Esti Hírlap, 1978. február (23. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-01 / 27. szám

1 hol naptól a mozikban A NÉMA DOSSZIÉ Karinthy groteszk „szabadalmai” közt ír le egy olyan szerkentyűt, amelyen meg kell nyomni egy gombot, ettől kijön egy másik gomb, amelyet ugyancsak meg lehet nyomni. Ilyenféle szerkezet az új magyar krimi, Mészáros Gyula filmje, A néma doszszié. A gombok szinte hibátlanul működnek. A titokzatos kémbanda minden gombnyomására az éber rendőrség ellengombnyomása felel, amire ugyancsak előugrik az ellenfél gombja, s így gyorsul fel a szerkezet működése egészen a fordulatos végkifejletig. Éppen csak az nem derül ki, mivégre az egész pompás szerkentyű? Azaz: mit veszélyeztetett a kémbanda (Sinkovits, Bitskey és a többiek) ádáz tevékenysége, és mit védtek meg oly nagy hidegvérrel Rózsa alezredes, a „magyar Maigret” és emberei (Szirtes Ádám, Bujtor István, Dunai Tamás)? Ejha! A Kennedy-gyilkosság jut eszünkbe: utoljára ott ölték meg a tettest a börtönfolyosón, hogy elnémítsák. Csuda nagy lehet itt is a tét. Vajon kiknek és miért ér meg még gyilkosságot is ez a ... mi is? Mert még mindig nem tudjuk, miről is van szó? Mit kémlel a kémbanda, mit ártatlan foglalkozású honi rezidensei? Mindezenközben Hildebrand István kamerája jóvoltából egy igazán tetszetős Budapestet fedezhetünk fel, láthatjuk a legújabb, vonzó belvárosi részleteket, beforgatták a Kígyó utcai sétálójárdát, a Rondella barátságos borozóját, a kedves utcai presszóteraszokat és — minthogy valamirevaló krimihez parkológarázs-jelenet is dukál — látható az egyetlen pesti parkolóház is. Amennyire tudom, a magyar ipar műszaki fejlettsége, bár sokat haladt, mégsem képvisel oly gyilkos konkurrenciát a világpiacon, hogy ipari kémek hadat küldenek rá Nyugatról. A magyar szellemi termékeket külön e célra létesült vállalat kínálja jó, kemény pénzért és legálisan a külföldnek; aligha szükséges tucatnyi James Bondot dollártízezrekért e találmányokra uszítani. S titkos fegyvereket is a legritkább esetben állítanak elő ügyvédi irodák előszobáiban, OTP-fiókok íróasztalaiban. Elkészült hát egy jó tempójú, valós közegben, kellemesen, jó színészekkel felvett magyar krimi. Éppen csak a dolog lényegét, miértjét fedi homály. A dosszié végig néma marad. Fencsik Flóra Pedig a szerkezet szinte profi módra konstruáltatott meg. A főcím előtt egy karambol szakszerűen fölvett, majd a főcím alatt lassítva, oda-vissza pergetett jelenete indítja a titokzatosságok sorát. A megsérült kocsi sárhányója alól rejtélyes üzeneteket tartalmazó dobozok kerülnek elő, s a karambolt szenvedett férfi a börtönbe kerül. Mi lehet ezekben az üzenetekben? Titok, de majd biztosan kiderül. Emberünk hallgat. Még ügyvédjének sem hajlandó egy szót sem szólni. És gyűlnek a titkok. Üzenetek a börtönbe csempészett cigaretták filterében. Titkos anyag egy szép banktisztviselőnő (Káldy Nóra) fürdőszobájának csempéje mögött, egy befalazott rekeszben. Postásnak álcázott, ablakokon besurranó alkém. Rejtélyes magnós telefonüzenetek. Titokzatos gázolási kísérlet a Belvárosban. Pisztollyal eltérített mentőautó. Üldözés a javából. Kémüzenet egy János-hegyi fán. Hamis útlevél a mákos rétes alatt. Csaholó rendőrkutya. A letartóztatott férfi ebédjébe agyafúrt módon becsempészett méreg: társai meg akarják ölni lebukott emberüket, nehogy valljon. A mai magyar festészet gazdag, változatos és sokszínű — gondolhatja az első pillanatban a néző, ha megtekinti a Festészet !77 című kiállítást De menten fölébredhet benne a gyanú is: ebben a százfelé ágazó