Esti Hírlap, 1978. június (23. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-01 / 127. szám
• Aligha kétséges, hogy napjaink magyar televíziórendezői közül Rajnai András tudja a legjobban, milyen sok mindent lehet megjeleníteni a képernyőn elektronikus trükkök segítségével. És amit tud, nem is rejti véka alá. Sorjázó tv-játékaiban újabb és újabb csalafintaságokkal lepi meg a nézőt. Tegnap este sugárzott Münchhausen Fantáziaországban című munkájában ágyúgolyón száguldott, meg libegett a derék báró, majd skaméként szállt a Nap felé, s természetesen megemelte magát saját hajánál fogva. Láthattunk továbbá csodálatos csillámpalotákat, párás tekintetű leányszemekkel tapétázott falakat; a szépséges tündérlány megcsókolta a rút teknősbékát, a félelmetes Bikaisten pedig arasznyi katonáidat küldött a halálba ujjpercének egyetlen mozdulatával. Mindez — különösen azok számára, akik színes adát nézhettek — szórakoztató és látványos. Azonban a látványosság a játék vízfejévé nőtt. A forgatókönyv — amely egyébként, mint Rajnainál mindig, most is jeles szerzők, ezúttal Lili János és Bürger műveiből indult ki — tulajdonképpen nem volt egyéb, mint összekötő szöveg a mutatványokhoz. Ezáltal eluralkodott a történeten a zavarosság, a dramaturgiai következetlenség, s az érzékelhető szatirikus szándék csak nagyon módjával villant fel. Rajnai újszerű tvjátékai nem egyszer kaptat, már érdes bírálatot. S ezek a kritikák — mint egy nyilatkozatából tudjuk — kedvét is szegték a megszállottan kísérletező rendezőnek. Szeretnénk azonban, ha az itt leírt szavak elkeserítés helyett biztatásul szolgálnának. A televíziózás jövőjének egyik legfontosabb útja az elektronika. Lehetőségeinek felkutatása rendkívül fontos teendő. De afeletti örömünkben, hogy lám, mi mindent meg tudunk csinálni, nem szabad megfeledkezni róla, hogy az ábrázolás módszerei csak eszközök. A mondanivaló kifejezésének eszközei. (morvay) □ IZSÁK JÓZSEF festőművész kiállítását Eek Gyula, a Szabad Föld főszerkesztője nyitja meg ma délután 5 órakor Kecskeméten, a Képcsarnok bemutatótermében. Kárunk is nyerhet pénteken ! Június 2-án egyes cikkeket 25 SZÁZALÉKOS ÁRENGEDMÉNNYEL VÁSÁROLHAT AZ AUTÓS HOBBYBOLTBAN Budapest VI., Népköztársaság útja 28. "Wlától a mozikon mit KÜZDŐK A Küzdők, Jankovics Marcell háromperces kisfilmje, remekmű. A fiatal szobrász nekiáll a márványnak, és addig faragja, amíg abból egy atlétaszobor nem lesz. De mire keze, lába kiformálódik a szobornak, az is faragni kezdi az alkotót. A kőből ifjú atléta lesz, a fiatal szobrászból fogatlan, kopasz, hajlott hátú öregember. A film nemcsak azért remekmű, mert az emberi élet és a munka filozófiailag is igaz kapcsolatrendszerét három percben el tudja mondani, hanem az ötletért is — a szobor visszafaragja az alkotót — és a választott stílusért is. A fehér háttér előtt a sallangmentes grafikáért, amellyel a témát a reneszánsz mesterek vázlatainak történelmi kortalanságát idézve adja elő. Ettől lesz az egész tiszta absztrakcióvá, pedig a figuráknak és mozgásuknak nagyon is konkrét plasztikája és dinamikája van, egyetlen, meghatározó karakterű profilja. Sokarcú, színes képet mutat ez a műhely, stiláris törekvésekben és témaválasztásában egyaránt. Nincsenek kitüntetett irányok. A sokféleségben is felmutatható azonban az azonosság: a gondolati absztrakció olyan magas igénye, amit a legjellemzőbben éppen a Küzdők képvisel. Nem megnyugtatni, elandalítani akarják nézőiket ezek a filmek, ha-nem elindítani a