Esti Hírlap, 1978. június (23. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-01 / 127. szám

• Aligha kétséges, hogy napjaink magyar televízió­rendezői közül Rajnai And­rás tudja a legjobban, mi­lyen sok mindent lehet megjeleníteni a képernyőn elektronikus trükkök segít­ségével. És amit tud, nem is rejti véka alá. Sorjázó tv-játékaiban újabb és újabb csalafintaságokkal le­pi meg a nézőt. Tegnap es­te sugárzott Münchhausen Fantáziaországban című munkájában ágyúgolyón száguldott, meg libegett a derék báró, majd skamé­ként szállt a Nap felé, s természetesen megemelte magát saját hajánál fogva. Láthattunk továbbá csodá­latos csillámpalotákat, pá­rás tekintetű leányszemek­kel tapétázott falakat; a szépséges tündérlány meg­csókolta a rút teknősbékát, a félelmetes Bikaisten pedig arasznyi katonáidat küldött a halálba ujjpercének egyetlen mozdulatával. Mindez — különösen azok számára, akik színes adá­t nézhettek — szórakoztató és látványos. Azonban a látványosság a játék vízfe­jévé nőtt. A forgatókönyv — amely egyébként, mint Rajnainál mindig, most is jeles szerzők, ezúttal Lil­i J­á­nos­­ és Bürger művei­ből indult ki — tulajdon­képpen nem volt egyéb, mint összekötő szöveg a mutatványokhoz. Ezáltal el­uralkodott a történeten a zavarosság, a dramaturgiai következetlenség, s az érzé­kelhető szatirikus szándék csak nagyon módjával vil­lant fel. Rajnai újszerű tv­­játékai nem egyszer kaptat, már érdes bírálatot. S ezek a kritikák — mint egy nyi­latkozatából tudjuk — ked­vét is szegték a megszállot­tan kísérletező rendezőnek. Szeretnénk azonban, ha az itt leírt szavak elkeserítés helyett biztatásul szolgálná­nak. A televíziózás jövőjé­nek egyik legfontosabb útja az elektronika. Lehetőségei­nek felkutatása rendkívül fon­tos teendő. De afeletti örömünkben, hogy lám, mi mindent meg tudunk csi­nálni, nem szabad megfe­ledkezni róla, hogy az ábrá­zolás módszerei csak eszkö­zök. A mondanivaló kifeje­zésének eszközei. (morvay) □ IZSÁK JÓZSEF festő­művész kiállítását Eek Gyula, a Szabad Föld fő­szerkesztője nyitja meg ma délután 5 órakor Kecske­méten, a Képcsarnok be­mutatótermében. Kárunk is nyerhet pénteken ! Június 2-án egyes cikkeket 25 SZÁZALÉKOS ÁR­ENGEDMÉNNYEL VÁSÁROLHAT AZ AUTÓS HOBBYBOLTBAN Budapest VI., Népköztársaság útja 28. "Wlától a mozikon mit KÜZDŐK A Küzdők, Jankovics Marcell háromperces kis­­filmje, remekmű. A fiatal szobrász nekiáll a már­ványnak, és addig faragja, amíg abból egy atlétaszobor nem lesz. De mire keze, lá­ba kiformálódik a szobor­nak, az is faragni kezdi az alkotót. A kőből ifjú atléta lesz, a fiatal szobrászból fogatlan, kopasz, hajlott hátú öregember. A film nemcsak azért re­mekmű, mert az emberi élet és a munka filozófiailag is igaz kapcsolatrendszerét három percben el tudja mondani, hanem az ötletért is — a szobor visszafaragja az alkotót — és a választott stílusért is. A fehér háttér előtt a sallangmentes gra­fikáért, amellyel a témát a reneszánsz mesterek vázla­tainak történelmi kortalan­­ságát idézve adja elő. Ettől lesz az egész tiszta abszt­rakcióvá, pedig a figurák­nak és mozgásuknak na­gyon is konkrét plasztikája és dinamikája van, egyetlen, meghatározó ka­rakterű profilja. Sokarcú, színes képet mutat ez a mű­hely, stiláris törekvésekben és témaválasztásában egy­aránt. Nincsenek kitünte­tett irányok. A sokféleség­ben is felmutatható azon­ban az azonosság: a gondo­lati absztrakció olyan ma­gas igénye, amit a legjel­lemzőbben éppen a Küzdők képvisel. Nem megnyugtat­ni, elandalítani akarják nézőiket ezek a filmek, ha-n­em elindítani a gondolko­dásukat. Mert