csordogálásban nincs fősodor, amelyre figyelve a lényegről kaphatna jelzést Az eligazodást a kiállítás alapgondolata akadályozza. Ha hinni lehet a katalógusnak, Aczél Ilonával kezdődően, Xantus Gyulával bezáróan kétszáznegyven alkotó egy-egy festménye jutott el a Műcsarnokba. A kiállítás szervezői nyilvánvalóan nem a képeket zsűrizték, hanem az azokat helyettesítő vagy minősítő szövetségi igazolványokat. Tény, a kétszáznegyven kép fölkerült a falra. Aztán magára hagyatottan várta a csodát, a metamorfózist, a mennyiség automatikus minőséggé válását a „festészet ’77”-et. De csodák nincsenek. S ha mégis nem jönnek létre mechanikusan. Mindazok, akik hadakoztak egy össz- festőszakosztályi kiállításért, most talán maguk is belátják, hogy az eredmény alig több egy közönyös leltárnál. Ez a tárlat ugyanis semmit nem mutat meg, kiváltképp nem festészetünk múlt évi állapotát. Ebben a nagy-nagy tarkaságban a jó minőségű alkotások is megszürkülnek, a túlnyomó többségükben gyenge, sablonból, rutinból, vagy éppen utánzásból keletkezett festményekhez hasonulnak. A mesterek és álmesterek, követők és követettek kölcsönösen lerontják egymás színvonalát, s belevesznek abba a téves koncepcióba, amelyben nem elsősorban az esztétikai érték, hanem a tagdíjjal hitelesített szövetségi tagság számít. Ha valaki mégis fáradságot vesz és újra meg újra végigjárja a termeket, lassan „kimazsolázza” az értékeket — talál néhány megbízható színvonalú munkát, de azokat is kevés kivétellel, már ismerősként üdvözölheti korábbi egyéni bemutatókról. Ez a tárlat, úgy tűnik, önmaga ellen fordítja azt a „kiharcolt” eredményt, hogy mennyiségi festői felvonulással lehet demonstrálni a magyar piktúra jelenvalóságát, elhivatottságát. Meggyőződésünk, hogy a művészeknek és a műélvezőknek is hasznosabb, ha ezt a minőség reprezentálja: lelkiismeretes, meggyőző, az arányokat helyesen érzékeltető válogatás, az eltelt egy-két évben született korábbi kiállításokon még nem szerepelt munkák sora. Amelyben természetesen esztétikai rang határozza meg, hogy ki hány képpel jelentkezhet. Tény, hogy a festészet eredményeit illetően a korábbi nemzeti tárlatok láttán is megfogalmazódhatott néhány kérdőjel a kritikusban. De mellettük az a jóleső érzés is, hogy több alkotó új utakat kereső, a valóságot összetetten felmutató, érdekes, gondolatokkal teli munkával jelentkezett. Másként fogalmazva: legalább érezhető, tetten érhető volt, mit akar, mit tud és merre tart a mai magyar piktúra. Ezt a kiállítást viszont csak számba venni lehet, körülbelül úgy, mint egy iskolai naplót, amelynek adatai szerint osztálylétszám (festő-szakosztály létszám) 288, jelen van 240, hiányzik — igazoltan — önszántából, vagy egyéb okok miatt (esetleg alkotás híján) 48. Harangozó Mária Leltár ’77 SZÖVETSÉGI TAGOK TÁRLATA A MŰCSARNOKBAN • A közismert Mindenki iskolája elméletben valóban mindenkié. A gyakorlatban azonban nem ilyen egyértelmű a dolog. Most, hogy második éve kerül műsorra a felnőttoktatásnak ez a sajátos tévés segítőtársa, már senki sem próbál valamiféle csodaszert, önműködően ható tanító automatát belelátni, mint másfél éve, az induláskor. Azt a tapasztalatok elég hamar és elég nyilvánvalóan megmutatták, hogy a VII., VIII. osztály sikeres elvégzéséhez nem elegendő egyszerűen csak leülni az egymást követő televíziósórákhoz. Viszont a lehiggadás első pillanatától kezdve az is egészen nyilvánvaló lett, hogy a Mindenki iskolájában jóval több a reális lehetőség, mint amenynyit országszerte hasznosítanak. A készítők tehát időről időre