Esti Hírlap, 1976. október (21. évfolyam, 232-257. szám)
1976-10-01 / 232. szám
Kölcsönös csalódással végződő szerelmi románc, némi SZTK légkörrel felhígítva. Röviden így összegezhetnénk Szakonyi Károly tegnap este bemutatott Nő arcképe, háttérrel című hangjátékának lényegét. Az író, mint tudjuk a hétköznapi helyzetek énekese. Főszereplője Mariann nővér kedves, magányos, közvetlen, önfeláldozó ember, miként a hangjáték többi szereplője is. Szakonyi gyakorlott kézzel festi meg figuráit, akik végső soron élő emberek, de túl sokat mégsem tudunk meg róluk. Szürkék, hétköznapiak, s valóban az emberek nagy többsége hozzájuk hasonlóan él. Ám abban a pillanatban, ahogy egy mákszemnyi konfliktus cseppen az életükbe, vallanak önmagukról, s valamerre, valamilyen formában megindul átalakulásuk. Szakonyi ebben a hangjátékában biztosított egy ilyen mákszemnyi konfliktuslehetőséget: a negyvenöt év körüli körzeti ápolónő és a harmincéves fiatalember megismerkedésére és futó kapcsolatára gondolunk. Ám az író ezt is köznapinak ítélte, nem bontotta ki, így sokkal többet és fontosabbat nem tudtunk meg ezekről az emberekről, legfeljebb annyit, amennyit meglehetősen hosszú és gyakorta fárasztó beszélgetésük során önmagukról elárultak. A rendező és a színészek bárhogy is igyekeztek, az unalmat nem tudták enyhíteni, s így meglehetősen haloványra, körvonala,zatlanra sikeredett a portré. S persze a háttér is. A magány, a társkeresés volt az alapötlete Vass István Zoltán Beszéljen, szívesen hallgatom ... című, talán kissé elhamarkodottan dokumentumjátéknak nevezett összeállításának. A népszerű, tehetséges sportriporter múlt esztendei karácsonyestjét áldozta rá, hogy telefonon felhívja, s ha úgy tetszik, kifaggassa, ötletszerűen kiválasztott-feltárcsázott, alkalmi beszélgetőpartnereit. S ha elfogadjuk azt a banalitást, hogy minden ember élete regény, úgy minden ismeretlen interjúalany, habár többnyire a felszínen maradva, beszámolhatott életének apróbb-nagyobb örömeiről, csalódásairól. Őszintén szólva, nem nagyon lelkesedünk az ötletért, mert szinte magától adódik, hogy karácsony este — vagy az év bármely más estéjén — egy telefonban megszólaló idegen hangnál senki sem fogja feltárni életetitkos rúgóit, mozgatóit. A várakozás tehát nem sok reménnyel kecsegtetett, ha akadt is egy-két ember — mint például az egy porosz őrmester keménységével-határozottságával válaszolgató exökölvívó, és a gyógyszerésznő —, aki őszintébben vallott magáról a kérdezősködő riporternek, nagyobb erkölcsi tanulságot sem tőlük, sem a műsor egészétől nem kaptunk. A Rádiószínház dokumentumjáték-bemutatóival kapcsolatban már jó néhányszor megírtuk, hogy a rádiós dokumentumjáték általában az ötleten túl, valamilyen alapgondolatra épül, a műsor egészén végighúzódik valamilyen cselekmény, amelynek dokumentumokból kibontakozó földerítésével a műsor készítője szeretne valamit elmondani. Vass István Zoltán karácsonyesti telefonálgatása riportműsor volt, amelyet még dicsérendő vállalkozó kedve sem tehetett dokumentumjátékká. (harangozó) A NAGYMEZŐ UTCÁBAN Bemutatkozott a Taganka A rivalda fényei most nem a színpadra világítanak. A kis lámpák rézsútosan a nézőtér fölé lövellik sugaraikat. A fényrács mögött, a színpadon, hol utcai nyüzsgés alkalmi szónokkal, hol katonagyűllés a fronton, hol éppen egy lövészárok és a fények közül a hasaló katonák puskái ránk szegeződnek. Anarchista tábortűz is ez a fénysor; tenyerüket a fény felé tartva mintha leveleket, röplapokat olvasnának a színészek, miközben a tenyérről mint a tűz visszfénye vet pirosat az arcokra. A piros tűzleánynak a pantomimban a kezei lángolnak. Megtévesztő az illúzió, ahogy egy vékony fénynyalábban a piros trikós lány kézfeje villódzikkígyózik. Máskor csak fehér van és fekete a színpadon, árnyjáték élő szereplőkkel. Az egész színpadnyílást elfedi a fehér