Esti Hírlap, 1959. május (4. évfolyam, 101-126. szám)
1959-05-01 / 101. szám
BUDAPEST A MÁJUSI SMEUSIEMIE ElőTT WmwmmW (Bozsan felv.) Ahány gép - annyi zászló Ahány gép, annyi zászló — ahány gép, annyi vörös rózsa. Ilyen a Fémáru- és Szerszámgépgyár Soroksári úti üzemében minden műhely. Jól dolgoznak az itteniek: elnyerték a Minisztertanács és a SZOT vándorzászlaját, megkapták a IX. kerületi Pártbizottság zászlaját. És a kongresszusi versenyben, az első negyedévben termelési tervüket 105,4 százalékra, exporttervüket 103,4 százalékra teljesítették. A dolgozók — amikor napi munkájukat befejezték — májusra díszítik az üzemet. A szerszámgyár, a forgácsoló-, a nagyöntvény- és a többi műhely mindebben is vetélkednek, ki nyeri a dekorációs versenyt. Már elkészültek a faliújságok, felkerültek a képek, lobognak a vörös és nemzetiszínű drapériák. Az asszonyok otthon formáltak a kreppből virágfűzért. A vasasok munkaidő után hozzákezdtek a transzparensek, feliratok elhelyezéséhez. Biró Gyula, a szerszámüzem kiváló dolgozója a létra tetején áll, szereli a színes világítást. Segít Szikszai Gáborné, Konta Ferenc, s az ügyes nők: Nemesné, Sárköziné, Dallosné. A Fémáru- és Szerszámgépgyár legjobb munkásai a 125—125 százalékot teljesítő Szaga Gyula és Palkovics Józsefné, a 110 százalékot elért Pataki Sándor, a 108 százalékkal dolgozó Bogdány Gyula, Lendnner Ödön finomtisztító, Baranyai Albert, Takács István gyalus és társaik is szívesen részt vesznek a díszítésben. A műhelyekbe belépőt mindenütt tisztaság, ünnepi pompa fogadja. A munkások feldíszítették, kicsinosították azt a helyet, ahol napjaik egyharmadát töltik. Szeretettel készültek május elsejére. Az ő ünnepük ez. A lapátot az ünnepre sem tehetik le a Budapesti Erőmű rakodómunkásai. Dolgoznak május elsején is, a szokásos kétmillió kilowattóra áram helyett csak négy-ötszázezret ad az erőmű május elsején. Ez kevesebb munkát jelent — a kétezer tonna napi szén helyett Fényt adnak négy-ötszáz tonnát. Helyükön maradnak a gépészek, az elektrikusok, szükség van a turbinák, kazánok felügyelőire — ők mérik állandóan a megawattos turbinák adatait, félóránként vezetik be a naplókba a gőz- és olajnyomást, a csapágyhőfok ellenőrző számait. Százan állnak helyt május elsején is munkahelyükön a Minisztertanács és a SZOT vörös vándorzászlajával kétszeresen kitüntetett erőműben. Ügyelnek, hogy elegendő fény jusson mindenhová, a kivilágított, ragyogó, ünneplő Budapesten. Százezrek készülődnek május 1-re. Százezrek, hogy tüntessenek a béke, s eredményeink forrása, jövőnk záloga, a néphatalom mellett. Ez az ünnep tartalma. És üzeni a világnak: egy felszabadult, erejében bízó nép, testvéri szövetségben igaz barátaival, szocialista hazáját építi ezen a földön. Ilyen lesz az idén május elseje. Nem hiába harcoltak 58 esztendővel ezelőtt vonult először május elsején a munkások között az akkor 16 éves Kolonits Ferenc, a Ferencváros Skola bácsija. Bécsben dolgozott, ott volt „húsos”. A Práterbe mentek. Itthon, Budapesten, a Franzstadtban, a Marhavágóhídon kapott munkát, s minden május elsején az élelmiszeripari munkásokkal tartott. A ferencjózsefi világban a ligetben — ahol most az ipari vásár pavilonjait emelik — Bokányi szólt a munka ünnepén Budapest dolgozóihoz. Húszezren is hallgatták. Nem felejtette el, emlékezik rá ma is Kolonits Ferenc. A