riportfilmekenrögzítik, s próbálják köztulajdonná tenni a leghasznosabbnak, legcélravezetőbbnek és legötletesebbnek tetsző alkalmazási módokat. Ilyen riportfilmet mutattak tegnap is, két megyéből gyűjtve a gyakorlatban bevált és másutt is haszonnal gyümölcsöztethető tapasztalatokat. Mindenekelőtt a kisebb településeken szükségből született módszer, a tanári patronálás, a kiscsoportos foglalkozás formája tetszett érdekesnek, megszívlelendőnek. Nem kis részben amiatt, ami a patronáló tanárok szavaiból kiderült és nagyon jó, hogy a nagy nyilvánosság előtt elhangzott. Nevezetesen, hogy a dolgozók általános iskolájának befejezésére vállalkozó felnőtteknek milyen rendkívül sokat jelent a tanárral kiépülő személyes kapcsolat, a biztatás, a figyelem. A szocialista brigádok mozgalmának részévé tenni, mondjuk vetélkedők formájában, a Mindenki iskolája anyagának feldolgozását — remek gondolat és jól bevált módszer. De ahol nem lendít a közösség, mert nincs rá lehetőség, ott a tanulásra elszánt, ám rengeteg nehéz akadállyal küszködő ember nagyon egyedül marad. Ha nincs, aki a homályos fogalmak tisztázását, az érthetetlen anyagrészek magyarázásán kívül még néhány, személyre szabott biztató szóval erősítené —, akkor nagyon magára maradtnak érezheti magát a mégoly segítőkész „elektronikus tanár” társaságaiban. A fényes eredményekkel kecsegtető formák mellett — ezt sugallta a tegnapi adás —, erről a nagyon egyszerűről, de nagyon alapvetőről: a biztató, emberi szóról sem lehet megfeledkezniük azoknak, akik a Mindenki iskoláját mindenkiévé akarják tenni. • A Horizont Szerkesztőség hosszú távú vállalkozásba kezdett. A szomszédos országok környezetvédelmi gondjairól indított folytatásos riportsorozatot. Elsőként északi szomszédaink, Csehszlovákia iparilag legfejlettebb tájaira ment el a magyar stáb. A felvételek megdöbbentőek voltak. Pusztuló erdő, a természetes ingoványnál is életveszélyesebb bányaláp, számadatok a levegő szennyezettségéről, mind a világszerte fenyegető jelenségre irányították a figyelmet. A fenyegető veszélyről napjainkban egyre többet tudunk, többet olvasunk — s ami ennél is több, gyakran tapasztaljuk a tényeket. — Ami ebben a riportfilmben ezen túlmenően érdekes volt, az a megkérdezett szakemberek és illetékesek beszámolója arról, hogy mi mindent tettek és tesznek is a természet, az emberi környezet védelméért. És ebből a szempontból ez a sorozat nem egyszerűen csak körültekintés, hanem esetenként értékes tapasztalatszerzés is. (be) Hét hét Japánban Héthetes japán turné után hazaérkezett Lukács Ervin karmester. Kinti tartózkodása alatt 12 alkalommal vezényelte Beethoven IX. Szimfóniáját. Érdekes japán szokás, hogy bizonyos műveket_s kampányszerűen adnak elő, decemberben például 9 zenekar 70 alkalommal adta elő a IX. szimfóniát. Japánban igen nagy az érdeklődés a magyar zene iránt. Lukács Ervinnel egyidőben Kocsis Zoltán is hangversenyezett Tokióban, Ránki Dezső pedig olyan népszerű, hogy fiatal leányok csoportja Ránki Klubot alakított. Lukács Ervin rövid idő múlva ismét visszatér Japánba, ahol február 15-e és március 24-e között további 8 hangversenyt vezényel. □ csekovszky Árpád keramikusművész kiállítását László Gyula, egyetemi tanár nyitja meg február 3-án, pénteken, délután fél 5-kor a Műcsarnokban. SZÍNPADA VATO ÓBUDÁN Sánta Ferenc: Éjszaka Néhány hét híján éppen tíz esztendeje — 1968. március 8-án — mutatták be a Katona József Színházban Sánta Ferenc drámáját, amely Az áruló című regényéből készült, s a színpadi keresztségben az Éjszaka címet kapta. A darabot az