vászon, mögötte masíroznak, táncolnak, énekelnek, groteszkül ágálnakk a szereplők. S aki közelebb áll a fényforráshoz, az persze nagyobb, aki közelebb a vászonhoz, az kisebb, így óriás asszonyság simogathatja a törpe kopasz fejét, míg aztán vörös fényben meg nem jelennek a történelmet csináló matrózok góliát árnyal. Ismét máskor mintha bábjátékot látnánk a színpadon. Hosszú fekete asztalon csak tíz pár kéz kíséri gesztikulálva, amint a pétervári városatyák vitatkoznak: mit kellene tenni 1917 február után — október előtt. Kerenszkij egy maszkos politikus vállán állva mondja el programbeszédét, az első női katonai alakulat buzgó hölgytagjai pedig az első vezényszóra ledobják a csukaszürke szoknyákat. Egy fennkölt gyülekezet asztalát, ami mögött korlátolt frázisokkal a világot váltják a nemes urak, meg a részeges pópa, két kifeszített kötélen lógó abrosz „reprezentálja”. A Szmolnij forgatagában a propuszkot, a belépőt, a vörös zászlós kordonokat vonó matrózok a szurony hegyére tűzik, mint valami szögre. A néző, a Taganka színház első budapesti előadására érkező néző színházjegyének darabját is matrózok tűzték a szurony hegyére az Operettszínház bejáratánál — csakúgy, mint a moszkvai előadáson —, de már előbb a pénztárnál csinos színésznő tűzött piros masnit a belépő ruhájára. A hangulat azonban már az utcán fogadta az érkezőket: gitáros, harmonikás, egyenruhás fiúk, lányok énekelték dalaikat a Nagymező utca forgatagában. A ruhatárosnők és a jegyszedőnők is vörös kendőket kaptak, s az Operettszínház körfolyosóján néha sípszó harsant: katonai járőr fúrta át magát a nézők között, akik várták, hogy elfoglalhassák helyeiket. Egy ősz hajú, fiatalos arcú, szürke ruhás férfi ott állt a bejárati ajtó mellé húzódva, szinte észrevétlenül. Figyelte a bejövőket, s figyelte távolból is, az utcán dolgozó színészeit. Jurij Ljubimov tervezte, vezette, rendezte ezt a színházba lépéstől az utolsó dalig a színpad minden eszközét felvonultató kavalkádot, amelyhez John Reed riportkönyve szinte csak ürügy. Népi látványosság ez, pantomimmal, cirkuszi tréfákkal, ahogy az előadás alcíme pontosan meghatározza. S a fények, árnyak, lövések, bukfencek, politikai dalok és pantomimek között egy-egy nyúlfarknyi bohóctréfában, a villanásnyi epizódokban is nehezen felejthető színészarcok tűnnek fel. Például a pópát, parasztkatonát játszó Bortnyiké, de mindenekelőtt Kerenszkijt hol Arturo Uiként, hol egy francia gavallérként, hol egy Dummer Augustként artistáskodó Viszockijé. Aki ma este Hamletet játszik. Bernáth László Jurij Ljubimov Vallon ünnepek Belgiumban a vallon ünnepek alkalmából a rendezők igen változatos és igényes kultúrprogramot állítottak össze. A sorozatos ünnepi játékok keretében a brüsszeli királyi opera színpadán Liszt Ferenc „Krisztus” című háromrészes oratóriuma szólalt meg. A belga zenekedvelők által igen nagyrabecsült művet a kitűnő nemzetközi hírnévnek örvendő belga Pierre Barthalomne vezényletével a brüsszeli operaház zenekara és három nagy kórus, tolmácsolta — kitűnően. Liszt műve ezúttal is hatalmas sikert aratott. Az ünneplésből jócskán kijutott a két magyar szólóénekesnek: Rozsos Istvánnak és Begányi Ferencnek is, akik az angol — Jennifer Smith (szoprán) és Stephen Robert (bariton) — valamint a belga Francine Bastianellivel (szoprán) osztoztak a megérdemelt sikerben. Rozsos István és Begányi Ferenc a brüsszeli fellépést megelőzően már egy másik belga városban, Florefteben is fellépett és a szaksajtó a legnagyobb elismeréssel emlékezett meg a két fiatal, magyar művész vendégszerepléséről. Liszt oratóriuma — a brüsszeli szereposztásnak megfelelően — még Tournai városában is színre kerül. (mécs) A legújabb művek koncertsorozatára egyelőre nem az élményszomj, csak a kíváncsiság vonz hallgatókat. Most két hangverseny is lezajlott a Zeneakadémián; az elektronikus zene