Horthy-korszakban a felvonulókat végig az úton — Tisza Kálmán tér, Rákóczi út, Nagykörút, Andrássy út, Városliget — kardlapos rendőrök és „lovacs andrások” kísérték, s ha hallották, hogy Valaki megint „járatja a száját”, bizony kiszedték a sorból. Amikor a magyar fasiszták az országot a Szovjetunió elleni háborúba sodorták, betiltották a május elsejét is. De hiába! A munkások a hűvösvölgyi Nagyréten találkoztak, ünnepeltek. Ott voltak a „húsosok”, ott volt Skola bácsi is, mint ahogy ott lesz holnap is, az 1959-es május elsején. A ferencvárosiak között láthatja mindenki a hetvennégy esztendős férfit, egy sorban a nagyszerű fiatal „öregekkel”, Lehota Istvánnal, a vasas Schröterrel, a bőrös Hegedűssel, s emlékezetükben, szívükben élnek azok, akik már nem menetelnek: sok-sok elesett társuk, a munkásmozgalom mártírjai, ferencvárosi kommunisták: Pataki György, Fényes István, az asztalos Weisz. A veteránok, a Kolonits Ferencek ünnepelnek. Együtt a kerülettel, a várossal. Büszkén húzzák ki derekukat, ősz hajukat fújja a friss tavaszi szél... Nem harcoltak hiába. A Dunai Vasmű ebben az esztendőben jelentős üzemegységekkel bővül. A hengermű-épület szerelése rövidesen befejeződik. A kátrányüzemben is 1959 negyedik negyedében dolgozhatnak már a munkások. A kokszolóműben épül a kettes számú blokksor, a kohóműnél az új érctéri óriásdaru. Az év végéig 230 millió forint értékű új létesítménnyel gazdagodik a vasmű. Képünkön: az épülő kátrányüzem, előtérben a szulfátüzem részlete. — Ilyenkor, orgonavirágzás idején édesapám mindig a régi májusokról emlékezett — meséli Hidas Károly, a Zuglói Gépgyár dolgozója.- Azaz, hogy egy májusról szólt az egykori vöröskatona, a legendás, szabad, 1919-es májust álmodta vissza. Én kisgyerek voltam, alig értettem ezeket a szavakat. Huszonöt éves koromban, a felszabadulás után megtanultam, mit jelent a szabad május. Akkor a Tonalit-gyárban dolgoztam. Velük vonultam, s azóta már én is emlékezem... 1947-ben a VI. kerületi pártszervezettel, 1949-ben az angyalföldiekkel, a Magyar Felvonógyár dolgozóival tartottam. 1953-ban a Tömegcikkipari Tröszt, 1955-ben a Dróthálógyár munkásai között meneteltem. Sohasem az élen. Tudom, egy vagyok a több százezres tömegből. Nem kaptam kitüntetést, nem írtak rólam az újságok, nincsenek nagy tetteim. Egyszerű ember vagyok, becsülettel dolgoztam mindig. S ez a becsület visz ki most a tribünök elé. A vöröskatona fia | FOTOAMATŐRÖK ! ! FIGYELEM! I ► ♦ | MÁR KAPHATÓ: ♦ ♦ | a MOMETTA JUNIOR 24x32mm képméretű redőnyzáras ♦ ! fényképezőgép. Kivehető objektivje, villanólámpa csatlako- ♦ zói a gép kezelését kényelmessé teszi. I | I Alapobjektivje: 1:3,5 fényerejű Tessar rendszerrel, t ' ♦ . Aratokkal 1180 Ft. ♦ |I 24x36 mm-es TÖRPENAGYÍTÓGÉP. A teljesen műanyag- 4 l ♦ | ból készített, kondenzorral és kitűnő objektívvel felszerelt ♦ | készülékkel kisfémről 24x36 cm méretig nagyítható. Állítható nagyítókeret lécekkel együtt. Ara 425.11 SI AZ 4*H3NII&BOLTOKBAN I \____________ | Sétahajók a Dunán A dunai sétahajók május elsején délelőtt 11, déli 1, délután 3, fél hat és este 8 órakor indulnak. Két különjárat is szeli majd a Dunát, a Rákóczi Ferenc Gimnáziumdiákjai és a XVIII. kerületi KISZ fiataljai mennek ünnepi kirándulásra. A gőzösöket virággal, színes villanylámpákkal, lampionok bal díszítik A tűzijáték ideje alatt is különjáratokról