Esti Hírlap, 1970. november (15. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-23 / 274. szám
Két színházi bemutató A világ olyan, amilyen Moravia a Thália Színházban. Színes, eredeti ízű, egyéni világlátású, csaknem mindig olvasmányos és szórakoztató novelláival és regényeivel rövid idő alatt nálunk is népszerű író lett Alberto Moravia, Írói rangját emelte, egyéniségét rokonszenvessé formálta, hogy az olasz fasizmus nyomasztó korszakában is antifasiszta volt. „Drámaíróként kevésbé ismert” — írja róla darabjának fordítója, Csala Károly —az igazi nemzetközi sikert A világ olyan, amilyen című, filozófiai mélységű, de mégis, »mindenkihez szóló«, harsány, meghökkentő komédiájával aratott.” A Thália Színházban látottak nem igazolják ezt az utóbbi feltevést. Mélység helyett filozófiai laposság, sematikus publicisztika s avítt melodráma áradt a színpadról. Érdekes, feszült helyzetek, eredeti jellemek, pergő dialógusok, találó pszichológiai megfigyelések, életszerű konfliktusok és gyakran valódimélységek teszik lebilincselővé Moravia elbeszélő prózáját. Kész kis drámák. Milyen kár, hogy amikor csakugyan drámát ír, mindezt legfeljebb nyomokban lelni meg. Kezdetleges dramaturgként, közhely-filozófusként jelentkezik itt, még a humora is elsekélyesül. Jó előadás (rendezés, szereposztás, fordítás) azért a gyenge darabon is sokat tud segíteni. Ezt a Segítséget azonban Moravia magyar partnereitől nem kapta meg. Egy példa Léner Péter rendezésére. Lena konyhalány, a tragikus hősnő legnagyobb drámai jelenetében perceken át úgy térdel a földön, hogy egész testével háttal van a közönségnek. Csakhogy ez a lány süketnéma: alakítója tehát csak a szemével, az arcával tud játszani, de éppen ezt titkolják el a közönség elől. Némiképp a darab unalmát is száműzhette volna az előadás. Ha például Keres Emil a főszerepben, mint Milone szélhámos filozófiatanár, nemcsak hosszú tirádáinak „olaszosan” gyors pergetésére koncentrálna, hanem árnyaltabb játékkal is igyekeznék gazdagítani figuráját. Ha Polonyi Gyöngyi kevesebb teatralitással és szenvelgéssel játszana, modernebb s szikárabb stílust találna figurájának megrajzolására. Ha Szabó Gyula nemcsak akkor lenne emberi, egyszerű és jó, amikor végre játszanivalója is akad (s ezt számára a szerző csak a darab legvégére tartogatja), hanem passzív jeleneteinek csenddel tudna súlyt adni. Mintha Harsányi Gábor más darabban játszana, mint Buss Gyula, Keleti László megint másban, mint Komlós Juci. Úgy tűnik, minden színész a maga szerepét próbálta úgyahogy értelmezni, vagy félreértelmezni. Esztergályos Cecíliának szerencséje volt: izgalmasan vonzó nőt kellett megjelenítenie, s ezt helyenként még játékkal is színezte. A színészi alakítások közül Komlós Jucit tetszett a legjobban. Felvillanó tehetséggel próbálta a süketnéma lányt emberivé formálni Drahota Andrea, bár, úgy tűnt, a rendezés nála is inkább hangsúlyozta, mintsem lecsiszolta a melodramatikus elemeket. Megfelelt Prokópius Imre A drámaíró élete veszélyekkel terhes. Ez a banális megállapítás juthat először eszünkbe Mihail Bulgakov Álszentek összeesküvése című, a Katona József Színházban bemutatott drámája láttán. Az 1940-ben elhunyt, napjainkban reneszánszát élő szovjet író Moliére életének utolsó éveiről szólt ebben a