a felnőttek­nek készültek, ezért a logi­ka, a „tiszta gondolat” ka­landjaira hívják meg a né­zőt Ezek a gondolatok azonban mindig könnyen érthetők, mert a humor, az ötletek petárdáival állan­dóan ébren tartják a fi­gyelmet. A gondolatokon — ebben a műhelyben — nem lehet és nem szabad unat­kozni. Bernáth László A sorozat számára, amit most a mozin bemutatnak, méltán vették kölcsön a Jankovics-film címét. Egy művészi műhely és az ott készült munkák között is van, valami olyan belső összefüggés, mint a Küzdők szobrásza és szobra között. (Ha a visszahatás persze nem is feltétlenül a mű­hely elöregedése.) Arról van szó, hogy minden el­készült, jelentősebb mű után, ugyanabban a mű­helyben, nem lehet olyan filmeket csinálni, mintha ezek nem készültek volna el. Jól mutatja ezt ez a ti­zenegy darabos összeállítás, amelyből hat éppen az el­múlt években, a másik öt nyolc-tíz évvel ezelőtt ké­szült. Most látni igazán, hogy az egyiknek az ered­ménye, esetleg egészen át­alakulva, hogyan épül be egy másik újabba. A Mo­dern edzés­módszerek nél­kül (Ternovszky Béla), alig születhetett volna meg Szo­­boszlay Péter Hé, te! című, a félelem és az agresszivitás összefüggéseit oly döbbene­tes erővel ábrázoló, kitűnő filmje. Vagy Szórády Csa­ba a kegyetlenséget már iróniába fordító Rondinó­­ja. Dargay Attila Variációk egy sárkányra című ara­nyos mozgó karikatúra­­sorozata nélkül nehéz el­képzelni Hernádi-Majoros Anomáliáját. Az 1812-es év­nek, Reisenbüchler Sándor kitűnő montázsfilmjének éppen úgy van előzménye, mint folytatása, csakúgy, mint Kovásznái György Át­változások című, közvetle­nül a képzőművészet ihlet­te filmjének, ha ezek a „folytatások” nem mind kerültek is be ebbe az ösz­­szeállításba. Nepp József Mese a bogárról című egyik első filmje, már a későbbi Gusztávokat sejteti, mint ahogy a Nekem az élet léc­eik nagyon (Macskássy Ka­ti) dokumentarizmusának is van előzménye és foly­tatása, éppen úgy, mint Foky Ottó Bábfilmjének. Bodrogi Gyula rendező-tanár irányításával mutatták be tegnap délután a Színházművészeti Főiskola harmadéves növendékei vizsgaelőadásukon Katajev Bolond vasárnap című művét. Képünkön: Pataki Erzsébet és Gáspár Sándor A Pannónia Stúdió ani­mációs műhelye művészei­nek munkáin ez a tizenegy fontos film éppen úgy ott­hagyta a nyomát, mint má­sik tíz vagy húsz, ami nem került bele ebbe az első, felnőtteknek készült válo­gatásba. Milyen hát ennek a művészi műhelynek az arculata, a filmekből kiol­vasható karaktere? Az egyik, legjellemzőbb vonás talán éppen az, hogy nincs AZ IFJÚSÁGI PARKBAN Zenekarok, bábegyüttesek, néptáncosok Debrecenből Az elmúlt másfél évtized­ben aggattak néhány cím­két a budai ifjúsági parkra, pontosabb nevén a Fővá­rosi Ifjúsági Művelődési Központra, — egyeseket nem is alaptalanul. A Bu­­dapest-centrikusság vádjá­val azonban nem lehet il­letni a parkot és annak ve­zetését. Ezt különösen az az eseménysorozat bizonyítja, amely az elmúlt szombaton kezdődött, majd június 24- én, július 29-én és augusz­tus 26-án folytatódik. A cí­me: Debrecen bemutatko­zik. A sorozat céljairól, sze­replőiről Barát László, a park igazgatója adott tájé­koztatást . " A vidéki városokban működő amatőr együttese­ket, művészeti csoportokat eddig sokszor nem csupán a kilométerekben mérhető távolság választotta el a fővárostól. Ritkán jutottak ahhoz a lehetőséghez, hogy a budapesti közönség előtt is bemutatkozhassanak. Ezért is rendszeresítjük a fórumot, amelynek megte­remtésében sokat segített Gál Iván, a Főváros­i Ta­nács osztályvezetője. A KISZ Debreceni Váro­si Bizottsága