gyönyörködhetnek az utasok a felröppenő színes rakétákban. Az ünnepi konyhán Régi hagyomány, hogy amikor véget ér a május elseji felvonulás, sokan elkanyarodnak a Városliget fái közé; fűre telepszenek, tízóraiznak, a büfék sörét kortyintják, vagy a Gundel Étterem kerthelyiségében telepszenek le; vannak, akik betérnek — kisgyerekkel, feleséggel nézni az Állatkert látnivalóit, mulatni a Vidám Parkban. Mindhárom helyről csupa jó hírt közölhetünk. A Gundel főszakácsa, Gács Ferenc irányítja az ünnepi konyhát: pirított májat, somlói habos galuskát, kétszemélyes Liget-tálat, Gundeltokányt hamar kaphatnak a vendégek; az étteremben az ünnepen 250 felszolgáló hordja majd az ételt, az italt. Az előző május elseji tapasztalatok alapján tízezer jövő-menő vendégre számítanak a Gundelnél: a férőhely 2500. S van hat mázsa virsli, lesz elegendő csapolt sör, palackozott ital. Az Állatkertben május első napján a kifutókba eresztik az állatokat. Megnyílik az apróságok — a fiatal medvebocsok, kecskék, juhok — óvodája. Felépült a háborúban lebombázott Afrika-ház is; ennek pázsitján holnaptól szabadon futkároznak a zebrák. Rendbe hozták a ragadozóházat: a modern ketreceket jaguárok, vadmacskák, pumák foglalták el. Huszonnégy órára állatóvoda nyílik a Tabánban is; a ligetből küldenek Budára kölcsön több kedves fiatal állatot. A Vidám Parkba százezer látogatót várnak május elsejére. Két nyolcüléses modern hajó indul a tavon, vasmacskával, mentőövvel, zászlókkal. Jár a körvitorlás, s várják a közönséget a régi „szenzációk", a hullámvasút, az elvarázsolt kastély, a körhinta, s mind a többi nagyszerű szórakozás. fiú látta, ahogy a lavór A vizét vér színezi. A kisszéken ült a konyhában, a tűzhely mellett és nézte apja vérét kimosódni az ing elejéből. Az ujjak gyakorlottan, tárgyilagosan nyomkodták, gyúrták az anyagot, s a víz rózsaszín lett. Apa egyetlen fehér ingét mossák. A fiú tudta. Reggel ebben ment el az apja, frissen borotválva, lefésülve, kabáthajtókáján egy piros szegfűvel. Aztán vigyázz magadra ... — szólt ritán anya, kötény felett csípőre tett kezekkel, majd búcsúzóul egy láthatatlan cérnaszálat kapott le a nadrág száráról. Az apa hátrafordult, mosolygott, hunyorított, sa fülnek ismert léptek valahol a nagykapu tájékán elhaltak. Kora délután jött haza és Józsi bácsi meg Karcsi bácsi vezette. A homlokot eltakaró rongy felett az ünnepire fésült haj kócos volt. A fehér ingen fekete pettyek. Anya kezében megállt a nyújtófa, s a nyerstészta abban a pillanatban visszahúzódott. A kezek sebesen hátrahagyták a lisztet a kötény elejében, hogy sarkig tárják a szobaajtót. Majd szétdobták az ágyneműt, kifűzték a cipőket, két koppanás jelezte: földre értek. Az ágy vidáman nyikorgott, mint a ló nyerít, ha gazdáját érzi. Anya szótlanul mossa a fehér inget, s a szorgalmas kezek olykor elhagyják a rózsaszínű vizet, hogy az előrehulló tincseket kitöröljék a homlokból. A szőke haj ettől nedvesedik és sötétebb, mint hátul. Az utód Bejön Szabó néni. Kék fazekat tesz az asztalra. — Marhahúsleves — bök az edényre — erőt ad... Igaz, hogy kardlappal?... — Nem tudom... — feleli anya, nyomkodva az inget. — Én édes istenem, mikor lesz már jó világ? Talán soha... Apa nem hallotta a kinti zajokat. Füle, akár a kagyló a tenger mormolását, magába zárta a tengernyi emberi kiáltást. A félelmetes zúgásból