiszt felugrik a színpadra és ordít: — Ha nem hagyja azonnal abba, letartóztatom! — De Olga, akit eltakar a nagy alak, csak szaval, most már teljes erejéből kiált és erős hangja betölti a termet: Tán ismertétek bátyámat, Kit a kövér hóhér Piszkos késével lefejezett. Akkor meg a fonodák nagy sztrájkjakor?! A rendőrtiszt előrelép, tán meg akarná kapni, de odalentről szilaj zaj, kiáltozás csap fel: — Hozzá ne merjen nyúlni! Pusztuljon onnan! — És mikor egy pillantást vet hátra, megdermed. Mert az 1955. OKTÓBER 1. — 38. SZÁM ban a pillanatban egy szék csapódik a színpad sarkába, nagy erővel, meszsziről hajították, hogy mutassa, micsoda erő védi a szavaló leányt. A zaj, kiáltozás elnyeli Olga hangját, egy-egy foszlány ér csak el a fülünkig: Testvérek, nem lehet az ilyesmit elfelejteni ...! A rendőrtiszt arcából gyűlölet sugárzik, kiabál, de Olga nem hagyja magát. Mintha szél kapná el a hangját, vissza visszajön mindig, újból. Most Szan-fat-szenről beszél. Tizenhétszer kiáltotta: „Vihar lázadj!” Tizenhétszer rugaszkodott neki a vihar És újra lecsillapult. Mert még nagyon fiatal volt a vihar és kifulladt. Kis a fal, mely ellen viharzott Még nem volt elég korhadt! És túlnan, oroszok honában, Élt valaki még hatalmasabbul, Ki sok csodálatos tettet művelt És nem élt hiába! Láttam fiait. Itt vannak nálunk zászlókkal és kalapjukon csillag ... A rendőrtiszt csapkod, magyaráz, úgy látszik, megfenyegeti ... Hangjára olyan vihar tör ki, mintha itt elevenedne meg a szun-jat-szent vihar. És az emberek előre tódulnak, a kiabálás egybefolyik, székeket emelnek, úgy látszik, vér fog folyni, és már semmi meg nem állíthatja. A rendőrtiszt azonban észbe kap, nagyot ugrik lefelé és egy pillanat alatt kimenekül a színpad melletti ajtón. Olga befejezi a verset, zúgva árad a taps, aztán egy ember felnyúl a színpadra és mint egy nagy babát, lekapja onnan. Vállukra emelik, úgy sodródnak vele a kijárat felé. Mind együtt maradnak, odakint az őszi éjszaka érkezik már, de a tömeg szinte kettéhasítja. Olga feje még néhány percig ott lebeg a vállak felett, valamit kiált, mire felzúg rá: — Éljen a proletárok forradalma! Vesszenek a burzsujok! Már eltűnt előlem, odatörök a középre, meglátom kipirult arcát, kiáltozó száját. Aztán én már megfogom a kezét és húzom. Ideje menni, hiszen neki nem szabad bajba kerülnie. Az utca elején hallani a rohanó riadóautók zaját. * De nem csak ketten megyünk, három ifjúmunkás is csatlakozik hozzánk. Megértem, miért, így van ez jól. Az utcában mögöttünk csattognak a rendőrkardok, a tömeg úgy torlódik össze, hogy elvágjon bennünket a rendőröktől, el ne érhessék Olgát. Végre kijutunk egy csendesebb utcára. Még halljuk, hogy azt kiáltozzák: — Pusztuljanak a pribékek! Vérebek! Fúj! Körülöttünk már minden csendes, a szél megindult, elviszi a hangokat. Olga szeme csillog. Látom rajta, hogy boldog. Nem adtak a tanulmányairól bizonyítványt, de lehet-e ennél a sikernél jobb bizonyítvány, mi ehhez képest az úri színház színpada? Megszorítja a karom. — Ugye igazam van? — súgja a fülembe és boldogan felnevet. — Igazam van, ha nem lehet eltéríteni? ők, Angyalföld felé fordulnak. Arról szembe kapja őket az éles szél, Olga vékonyka kabátján biztosan alaposan átfúj, mire hazaér. Mert villamospénze nincs. És még utat kell megtenniök, míg a fiúk elbúcsúznak tőle az alacsony ház vedlett kapuja előtt.. | |||^^ Havas Ervin : Ének a légvédelmi tüzérről Télen is, meg nyáron is szél a ködmön rajta. Nyáron vállán lengedez, télen betakarja. Zöldre hímzett