gondolkodásukat. Mert a felnőtteknek készültek, ezért a logika, a „tiszta gondolat” kalandjaira hívják meg a nézőt Ezek a gondolatok azonban mindig könnyen érthetők, mert a humor, az ötletek petárdáival állandóan ébren tartják a figyelmet. A gondolatokon — ebben a műhelyben — nem lehet és nem szabad unatkozni. Bernáth László A sorozat számára, amit most a mozin bemutatnak, méltán vették kölcsön a Jankovics-film címét. Egy művészi műhely és az ott készült munkák között is van, valami olyan belső összefüggés, mint a Küzdők szobrásza és szobra között. (Ha a visszahatás persze nem is feltétlenül a műhely elöregedése.) Arról van szó, hogy minden elkészült, jelentősebb mű után, ugyanabban a műhelyben, nem lehet olyan filmeket csinálni, mintha ezek nem készültek volna el. Jól mutatja ezt ez a tizenegy darabos összeállítás, amelyből hat éppen az elmúlt években, a másik öt nyolc-tíz évvel ezelőtt készült. Most látni igazán, hogy az egyiknek az eredménye, esetleg egészen átalakulva, hogyan épül be egy másik újabba. A Modern edzésmódszerek nélkül (Ternovszky Béla), alig születhetett volna meg Szoboszlay Péter Hé, te! című, a félelem és az agresszivitás összefüggéseit oly döbbenetes erővel ábrázoló, kitűnő filmje. Vagy Szórády Csaba a kegyetlenséget már iróniába fordító Rondinója. Dargay Attila Variációk egy sárkányra című aranyos mozgó karikatúrasorozata nélkül nehéz elképzelni Hernádi-Majoros Anomáliáját. Az 1812-es évnek, Reisenbüchler Sándor kitűnő montázsfilmjének éppen úgy van előzménye, mint folytatása, csakúgy, mint Kovásznái György Átváltozások című, közvetlenül a képzőművészet ihlette filmjének, ha ezek a „folytatások” nem mind kerültek is be ebbe az öszszeállításba. Nepp József Mese a bogárról című egyik első filmje, már a későbbi Gusztávokat sejteti, mint ahogy a Nekem az élet léceik nagyon (Macskássy Kati) dokumentarizmusának is van előzménye és folytatása, éppen úgy, mint Foky Ottó Bábfilmjének. Bodrogi Gyula rendező-tanár irányításával mutatták be tegnap délután a Színházművészeti Főiskola harmadéves növendékei vizsgaelőadásukon Katajev Bolond vasárnap című művét. Képünkön: Pataki Erzsébet és Gáspár Sándor A Pannónia Stúdió animációs műhelye művészeinek munkáin ez a tizenegy fontos film éppen úgy otthagyta a nyomát, mint másik tíz vagy húsz, ami nem került bele ebbe az első, felnőtteknek készült válogatásba. Milyen hát ennek a művészi műhelynek az arculata, a filmekből kiolvasható karaktere? Az egyik, legjellemzőbb vonás talán éppen az, hogy nincs AZ IFJÚSÁGI PARKBAN Zenekarok, bábegyüttesek, néptáncosok Debrecenből Az elmúlt másfél évtizedben aggattak néhány címkét a budai ifjúsági parkra, pontosabb nevén a Fővárosi Ifjúsági Művelődési Központra, — egyeseket nem is alaptalanul. A Budapest-centrikusság vádjával azonban nem lehet illetni a parkot és annak vezetését. Ezt különösen az az eseménysorozat bizonyítja, amely az elmúlt szombaton kezdődött, majd június 24- én, július 29-én és augusztus 26-án folytatódik. A címe: Debrecen bemutatkozik. A sorozat céljairól, szereplőiről Barát László, a park igazgatója adott tájékoztatást . " A vidéki városokban működő amatőr együtteseket, művészeti csoportokat eddig sokszor nem csupán a kilométerekben mérhető távolság választotta el a fővárostól. Ritkán jutottak ahhoz a lehetőséghez, hogy a budapesti közönség előtt is bemutatkozhassanak. Ezért is rendszeresítjük a fórumot, amelynek megteremtésében sokat segített Gál Iván, a Fővárosi Tanács osztályvezetője. A KISZ Debreceni