Esti Hírlap, 1979. november (24. évfolyam, 257-281. szám)

1979-11-01 / 257. szám

A SZOVJET KULTÚRA ÜNNEPE • A SZOVJET KULTÚRA ÜNNEPE Majakovszkij és Eizenstein Érdekes bemutatók — gazdag program (Folytatás az 1. oldalról.) Ezt követően a Moszkvai Szatíra Színház mutatja be Vlagyimir Majakovszkij Poloska című művét. Az előadást szombaton meg­ismétlik, majd vasárnap és hétfőn Beaumarchais Figaró házassága című víg­játékát adják elő. A szovjet vendégek szom­baton és vasárnap három csoportban Szegedre, Kecs­kemétre, illetőleg Debre­cenbe látogatnak, ahol a helybeli színházak szov­­jetdrá­ma-előadásait tekin­tik meg. A szemle alkalmából be­mutatott szovjet drámák­ról november 8-án, csü­törtökön délután 3 órai kezdettel lesz beszélgetés a Fészek Művészklubban. Bevezetőt dr. Elbert János, a Magyar Színházi Intézet igazgatója mond. A Szovjet Filmek Fesz­tiválja megnyitó díszelő­adását ma este fél 8 órai kezdettel a Vörös Csillag Filmszínházban tartják. Be­mutatják a Vaszilij Suk­sin forgatókönyve alapján ké­szült Hívj a messzeségbe! című filmet German Lav­rov és Sztanyiszlav Ljub­­sin rendezésében , Ligyija Fedoszejeva-Suksina fő­szereplésével. A Szovjet Filmek Fesz­tiválja alkalmából még négy másik filmet mutat­nak be. Budapesten a Vö­rös Csillag Filmszínház­ban láthatjuk a Fekete fü­lű fehér Rim című kétré­szes filmet, Sztanyiszlav R­osztockij rendezésében, Vjacseszlav Tyihonov fő­szereplésével. A film ta­valy a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál fődíját nyerte el. A Bartók mozi tűzi mű­sorára a Nálunk csend volt című filmet, amelynek ren­dezője Vlagyimir Samsu­­rin. Csehov Dráma a va­dászaton című kisregénye nyomán készült Emil Lot­­janu filmje. A Tanács mo­ziban láthatjuk. Jurij 1l­­jenko Születésnap (A sült­krumpli ünnepe) című film­jét a Gorkij mozi dél­utánonként játssza. Ugyancsak a Gorkij mo­ziban, a szovjet filmek mo­zijában rendezik hat évti­zed nagy filmsikereinek szemléjét. A műsorban a hatvanéves szovjet film­gyártás legkiválóbb alko­tásai kerülnek vetítésre, este 6 és 8 órai kezdettel. A naponta változó műsor­ban (1-től 7-ig) Pudovkin Dzsingisz kán utóda, Ko­­zincev És felkel a nap, Donszkoj Szivárvány, firm­ier Tovaris P., Eitzenstein Viva Mexikó!, Tarkovsz­­k Vij Andrej Rjubljov és Mi­­kaelján Prémium című filmjeit láthatjuk. Az Eizenstein-film külön fi­gyelmet érdemel, hiszen az 1931. és 1935. között ké­szült mű tulajdonképpeni bemutatója az idei moszk­vai filmfesztiválon volt. A két eseményre további szovjet vendégeket is vár­nak, a többi között hazánk­ban üdvözölhetjük majd a két jeles drámaírót, Alek­­szandr Gelmant és Szá­mai­l Aljosint. Hazánkba érkezik még Jurij Alek­­szandrovics Zubkov, a Tyeatralnaja Zsizny (Szín­házi Élet) főszerkesztője és Jevgenyij Szergejevics Lokin, a szibériai Keme­rovo Színházának vezető művésze. (morvay) óta állandó darabja­ a szín­házak repertoárjának. Min­den nemzedék újból és új­ból felfedezi. A Szatíra Színház elő­adása a klasszikusok ér­telmezésének sikeres min­táját teremtette meg. Az előadásban semmi nem vész el a darab stílusából, a francia komédiaíró eszmei mondanivalójából, ugyan­akkor a darab nem mú­zeumi ritkaság, hanem élő felhívás korunk nézőjé­hez. Galina Beljajeva (APN) VENDÉGÜNK: A Szatíra Színház A moszkvai Szatíra Szín­ház két legjobb darabját, Majakovszkij Poloskáját és Beaumarchais Figaro