és a budai if­júsági park közötti szerző­dés a műsorsorozat alapja. A sorozaton többek között fellép a Color és a Lux pop­együttes, a Pantha Kei dzsessz-rock-zenekar, a Debreceni Jazz Q. (amely­nek nevében a Q. azt jelzi, hogy hol quartettként, hol quintettként szerepelnek), a Pátria bábegyüttes, de fó­rumot kap a Délibáb folk­lóregyüttes és a Hajdú nép­táncegyüttes is. A debreceni műsorok há­zigazdái tisztét felváltva látja el Weisz György deb­receni humorista és D. Mol­nár György, valamint B. Tóth László, a park lemez­lovasa. — Szeretnénk, ha ez a kezdeményezés e sorozattal nem fejeződnék be, hanem előbb a többi hazai nagy­várossal, később esetleg ki­sebb városokkal, vagy me­gyei szervezésben folytatód­nék, így állandó pódiuma lenne a park a vidéki, ifjú­sági együttesek budapesti bemutatkozásának. Sz. J. I. Opera a Várszín ...ÉS ORSZÁGSZERTE Az újjáépített Várszínház történetében jelentős szere­pet játszott a muzsika, ami ezúttal megfordítva is áll: zenetörténetünk jelentős fejezetéhez tartozik, ami a karmelita templomból át­alakított színházban egykor énekszóval, hangszereken elhangzott. Erre utalt so­káig egy tábla, mely a szín­ház falán Beethoven budai koncertjére emlékeztetett. A restaurátoroknak ez a tábla, bizonyára joggal, nem tetszett, vagy talán ja­víthatatlan sérülést szen­vedett az építkezés alatt; tény, hogy ma nem látható. Ez viszont, ugyancsak jog­gal, nem tetszett azoknak a muzsikusoknak, akik hosz­­szú idő, több, mint fél év­század után az első várszín­házi operaelőadás megte­kintésére érkeztek, s akik kicsit megilletődve ültek a teremben, ahol a magyar nyelvű operajátszás úttörői kínlódtak át kálváriajárá­­suk többnyire meddőnek és értelmetlennek érzett stációt, kudarcélményeiket. A Népszínház országjáró operaegyüttesét, amely most otthonának, bázisá­nak tekintheti e színházter­met, rokonszenv veszi kö­rül: senki sem szeretné, ha az utókor szemében ugyan­olyan ér­te­ti ennek bizonyul­na, mint teszem azt, a de­rék Szerelemhegyi András szenvtelen kortársai. A mai „ekhósok” működését zene­kultúránk sok féltője misz­­szióként értékeli. A Vár­ban látott-hallott produk­ciójuk, Muszorgszkij Szoro­­csinci vásárának és Éj a kopár hegyen című zeneka­ri darabjának, a szerző eredeti szándékától nem idegen összeházasítása ép­pen, ezért nem a látványos sztárelőadások páholyából mért lefitymálásra, ha­nem tanulságainak felelős­ségteljes végiggondolására ösztönöz. Annak belátására, hogy az ekhós missziót ide­je lenne korszerű sínekre helyezni. Abból kell kiindulni, hogy a zene, hangzásélmény, Mozart, Kodály, Muszorgsz­kij művei attól remekmű­vek, hogy fontos és megin­dító, de szavakkal kifejez­­hetetlen emberi mondandó­kat művészien elrendezett, megkomponált hangzásfo­­lyam­at útján közölnek. Ma­ga a mondanivaló rejlik a hangzásban, a ritmusban és a dallamban, de a hangsze­rek színeiben, az együtt­­hangzás tömörségében és intenzitásában is. Ha a kompozíciót megfosztjuk színeitől, olyan lesz, mint a régi lexikonok illusztrá­ciói: a Rembrandt- és Leo­­nardo-festmények tusrajz­­másolatai. Olyan, mint a verseik prózában elmondott „meséje”. Liszt operaté­mákra készített zongorapa­rafrázisai sem Verdit vagy Wagnert tolmácsoljál­­, ha­nem a zseniális virtuóz Lisztet. Amikor Mozart operáját néhány muzsikusra áthang­szerelve játsszák, az már akkor sem Mozart egészen, ha az átirat viszonylag ügyesen sikerül. A Székely­fonóban vagy Muszorgszkij műveiben a zenekari szí­neknek, a hangszerek kör­­nyezetfestő és érzelmeket kavaró megszólalásának alapvető drámai szerepük van. Ha ezt