Városi Bizottsága és a budai ifjúsági park közötti szerződés a műsorsorozat alapja. A sorozaton többek között fellép a Color és a Lux popegyüttes, a Pantha Kei dzsessz-rock-zenekar, a Debreceni Jazz Q. (amelynek nevében a Q. azt jelzi, hogy hol quartettként, hol quintettként szerepelnek), a Pátria bábegyüttes, de fórumot kap a Délibáb folklóregyüttes és a Hajdú néptáncegyüttes is. A debreceni műsorok házigazdái tisztét felváltva látja el Weisz György debreceni humorista és D. Molnár György, valamint B. Tóth László, a park lemezlovasa. — Szeretnénk, ha ez a kezdeményezés e sorozattal nem fejeződnék be, hanem előbb a többi hazai nagyvárossal, később esetleg kisebb városokkal, vagy megyei szervezésben folytatódnék, így állandó pódiuma lenne a park a vidéki, ifjúsági együttesek budapesti bemutatkozásának. Sz. J. I. Opera a Várszín ...ÉS ORSZÁGSZERTE Az újjáépített Várszínház történetében jelentős szerepet játszott a muzsika, ami ezúttal megfordítva is áll: zenetörténetünk jelentős fejezetéhez tartozik, ami a karmelita templomból átalakított színházban egykor énekszóval, hangszereken elhangzott. Erre utalt sokáig egy tábla, mely a színház falán Beethoven budai koncertjére emlékeztetett. A restaurátoroknak ez a tábla, bizonyára joggal, nem tetszett, vagy talán javíthatatlan sérülést szenvedett az építkezés alatt; tény, hogy ma nem látható. Ez viszont, ugyancsak joggal, nem tetszett azoknak a muzsikusoknak, akik hoszszú idő, több, mint fél évszázad után az első várszínházi operaelőadás megtekintésére érkeztek, s akik kicsit megilletődve ültek a teremben, ahol a magyar nyelvű operajátszás úttörői kínlódtak át kálváriajárásuk többnyire meddőnek és értelmetlennek érzett stációt, kudarcélményeiket. A Népszínház országjáró operaegyüttesét, amely most otthonának, bázisának tekintheti e színháztermet, rokonszenv veszi körül: senki sem szeretné, ha az utókor szemében ugyanolyan érteti ennek bizonyulna, mint teszem azt, a derék Szerelemhegyi András szenvtelen kortársai. A mai „ekhósok” működését zenekultúránk sok féltője miszszióként értékeli. A Várban látott-hallott produkciójuk, Muszorgszkij Szorocsinci vásárának és Éj a kopár hegyen című zenekari darabjának, a szerző eredeti szándékától nem idegen összeházasítása éppen, ezért nem a látványos sztárelőadások páholyából mért lefitymálásra, hanem tanulságainak felelősségteljes végiggondolására ösztönöz. Annak belátására, hogy az ekhós missziót ideje lenne korszerű sínekre helyezni. Abból kell kiindulni, hogy a zene, hangzásélmény, Mozart, Kodály, Muszorgszkij művei attól remekművek, hogy fontos és megindító, de szavakkal kifejezhetetlen emberi mondandókat művészien elrendezett, megkomponált hangzásfolyamat útján közölnek. Maga a mondanivaló rejlik a hangzásban, a ritmusban és a dallamban, de a hangszerek színeiben, az együtthangzás tömörségében és intenzitásában is. Ha a kompozíciót megfosztjuk színeitől, olyan lesz, mint a régi lexikonok illusztrációi: a Rembrandt- és Leonardo-festmények tusrajzmásolatai. Olyan, mint a verseik prózában elmondott „meséje”. Liszt operatémákra készített zongoraparafrázisai sem Verdit vagy Wagnert tolmácsoljál, hanem a zseniális virtuóz Lisztet. Amikor Mozart operáját néhány muzsikusra áthangszerelve játsszák, az már akkor sem Mozart egészen, ha az átirat viszonylag ügyesen sikerül. A Székelyfonóban vagy Muszorgszkij műveiben a zenekari színeknek, a hangszerek környezetfestő és érzelmeket kavaró megszólalásának alapvető drámai szerepük van. Ha