művében. Látszólag, mert valójában parabolát írt. Önnön, drámaírói sorsát, életének küzdelmét ábrázolja. ★ Miről szól Bulgakov műve? A válasz nem könnyű, a darab mondanivalója ellentmondásos. Moliére — és ezáltal Bulgakov is — jónak tartja a király uralmát és konfliktusa csupán a körülötte élő, ezt az uralmat kiszolgáló emberekkel van. A darab mondanivalójából adódó végső következtetés ellentétben áll Bulgakov szándékával, az abszolutista hatalom igazolásának látszik — a módszerek megkérdőjelezésével. A dráma izgalmasan, gondolatébresztően mutatja be egy olyan művész sorsát, aki eszméiben, pontosabban igazságosnak vélt, legfőbb támaszában csalódott, megtetézve e csalódást magánéletének kudarcaival. A darab említett ellentmondását a részleteiben ötletes, sokszínű rendezés nem tudta feloldani, Iglódi István rendezésében összemosódott a színész Moliére a magánember Moliére-rel és sokszor akkor is szerepet játszott valami láthatatlan közönségnek, amikor nem a Palais Royal színpadán mozgott. Ez a rendezői tisztázatlanság tovább mélyítette a darab gondolati ellentmondásait. ★ A főszerepet játszó Major Tamás e rendezői koncepcióban kijelölt szerepét kitűnően alakította. Megtört, saját szenvedélyeinek és a sorsnak alávetett, a lakáj szerepét is örömmel vállaló, sokszor sajnálatra és szánalomra méltó Moliére-t mutatott be, az ügyesen taktikázó és szembefordulásra is kész költő színei nélkül. Az a jelenet, amikor a hercegérsek szemébe vágja, hogy róla mintázta Tartuffe-ot, már csak egy kétségbeesett, kegyvesztett és földig alázott ember inkább komikus, mint önérzetes kifakadása. Ezt a komikumot érzékelteti a következő jelenet, amelyben Moliére párbajra hívja a hírhedt kardforgató D’Orsigny márkit, eze Laps, a Napkirály szerepében, jóságosan szeszélyes és jellegtelen volt. Horváth József kisember Boutonja si. zenei összeállítása. Többségükben jók Mialkovszky Erzsébet jelmezei, bár Milone csak éjfeketébe és Lena csak hófehérbe öltöztetésénél megint a sematikus koncepció kísértett. Nagyon tetszettek Rajkai György díszletei, többet mondtak el a darabról, mint maga a darab, került alakítás. Csurka László kardforgató márkija jobban is érzékeltethette volna a hatalmat feltétel nélkül kiszolgáló katonaembert. Tyll Attila hercegérseke jó alakítás. Pápai Erzsi, Fülöp Zsigmond és Sínkó László szerepe nem adott lehetőséget érdekesebb megoldásokra. Urbán Erika nagyon szép kislány, Suka Sándor és Szokolay Ottó egyéni színekkel mutatkozott be. Az éjszakai lokálokból, ki tudja miért, a Katona József Színházba átköltözött sztriptízszám bizonyára sok nézőt vonz — vagy taszít — majd. Csányi Árpád díszlete jól szolgálta a darabot, a jelmezeket Vágó Nelly tervezte. Harangozó Márta Barabás Tamás* — Álszentek összeesküvése BULGAKOV A KATONA JÓZSEF SZÍNHÁZBAN Tóték Zágrábban A Zágrábi Drámai Színház, mely a közelmúltban vette fel alapító rendezőjének, B. Gavellának nevét, Örkény István „Tóték” című tragikomédiájának bemutatására készül. 