olykor kiemelkedett egy hang: — Éljen május elseje! Azután egy másik: — Munkát! Kenyeret! A hangok egyenletesen szöktek fel. Köztük volt az ő hangja is. Nem félt? Nem, egyáltalán nem. A hangok ereje feszítette az izmokat. Kattogtak a lovak patái a Váci úti köveken. Akkor se félt. Közeledtek a lovak. Akkor se ... Lovak, lovasok, s a hangok forrása keveredett. Akkor se... Egy szürke ló rohant feléje. A lovas arca vörös volt az izgalomtól és izzadt. Közeledett. A szem tekintetét a rémület fagyasztottai. Közeledett. A ló kivillantotta sárga fogait és tajték cseppent az úttestre. Az életösztön ráparancsolt az izmokra, s a kéz belekapott a zablába. A ló toporzékolt... Valami suhant a levegőben, s a vállon végigcikázott a fájdalom. Az életösztön parancsolt, a kéz markolt. A levegő fütyült, a szem előtt valami villant ... Ugrani kellene, ugrani... A testben az idegek most összerándultak. A fejseb, a hidegruha alatt is, nyilallni kezdett. Nyögött. — Szóltál? — kérdezte anya, otthagyva a vizet és az inget. — Nem ... Óvatos mozdulatok levették a kötést és hűvössel cserélték. — Mi van vele? — kérdezte Szabó néni.— Semmi... Nyögött... — Képzelem, hogy fáj szegénynek ... De már megbocsásson, szomszéd asszony, ha azt mondom: maga is hibás. A férfi, az férfi, szívesen verekszik. Azért legyen nekünk több eszünk. Nem igaz? — Nem — felelte a fiú a kisszéken ülve, közel a tűzhelyhez és zavarában megvakarta az orrát. — Látja, milyenek ezek? — fordult a gyerek felé Szabó néni — még ülepökön a tojáshéj, de az istenük a verekedés — felemelte bütykös ujját: — Majd betörik a fejedet, akár az apádét!... A fiú vékony válla kissé megrándult az ing alatt. — Akkor is verekedni fogok, ha nagy leszek! — felállt a kisszékről, két kezét a nadrágzsebbe süllyesztette és tempós léptekkel az udvarra ment. Mintha bosszankodna. — Akár az apja — nézett utána az anya és minden csavarásnál rózsaszínű víz csöpögött a visszafehéredő ingből. Posold Ferenc MÁJUS Algéria szülötte Középtermetű, csokoládébarna fiú, Afrika szülötte. Fél éve már, hogy itt tanul Magyarországon. Minden, ami körülötte történik, új, ismeretlen világot tár fel előtte. Ezekben a napokban különösen sokat járta a várost, nézelődött, mint kúsznak fel a középületek homlokzataira a májusi drapériák, az üzemek kapuira a proletárszolidaritás zászla. Harmincéves, s életében most lát először május elsejei ünnepi készülődést. — Nálunk, Algériában — mondja Abdel Kader — tilos május elsejét ünnepelni. A gyarmatosító hatóságok nem adnak engedélyt felvonulásra. Az újságok elhallgatják május elseje külföldi eseményeit, mintha nem is lenne. Most látom csak, itt, Magyarországon, hogy mennyire a múlt század bilincseiben tartják az én hazámat. — Sok üzemben jártam május elseje előtt, s míg élek, soha nem felejtem el azt a szerető együttérzést, a hazám iránti szolidaritást, amit mindenütt tapasztaltam. Fél évvel ezelőtt, amikor még Algériában voltam, nem gondoltam, hogy egy idegen országban ilyen mély érzések törhetnek fel az emberekben, ha rólunk beszélnek. Május elsejéről, a szolidaritás ünnepéről sokat hallottam már, de hogy mit jelent, milyen ereje van, azt csak most tudtam meg igazán. Abdel Kader és négy algériai társa várják az órát, amikor a májusi menetben, százezrekkel karöltve mennek, s életükben először kiálthatják szabadon: „Éljen május elseje!’