óvatos-szerényen hirdetett estje nagy érdeklődést keltett; a cimbalomra, fuvolára írt kamaraművek,, papíron kevesebb újdonság varázzsal, inkább csak a szakmabelieket csábították. A zene feltáratlan világa: a lehetőségek végtelenje. Akik hangszerekkel Utat törnek ebbe végtelenbe, ugyanolyan tiszteletre méltóak, mint a tudomány felfedezői. Szándékaikat ugyanaz az Apollinaire-vers mondja el: ...mi folyton a jövő s a végtelen határain / Harcolunk az emberek helyett / Izgalom tévedéseinkért... Ha már felfedezőkként emlegetjük a modern zene úttörőit, pontosítsuk a hasonlatot: a zeneszerzők itt a tervezők szerepét töltik be; az űrbe lőtt pilóták — az előadóművészek. Fábián Márta és Matuz István nemcsak bejárják az új kompozíciók ismeretlen világát, de tapasztalataikkal felbecsülhetetlen segítséget is nyújtanak a szerzők továbbkereső, tervező munkájához. Alkotások egész sora nem jött volna létre, ha például Fábián Márta vállalkozó készségéről és minden új megszólaltatására alkalmas képességéről nem lettek volna meggyőződve komponistáink. Nem kisebb ösztönző ő és néhány művésztársa, mint valamikor a század elején Gyagilev volt — persze, a mi szűkebb határaink között ... Egyetlen délután nyolc magyar és egy külföldi művet hallottunk, melyek főszereplője, s részben ihletője a cimbalmos Fábián Márta és a fuvolás Matuz István volt. Ezek a művek nemcsak hangvételükben és tartalmukban, de már az íróik szándékaiban is elég élesen különböznek egymástól. A hallgatónak többnyire még a címük sem nyújt eligazítást. Mert például Lendvay Kamilló cimbalomdarabja a Disposizioni feliratot viseli, ami jelenthet szerzői utasítást, tervet vagy beosztást, készséget vagy állapotot, hajlamot vagy helyzetet, s minden fokozatot, ami e fogalmak között átvezet. S ugyan mit segít, ha Soproni József szonátának nevezi fuvola—■ zongora kettősét, ha nyomát sem leljük benne a szonátaformának; hogy jobban értsük: olyan ez, mintha egy hat-nyolcsoros szabad verset szonettnek nevez a szerző. És mit értsen meg, mit kövessen a hallgató, ha Dukay Barnabás algebrai című, -fa (plusz alfa) fuvoladarabja — az ismertető szerint — nem lélektani törvényszerűségekhez igazodik, ha az emberileg érzékelhető emocionális hatás „alárendelődik egy adott struktúra törvényeinek”. Vagyis nem akar hatni! Merő „matematicitás” — olvashatjuk. És mégis: Érdemes meghallgatni ezeket a műveket, mert — szerző szándéka ide, matematicitás oda — zenét hallunk. Lehet, hogy lenéznek érte bennünket, olcsó élménytapasztalatokon, avítt formákon és drámai szimfóniákon kopott érzékű hallgatókat, de a hangok egymásutánja, tartama, ritmusa, színe, magassága zenévé — nem matematikai struktúrává! — áll össze fülünkben, agyunkban, érzékeinkben; és mi, egyébre képtelenek lévén, vagy egyszerűen fütyülve az összeálló kép mértöki paramétereire — lélektani logikával reagálunk. Mert a zenehallgatók a hangzó világot mindig is csak zenének foghatják fel, ahogy a legkonokabb szerzői ellentörekvés is mindig a művészet medrébe siklik, mikor az előadók közvetítésével életre kel. S akkor: Dukay műve is képeket villant fel, asszociációkat színeket alakzatokat, melyekre a hangulat, az érdeklődés, sőt, az érzelem szférájában reagálunk, örülünk a fuvolából még soha nem hallott hangoknak, hasonlítjuk ismert hangokkal, színekkel, formákkal, emlékeztet életképek töredékeire és formáira — , mindez érzelmeket kelt. Lendvay darabjában napballadák „fordulatait” fedezzük fel, Soproni szonátájában drasztikus hangzástömböket, és energikus ritmusokat, Kocsár Miklós replikáiban a Wozzeckéra emlékeztető szorongásokat, reménytelen egymáskereső magányt, idegenek felelgetését, sóvárgását. (Már amennyire szavakkal körül lehet írni, amit érzünk, képzelünk.) A szöveges darabokban mindez sokkal egyszerűbb, hisz a vers önmagában öszszeköti a zenét és a hallgatót. Kurtág György művében (Egy téli alkony emlékére — Gulyás Pál költeménytöredékei) ennél is biztosabb élményalap a mozartian tiszta zenei szerkesztés, a hangzás logikája, arányai, a forma szépsége. S nemcsak a cimbalom merőben új hangjai, az „eleddig nem látott színek”, de a poézis kizárhatatlan hatása is megragad Papp Lajos bagatelljeiben. Akárcsak az egyre mélyülő hatások felé haladó, egyre higgadtabban útkereső és formáló Székely Endre triójában, amelyben — bár halványan, tünékenyen — hidat feszített a bonyolultan modern szerkesztés, a mellbevágóan új hangzások és a zene, elsősorban a mi zenénk, ősi, egyszerű pillérei közé. Fodor Lajos KORUNK ZENÉJE ... eleddig nem hallott hangok PRÁGAIAK BUDAPESTEN Sajtótájékoztató színhelye volt ma délelőtt az Operaház Székely Bertalan terme. Lukács Miklós igazgató hívta meg az újságírókat abból az alkalomból, hogy a csehszlovák kulturális napok keretében Budapestre érkezett a prágai Nemzeti Színház, eredeti nevén a Národní Divadlo operatársulatának vezetősége. A prágai vendégek már tegnap megbeszélték a fellépés technikai lebonyolításának részleteit, október 4-én lesz fellépésük első estje az Operaházban. Smetana Az eladott menyaszszony című vígoperája kerül színre. Október 5-én, a második estén Leos Janácek zenedrámáját, a Kátja Kabanovát adják. A harmadik, október 6-i estén pedig Antonín Dvorak Ruszalkája kerül színre. A rendezők (Európa-szerte ismert színházi szakemberei?) sorrendben: Premysl Kocí, Karel Jernek és Václav Kaslík. A karmesterek: Jaroslav Krumbholc, Bohumil Gregor és Jifi Kout. EGYMILLIÓ NÉZŐ Híres zenés színház művészeit látjuk tehát vendégül a budapesti művészeti hetek alatt. Ez a társulat a Národní Divadlónak csak egy része. A prózai együttes már járt nálunk. Miért van az énekes és a prózai együttes közös cégéi alatt? Azért, mert Prágában annak idején nem vált szét az operai és prózai részlegre a Národní Divadlo úgy, ahogy nálunk a Nemzeti Színház. A Národní Divadlo általában három színházban játszik. A monstre társulatnak összesen 1400 tagja van. Énekesek, prózai színészek, balettművészek és a technikai személyzet. Mintegy 1200 előadást rendeznek évenként! körülbelül egymillió néző előtt. A prágai Nemzeti Színház patinás főépülete neoreneszánsz stílusban épült, a Moldva partján, és közadakozásból jött létre. (Színpada fölött ott látható az erre vonatkozó felirat.) Az opera műfajának általában heti egykét este jut, mert operát főleg most az újjáépült Smetana Színházban adnak elő, mely 1887 óta emelkedik a Vencel tér felső végénél fekvő parkkal szemben. Valamikor németül játszottak benne. Prózai darabokat a Tyl Színházban játszanak, a város központjában. Ebben a világhírű épületben volt Mozart Don Giovannijának ősbemutatója. ALAPKŐ A prágai Nemzeti Színház természetesen állami szubvenciót élvez. A dotáció a költségek kétharmada. A harmadik harmadot a jegyeladásból fedezik. A Národní Divadlo alapkövét 1868-ban rakták le, s 13 évig folyt a gyűjtés. 1881- ben avatták fel. Sajnos, a színház hamarosan a tűz martaléka lett. Két évig tartott, amíg a helyén az új színházat felépítették. Újjáépítéséhez a pesti magyar színház művészei egyheti gázsijukkal járultak hozzá. Az alapkőletétel centenáriumán a világsajtó megemlékezett arról a prágai ünnepségről, amelynek során, jelképesen, három urnát adtak át egy-egy marék földdel, a társulatnak. Ezeket az urnákat mindmáig őrzik. Az elsőben és a másodikban régi történelmi helyekről való néhány rög lelhető fel, harmadikban pedig egy kis föld a terezini egykori náci koncentrációs táborból, amelynek 77 000 cseh és szlovák volt az áldozata. A három urna azt jelképezi, hogy a színház a legnehezebb időkben, a fasizmus éveiben sem vesztette el kapcsolatát a néppel, és a haladásért, a szabadságért szállt síkra. A társulat zöme a hét végén, s a jövő hét elején érkezik meg Prágából. Kristóf Károly