1945 óta ez az első magyar mű, mely a horvát fővárosban színpadra kerül. A december közepére tervezett bemutatóra meghívták a szerzőt is. A kecskeméti Kodály Zoltán iskolába a közeli községekből, tanyákról érkeztek a kiemelkedő tehetségű gyerekek. Weigant Zsuzsa Mezőberényből költözött Kecskemétre, mivel ez az iskola biztosítja számára a magas szintű zenei oktatást. Hangszere a fuvola. Ebben a tanévben fog érettségizni. A jövő mérnökképzése A jövő mérnökképzéséről közöl érdekes cikket az Izvesztyija A hetvenes évek főiskolája címmel. A szerző kifejti: a fejlődés két változatot eredményezhet. Vagy magas színvonalú szaktudást, vagy fejlett általános, műszaki ismereteket kell adni a leendő szakembereknek. A kor követelményeinek a második variáció felel meg jobban. A felsőfokú tanintézetekben meg kell teremteni az alkotó munka légkörét. Szükségessé vált, hogy a kutatómunka, mint az egyetemi elfoglaltság elismert formája kerüljön be az órarendbe. Ez minden növendéknek kötelező foglalkozást jelent öt éven át, önkormányzattal és önirányítással a hallgatókban, olyan készségeket kell kifejleszteni, amelyeket mint leendő vezetők, munkájukban hasznosíthatnak. 50 éves zenekar A magyar munkásmozgalom egyik legrégebben működő öntevékeny együttese, a Nyomda-, a Papíripar és a Sajtó Dolgozóinak Szakszervezete, Guttenberg Művelődési Otthonának szimfonikus zenekara 50 éves fennállását ünnepli. Jubileumi hangversenyüket december 2-án délután tartják. Az Egy férfi és egy nő rendezőjének, CLAUDE LELOUCH-nak legújabb alkotása Főszereplők: Annie Girardot és Jean-Paul Belmondo Gyártó: Films Ariane — Les Films 13 — United Artists Forgalmazó: Les Films 13 — United Artists 14 éven felülieknek Bemutató: november 26. Színes francia film A szépről, tudományosan „Uram, maga dilettáns analfabéta. Hogyan jutott eszébe erről a műsorról azt írni, hogy ..Ilyen és hasonló kezdetű levelet gyakorta kap minden kritikus, aki rendszeresen véleményt mond a nyilvánosság előtt televízióról, filmről, színházról, irodalomról. Ha nem is mindig ebben a hangnemben, de gyakran marasztalják el a kritikust egy széles körben kitapintható ízlésvilág nevében. Természetesen nem bizonyos, hogy a kritikusnak van igaza. De igen gyakran szembe kerül az egyéni vagy egy körülhatárolható közízlés és a saját ízlésvilágának különbözőségével. Természetesen nemcsak a kritikus találkozik az egyéni és a közízlés — gyakran ellentmondásos — következményeivel. Manapság ez olyan népszerű téma, elsősorban a televízió hatásaként, hogy szinte naponta előkerül a legkisebb falvakban is, ha másként nem, az nekem tetszik, nekem nem tetszik megfogalmazásban. Ezért volt oly nagy öröm, hogy tudományos életünk legrangosabb szintű fórumán, az Akadémián vitatták meg a múlt héten az irodalom, a művészettörténet, az esztétika leghivatottabb képviselői az ízlés és a tudat problémáit. Jóllehet a vita egyetlen délutánra korlátozódott, továbbgondolásra csábító beszámolók, hozzászólások olyan sora hangzott el, amely nagyon fontos segítséget adhat mindazoknak, akiket a téma foglalkoztat. Itt van például Szabolcsi Miklós vitaindító referátumának az a gondolatsora, amelyben a szocialista ízlés jellemzőit kívánta meghatározni. A legfontosabb összetevőként a szocialista eszmeiség primátusát jelölte meg. Emellett hangsúlyozta a nyitott értékelő és válogató képességet. A szocialista eszmeiség elsődlegessége vitathatatlan. A nyitottság fogalma azonban magyarázatra szorul. „Nem állandó normák rendszere a szocialista ízlés” — fogalmazta meg Szabolcsi Miklós. Ezzel húzta alá a