évad végéig tizenhatszor játszották. Ősztől pedig már nem tűzték műsorra. A bírálók — általában — az új magyar drámának kijáró tisztelettel és szeretettel fogadták a művet, de filozófiájával többen perbe szálltak. Aminek elismerését jóformán egyikük sem tagadta meg az írótól, az a mű gondolatgazdagsága Csaknem egy évtized után ennek a darabnak a bemutatásával avatta fel kamaraszínpadát a József Attila Színház Óbudán, a Várkonyi György Úttörő és Ifjúsági Házban. TARTALOM, FORMA Mai szemmel nézve a mű kevésbé tűnik értékesnek, mint első bemutatásakor látszott. Nem gondolatgazdag, csupán gondolatokkal zsúfolt. Magyarán: sok benne a gondolat valóban, ám ezek a gondolatok nem eléggé mélyek, olykor nem többek egy-egy közhelynél. A Paraszt például, aki a népet személyesíti meg, öszszes jelenetében, alig mond többet, mint Tiborc egyetlen monológjában, ama XIX. században megfogalmazott panasszal. Hasonlóképpen felszínes a kelyhes vitéz, a császári zsoldos és a dominikánus pap filozófiája is. A darab szereplői ugyanis ezek a figurák, akiket a mai író támaszt föl egy éjszakára, hogy nézeteiket ütköztesse, azazhogy ezáltal a maga emberi-művészi vívódását tükrözze. Talán ez a forma is oka annak, hogy nem jött létre felkavaró dráma. A szerzetes egyszer Szent Ágostont idézi. Ez a kiváló férfiú egy másik művében azt írta, hogy a tartalom szépsége a forma ragyogásában üündöklik. A Sánta választotta formával az a baj, hogy hőseinek nincs jellemük, csak megjelenési formájuk, személyükben tézis küzd tézis ellen. Márpedig tézisekkel csak egyetérteni vagy perelni tudunk, együtt sírni vagy kacagni, porba sújtódni vagy a csillagos egekbe emelkedni viszont csak emberekkel lehet. Persze lehetnek ezek az emberek egy-egy eszme hordozói. Éppen Sánta egy másus művéből vehetünk jó példát, hiszen Az ötödik pecsét kis asztaltársasága is eszmehordozók maroknyi közössége, ám egyenként kitűnően megformált, érző-vérző emberek, akiknek emberi tragédiái rendülünk meg, nem pedig azon izgulunk, ki győz elvont vitájukban. A forma gyengesége az is, hogy Sánta a saját maga választotta fikción belül sem következetes. Ha ugyanis az író képes föltámasztani és ismét halálba küldeni hőseit, akkor nem kell tartania attól, hogy egyikük — a kelyhes vitéz — leszúrja őt. Ez a megoldás egyébként azt is sugallja, hogy az író csak kényszer hatása alatt ad igazat a huszitának, s így végül is nem dől el a kérdés: kinek van igazsága. A darabot Barlay Gusztáv rendezte. Társalgási drámának játszatja, amelyben azonban a „társalgás” többnyire hatalmas hangerővel folyik. Valószínű, hogy ha már az író ennyire valóságos vonások nélkül ábrázolta hőseit, adekvátabb volna egy oratóriumosabb színpadi megvalósítás. Abban talán a jól választott színészek: Bánffy György (a szerzetes), Fülöp Zsigmond (az író), Horváth Sándor (a paraszt), Kránitz Lajos (a kelyhes) és Vogt Károly (a császári zsoldos) is jobban megtalálták volna helyüket. Közülük egyébként Bánffy volt az, aki a nehéz hangnemre a legjobban ráérzett. VITATHATÓ VÁLASZTÁS Talán az eddigiekből is kitetszik, eléggé vitatható a József Attila Színház választása, hogy ezzel a darabbal nyitotta meg kamaraszínpadát. Eszünk ágában sincs azt sugallni, hogy a környező lakótelepek közönségét valami igénytelen művecskével igyekezzenek becsalogatni Thália új — remélhetőleg nemcsak átmeneti — hajlékába, de bizonnyal lehetett volna értékes, s ugyanakkor kevésbé elvont alkotással tenni emlékezetessé ezt az avatót. Morvay István Fülöp Zsigmond és Bánffy György (MTI Fotó : Danis Barna feb .)