terítő, asztalán a rét is. Hűvös az éj, s kegyetlen csillagot nyit mégis. Ismeri a katona, senki nála jobban, kedvesét is felleli csillagvirágokban. Ismeri az éjszakát, ismeri a csendet, hallja ha a moccanás szitakötőt lenget. Dongó húz, vagy lepke száll, őzbak hogyha lépked, hallja ha a bóbitás napraforgó ébred. Barna Orsas figyel így, álmában is ébren, fegyveresen, karmosan, harcba menni készen. Fegyveresen, karmosan, harcra indulóban, tengerszemű ég alatt, s villámos korúban. Nehéz? — Néha súlya van! Görnyeszti a vállat, altatni az álmokat, altatni a vágyat. Indulat forr, zúg a mell, benne izzó tűz ég . .. így olvasztja szívében érceit a hűség! Barabás Tibor: Beethoven-könyvemről Beethovenről Szóló írásom, mint minden művészi szándékú munka többrétű. Első pillantásra: életrajz, közelebbről lírai arckép s talán azt is megérzik majd az olvasók, hogy olyan dramatikus írás, amely hangvételében, felépítésében az Ötödik Szimfóniát akarja követni. Több okom volt arra, hogy írásába fogjak. Az úgynevezett „német kérdés“ a világbéke fennmaradásának egyik legfőbb problémája. Ma is, mint már annyiszor, a német népnek a haladás és pusztítás tábora között kell választania. Valamennyien felelősek vagyunk azért, hogy Beethoven fáklyáját és ne a háború tűzcsóváját válassza. Ha van az írónak a béke megvédéséért folyó küzdelemben szava, úgy, meggyőződésem, azt most kell hallatnia. Beethoven-könyvemben a német humanizmus szemben áll a német reakció vereségre ítélt táborával. Munkám megírásának második oka az a roppant érdeklődés, szinte szellemi izgalom, amelylyel montásosztályunk a zene klaszszikusait fogadja, a zenei érmék felé áradó új tömegek érdeklődése, amely arra kötelez bennünket, hogy Bach, Beethoven, Mozart, Mendelssohn, Chopin, Schubert és Csajkovszkij világát megismertessük a zeneszeretők növekvő táborával. Ha ezt elmulasztjuk, akkor a zene új kultusza könynyen változhat a világtól való elfordulássá. A „Beethovenben" többek közt azt akarom kimondani, hogy a II., V., VII. és IX. szimfónia, a „Fidelio" és az „Appassionata“ a sorson győzedelmeskedő emberi akarat, a szabadság-eszme művészete. Beethoven műveiben azok az érzések, eszmék hevítenek, amelyeknek korszerű céljaiért ma is harcolunk. Az ilyen nagy élet és ma buzgó forrása a legnemesebb inspirációknak. Beethoven életműve nagyságot, erőt, önfeláldozást sugall. Beethoven élete egy, a sors legsúlyosabb csapásai ellen küzdő roppant titán drámai harca. Beethoven öröksége azoké, akik világosságot, békét és örömet kívánnak a föld fiainak. A portré igen érzékeny műfaj. Dramatikus erőt, lendületet kíván. A részletek tömkelegéből, csak a legjellemzőbbet, csak a felidéző erejűt szabad kiválogatnunk. A kor és a jellem, a hős és a művész egymásra vetik világosságukat. Olyan hős ábrázolásánál, mint Beethoven, semmit sem ér a klasszicizáló hidegség, a szenvedélytelen okosság. Beethoven oly zengén és akkora erővel, hatalommal szól az ember méltóságáról, szabadságáról, a szerelemről és az örömről, hogy süket az, aki meg nem hallja. Ezért felesleges és hiábavaló munka lett volna hamis aktualizálással korunk propagátorát keresni benne. Úgy gondoltam, az a jogos és helyes, ha forradalmi elveink előfutárát és mai inspirátorát ábrázolom Beethoven-alakjában. Merész vállalkozásomban megkíséreltem legnagyobb alkoásainak költött prózai intonációját is. Az ilyen próbálkozás ritkán ígér sikert, s ha mégis megtettem, úgy csakis azért, hogy mennél több embert vezessek el Beethoven művészetének hatalmas kapujáig.