nyitottságot, az értékelő és válogató képességet. De hogyan lehet normák nélkül értékelni és válogatni? — tehetjük fel a kérdést. Szabolcsi Miklós meghatározása azonban nem kívánja — a szocialista eszmeiségen belül — az esztétikai és egyéb normákat elvetni, pusztán ezek állandóságát kérdőjelezi meg. A nyitottság éppen azt jelenti, hogy például a művészet új alkotásaiban új esztétikai tényezők jelentkezhetnek, s akkor a régieket újakkal kell kiegészíteni. A marxista világnézetű emberek tudják, hogy a tudomány újabb és újabb felfedezései, a természet törvényszerűségeinek feltárása azzal jár, hogy meg kell haladnia a korábbiakat. S ez a meghaladás a korábbiak érvényességi körének korlátozódását jelenti. S ha az esztétikát is tudománynak tekintjük — miért ne tekintenénk annak? —, akkor ez vonatkozik az esztétikára is. Ha a szocialista művészeti ízlés nyitottságáról esik szó, nyilván éppen ezt kell érteni alatta. A nyitottság gondolata csupán apró töredéke mindannak, ami az ízléssel kapcsolatban már ezen az első vitán is felvetődött, bizonyítva, hogy közéletünk egésze milyen „nyitott”, rugalmas a társadalom előtt felbukkanó új meg új problémák megoldásában. Utalnak erre Szabolcsi Miklós vitazáró szavai is, amelyben a problémakör további kollektív kutatását javasolja. Bernáth László • Az Antenna jogosan népszerű műsora a televíziónak, bár ez a legutóbbi adás jelezte gyengéit is. Benedek István, a kitűnő polihisztor műsorvezető bizony, bizony néha alig engedi szóhoz jutni alanyait, s jóllehet őt is bármikor szívesen hallgatjuk, nem jó dolog, ha mások helyett is ő válaszol. • Fehér Klára tévékomédiája, a Házassági évforduló nem okozott különösebb izgalmakat, nevetőizmainkat se nagyon tette próbára. A teljes igazsághoz tartozik: kellemetlen sem volt ez a negyven perc. A házasságtörő férj hármas kalandja, az események felidézése a kétféle szemszögből biztosított némi humorlehetőséget, amit a színészek — elsősorban Bodrogi Gyula — jól kihasználtak. • Nagy öröm volt látni éjszakai előadásban A kopár szigetet, ezt a nagyszerű japán filmet. A Sziezifusz-mítosz modern, humanizált változata ez, amely minden látszólagos értelmetlensége ellenére, mégis az emberi erőfeszítés értelmét és diadalát mutatja be, a szó legszorosabb értelmében — szavak nélkül. Aki fennmaradt a késői órákban, nem csalódott, legfeljebb azt sajnálhatta, hogy már csak ilyen rossz, karcos filmkópia került a tévé tulajdonába. • Tegnap este Berek Katival beszélgethettünk. Jóllehet akik a képernyő előtt ülnek, nem nagyon tudnak beleszólni, közbeszólni — az ilyesmit még nem találták fel —, mégis az volt az érzésünk, mintha mi magunk beszélgetnénk a kitűnő művésznővel. Az ok nyilvánvaló: emberhez méltó gondokkal őszintén és nagyon árnyaltan rajzolta meg életútját, gyötrelmeit, örömeit és depresszióit, s ha lehetnek is pontok, amelyek vitára ingerelnék a nézőt, — némi keresettség például feltétlenül zavart —, mindenképpen csak meghatódhat azon az őszinte lelkesedésen, amellyel Berek Kati a gondolkodás örömeit közkinccsé óhajtja tenni. Nagyon jók voltak a kiválasztott dráma- és versrészletek, folytatták saját gondolatait. A portrésorozat első két darabja teljes sikert hozott; felfokozott érdeklődéssel várjuk a harmadik adásban Szirtes Ádámot. — bel —