ezt töredékére szegényítjük, ha kifejező erejüktől nemcsak a zenekari, de a színpadi szólamokat is megfosztjuk, ha az előadók csak küszködnek a toronymagasra rakott mércével , akkor illúzió azt képzelni, hogy kulturális missziót teljesítünk. A nagyatádi és dunabogdányi közönség ugyanis éppen olyan művészi élményekre jogosult, mint, teszem azt, a pesti. Ugyanazt a Mozartot, Kodályt, Muszorgszkijt várja és érdemli. Ha operáikat mutatjuk be a falvakban, azt úgy kell tennünk, mint annak idején a Gördülő Opera: a legjobb karmesterek vezényelték a szimfonikus zenekart, s a szerepeket Gyurkovics, Svéd, Székely, Radnay és a műfaj többi kiválósága énekelte. Ha erre nincs mód — bár az Operaház átépítési-felújítása időszakában erre is fordíthatnánk a felszabaduló kapacitást! —, akkor olyan kamaraoperákat kell előadni kamaratársulattal, amelyek teljes értékű megszólaltatására ez a társulat képes. S ha kevés lenne a rendelkezésre álló mű, akkor úgy kell tenni, mint Britten, aki erre a célra együttest szervezett és műveket írt. A kamaraműfaj azonban nem igénytelenebb vagy könynyebb, hanem igényesebb és nehezebb feladat elé állítja az előadókat — ezt nem szabad szem elől téveszteni. A Népszínház meghirdetett koncepcióját cáfolja, ha e téren nem változtatnak a mostani helyzeten. S ezt akkor is hangsúlyozni kell, ha a látott Muszorgszkij-produkciónak voltak figyelemre és elismerésre méltó erényei, mint Kertész László helyenként ügyes bábszínházi megoldásokra emlékeztető szcenírozása, vagy ha a tizenhat hangszerre redukált zenekarral László Endrének sikerült néha nagyon is ügyesen emlékeztetnie az eredetire. De ezt a kis hamgszeregyüttest, mely a Muszorgszkij-zene értékeiből a legtöbbet menti át, az előadás során jórészt elnyomják az elég nyers tónusban megszólaló énekhangok. Emezekből kikicsendül ugyan a népdalok nyers természetessége, de csak a Muszorgszkij-i kompozíció művészi értékeinek, a hangzás arányainak, „pravoszlávok” tömörségének, finom és plasztikus megformáltságának rovására. A jelentős helyet és időt elfoglaló táncoknak azonban már végképp kevés közük van a népi remeklésű dallamokhoz és ritmusokhoz, amiket közben hallunk. Akárcsak a táncosnők kosztümjei, inkább illenének valamiféle olcsóbb vevőbe, mint Muszorgszkij színpadára. Zongoristasiker NÉMETHY ATTILA BRÜSSZELBEN A Brüsszelben kétévenként kiírt „Erzsébet királynő Zenei verseny” az idén a fiatal zongoraművészeknek nyújtott vetélkedési alkalmat. A már világhírűvé vált nemzetközi versenyen, hagyományosan magyar művész is részt vesz. Ez évben Némethy Attilát hallhatta a kényes ízlésű belga közönség. A kitűnő fiatal művész már a selejtezőkön is felhívta magára a szakértők figyelmét. — Willem Kersters concertója (ez volt az előírt versenyszám) Némethy Attila tolmácsolásában teljesen új színt kapott — írja a La Cité kritikusa. A rendkívüli tehetséggel megáldott magyar művész olyasmit fedeztetett fel hallgatóival, amit eddig egyetlen pianista sem volt képes kifejezni. Kersters olykor egyhangúnak tűnő kompozíciója, Némethy Attila ujjai alatt kedvessé, humorossá vált. A brüsszeli verseny még folyik. Az eredményhirdetés szombaton a késő esti órákban lesz. (mécs) Bármily tiszteletet érdemel tehát a közművelődést segíteni akaró, kulturális missziót vállaló művészi szándék, Kertész Lászlónak és az együttes tehetségesebb tagjainak erőfeszítését, merőben más feltételek között, a maguk nemében teljes értékű produkciókra, elérhető célokra kellene fordítani. Fodor Lajos