töredékére sze­­gényítjük, ha kifejező ere­jüktől nemcsak a zenekari, de a színpadi szólamokat is megfosztjuk, ha az előadók csak küszködnek a torony­magasra rakott mércével , akkor illúzió azt képzelni, hogy kulturális missziót teljesítünk. A nagyatádi és dunabog­­dányi közönség ugyanis éppen olyan művészi élmé­nyekre jogosult, mint, te­szem azt, a pesti. Ugyanazt a Mozartot, Kodályt, Mu­szorgszkijt várja és érdem­li. Ha operáikat mutatjuk be a falvakban, azt úgy kell tennünk, mint annak idején a Gördülő Opera: a legjobb karmesterek vezényelték a szimfonikus zenekart, s a szerepeket Gyurkovics, Svéd, Székely, Radnay és a műfaj többi kiválósága éne­kelte. Ha erre nincs mód — bár az Operaház átépíté­si-felújítása időszakában er­re is fordíthatnánk a fel­szabaduló kapacitást! —, akkor olyan kamaraoperá­­kat kell előadni kamaratár­sulattal, amelyek teljes ér­tékű megszólaltatására ez a társulat képes. S ha ke­vés lenne a rendelkezésre álló mű, akkor úgy kell tenni, mint Britten, aki er­re a célra együttest szerve­zett és műveket írt. A ka­maraműfaj azonban nem igénytelenebb vagy köny­­nyebb, hanem igényesebb és nehezebb feladat elé ál­lítja az előadókat — ezt nem szabad szem elől té­veszteni. A Népszínház meghirde­tett koncepcióját cáfolja, ha e téren nem változtatnak a mostani helyzeten. S ezt ak­kor is hangsúlyozni kell, ha a látott Muszorgszkij-pro­­dukciónak voltak figyelem­re és elismerésre méltó eré­nyei, mint Kertész László helyenként ügyes bábszín­házi megoldásokra emlé­keztető szcenírozása, vagy ha a tizenhat hangszerre redukált zenekarral László Endrének sikerült néha na­gyon is ügyesen emlékez­tetnie az eredetire. De ezt a kis hamgszeregyüttest, mely a Muszorgszkij-zene érté­keiből a legtöbbet menti át, az előadás során jórészt el­nyomják az elég nyers tó­nusban megszólaló ének­­hangok. Emezekből ki­­kicsendül ugyan a népdalok nyers természetessége, de csak a Muszorgszkij-i kom­­pozíció művészi értékeinek, a hangzás arányainak, „pravoszlávok” tömörségé­nek, finom és plasztikus megformáltságának rová­sára. A jelentős helyet és időt elfoglaló táncoknak azonban már végképp ke­vés közük van a népi re­­meklésű dallamokhoz és ritmusokhoz, amiket köz­ben hallunk. Akárcsa­k a táncosnők kosztümjei, in­kább illenének valamiféle olcsóbb vevőbe, mint Mu­szorgszkij színpadára. Zongoristasiker NÉMETHY ATTILA BRÜSSZELBEN A Brüsszelben kétéven­ként kiírt „Erzsébet király­nő Zenei verseny” az idén a fiatal zongoraművészek­nek nyújtott vetélkedési alkalmat. A már világhírű­vé vált nemzetközi verse­nyen, hagyományosan ma­gyar művész is részt vesz. Ez évben Némethy Attilát hallhatta a kényes ízlésű belga közönség. A kitűnő fiatal művész már a selej­tezőkön is felhívta magára a szakértők figyelmét. — Willem Kersters con­certója (ez volt az előírt verseny­szám) Némethy At­tila tolmácsolásában telje­sen új színt kapott — írja a La Cité kritikusa.­­ A rendkívüli tehetséggel meg­áldott magyar művész olyasmit fedeztetett fel hallgatóival, amit eddig egyetlen pianista sem volt képes kifejezni. Kersters olykor egyhangúnak tűnő kompozíciója, Némethy At­tila ujjai alatt kedvessé, humorossá vált. A brüsszeli verseny még folyik. Az eredményhirde­tés szombaton a késő esti órákban lesz. (mécs) Bármily tiszteletet érde­mel tehát a közművelődést segíteni akaró, kulturális missziót vállaló művészi szándék, Kertész Lászlónak és az együttes tehetsége­sebb tagjainak erőfeszíté­sét, merőben más feltételek között, a maguk nemében teljes értékű produkciókra, elérhető célokra kellene fordítani. Fodor La­jos

Next