házassága vagy egy bolond nap című alkotását mutat­ja be Magyarországon. A színház 1924-ben ala­kult, s a kezdetektől fogva azt tekintette céljának, hogy népszerűsítse a modern szovjet drámairodalmat. Először vitte színre V. Ka­­tajev, Sz. Mihalkov, A. Szofronov csaknem min­den alkotását. Majakovsz­kij 1928-ban írt Poloska című darabját is. A Szatí­ra Színház már sikerrel mutatta be Majakovszkij műveit Olaszországban, Csehszlovákiában, Bulgá­riában és Lengyelország­ban is. A magyar nézők megis­merkedhetnek egy másik komédiával is, melynek mind dramaturgiája, mind rendezési stílusa, mind színészi munkája egészen más jellegű. A Figaro há­zassága vagy egy bolond nap. Beaumarchais re­mekműve csaknem 200­­év M­ÁTÓL A MOZIKBAN Fekete f­ülű fehér Bim Szt­anyiszlav Rosztockij (a Korunk hőse című Ler­­montov-regény megfilme­­sítőjeként ismert) kétré­szes filmjének minden ter­hét ráhelyezte Bimre, a fe­kete fülű fehér szetterre. A filmtörténet persze, már szolgált hasonló megoldá­sokkal, gondoljunk Jack London Éneklő kutyájá­nak filmfőhőssé való előlép­tetésére, vagy a Muhtár, hozzám című szovjet film­re. Bimet, noha alakítója rendk­­ív­ül intelligenciáról és lelki finomságról tesz ta­núbizonyságot, csak azért nem hasonlíthatjuk a hol­lywoodi ,sztárkollégák­hoz”, mert Bim filmbéli feladata az emberi jelle­mek és magatartások elő­hívása hányatott kutyaéle­te útján. Kevésbé „ambi­cionálja” nézői elkápráz­­tatását különféle látvá­nyos mutatványokkal. A rendező azonban túlzott mértékben Bim szimatára bízta magát és bár a derék négylábú szimata megbíz­ható, óhatatlanul leegysze­rűsítő. Vannak jó emberek, akik talpig jók, és rosz­­szak, akik minduntalan a foguk fehérjét mutatják ki. Az egyetlen Vjacsesz­lav Tyihonov, Bim magá­nyos gazdájának szerepé­ben adott árnyalt és meg­győző portrét. Vjacseszlav Tyihonov Nálunk csend volt A csoportkép, amelyet Vlagyimir Samsurin fest a hátországban élő asz­­szonyokról, egyszerre fel­kavaró és megnyugtató. Felkavaró a szenvedésnek az egyéni drámák és küsz­ködések tükrében megmu­tatkozó ezernyi arca, ami bár ismerős, mégis mindig új. Megnyugtató a történe­tet éltető remény, hogy az összetartozás és szeretet ereje mégiscsak híd a két­ségbeesést és az újrakez­dést elválasztó szakadék fölött. A Nálunk csend volt, minden látványos­ság nélküli tisztelgés a hátország­­anyák és felesé­gek előtt, akik véres har­cok nélkül is örök sebeket ejtő háborújukat küszköd­ték végig. Az ilyenkor csap­dát állító meghatottságot a forgatókönyvíró (Borisz Susztrov) személyes élmé­nyei és a rendező valóság­érzéke­ védi ki. A történe­tet a szereplők — min­denekelőtt Tamara Szjo­­mina, Ljubov Szokolova és Rimma Markova — já­tékának bensőséges egy­szerűsége hitelesíti. (be) HANGLEMEZ: A Szovjet Hanglemez Hét alkalmából ma délelőtt a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat és a világ legna­gyobb hanglemezgyárának, a Melódiának képviselői sajtótájékoztatóra és áru­bemutatóra hívták meg az újságírókat. A Zenemű­vészek Klubjában emlé­keztették a sajtót, hogy valamiért mindegyik lemez különleges érdeklődésre tarthat számot. Egyiken a mű, a másikon az előadó, legtöbbjén mindkettő ki­emelkedő érdekességű. Csak néhány név a Melódia-ki­adványokból: Brahms két zongoraversenye, Emil Gi­­lelsz közreműködésével, a Berlini Filharmonikusok zenekarával, Eugen Jochum Vezényletével; Borogyin: Igor herceg, a teljes ope­ra. Glinka: Ruszlán és Lud­milla, az ötfelvonásos ope­ra Nyeszterenkóval, Hacsa­­turján Spartacusának és Gajanejának szvitváltoza­­ta a londoni szimfoniku­sokkal, a szerző vezényle­tével. A Melódia-kiadvá­nyok közül magyar tasak­­­ban kaphatók majd Verdi Nabuccója olasz nyelvű fel­vételről, A trubadúr, szin­tén olaszul, Herbert von Karajan vezényletével, Liszttől a Vándorévek La­zar Berman zongorajáté­kával, Beethoven Esz-dúr zongoraversenye Emil Gu­­­elsszel. Az utóbbit Széll György dirigálta. Külön érdeklődésre tart­hat még számot az a le­mezsor, amely a Melódia és a Hungaroton közös ki­adványa. (lapzártakor a tá­jékoztató még tart.) (K.) Játékok — játékosság nélkül A múlt napokban érdekes hír jelent meg: Svédor­szágban kivonják a forgalomból azokat a játékokat, amelyek tankokat, ágyúkat, géppisztolyokat utánoznak, s ezáltal az agresszivitás ösztönét erősítik a gyerekben. Rögtön fölvetődik a kérdés: mivel játsszék hát a gyerek? Csak okos, logikáját és alkotó képzeletét meg­mozgató eszközöket adjunk a kezébe? A szándék szép lenne, de gondoljuk csak meg: mi felnőttek se szeret­nénk minden szabad pillanatunkban ésszerűen, gazda­ságosan cselekedni, amikor kikapcsolódhatnánk, akkor is feszült készenlétben állni. Vagy talán lehet ezeket a praktikus játékokat olyan ötletesen, változatosan elké­szíteni, hogy ne lógjon ki azonnal a didaktikai, pedagó­giai lóláb? Minden bizonnyal lehet. Csakhogy az ilyen játé­kok költségesek, a felnőttek fantáziáját, gondos előrelá­tását és tervezését igénylik, az ipartól pedig a korsze­rű, s nemegyszer anyagigényes kivitelezést kívánják meg. Megéri vajon? Azonnal igennel válaszolhatunk. Hogy fontos kérdésekről van, illetve lehetne szó, azt bizonyítja az is, hogy a Népművelési Intézet a Ma­gyar Nemzeti Galériában rendezett játékkultúra kiállí­tást. A tárlaton sok minden látható, így például csutka­baba és elektronikus sakk, mobilplasztika és papírhajto­gatás, a szigorú színskála szerint tervezett logikai játék és fakanálbábu, valamint duruzsoló páncélszekrény és játszótérterv. (Hozzájuk nyúlni szigorúan tilos. A gye­rekek ennek ellenére megpróbálták ugyan, de a te­remőrök helyreigazították őket.) Szóval sok mindenféle látható ezen a tárlaton , csak a játék hiányzik. És az sem derül ki, végül is miért rendezték a kiállítást. Va­jon azért, hogy nosztalgiát ébresszenek a kísérő fel­nőttekben a csutkabábu és a csuhé iránt? Hogy ötle­teket adjanak — ugyancsak a felnőtteknek —, s a be­mutatott, viszonylag csekély számú, ráadásul fantá­ziátlan eszköz tömegesebb gyártására bírják az ipart? Avagy inkább már a jövőt kívánták érzékeltetni a sok agygyötrő, inkább fáradsággal, semmint örömmel járó logikai játék bemutatásával? A kérdőjeleket folytathatnánk, hiszen a játék üzle­teket járva is azonos kép rajzolódik ki előttünk. A vi­szonylag egyszerű, vagy éppen primitív társasjátékok mellett — az egyetlen Lego kivételével — csupa ötlettelen, fantáziátlan játékot kaphat a vásárló és a gyerek, vagyis olyanokat, amelyeket kézbe véve nem kell ten­nie semmit, csupán néznie a felhúzott autó, vonat, cu­­mis mackó mozgását, meg azt, hogy milyen hamar el­romlik a szerkezet. Kétségtelen, a gyereknek szüksége van okos játék­eszközökre, hogy ezek révén némiképpen beleélhesse magát a felnőttek különböző szerepeibe, s az utánzáson keresztül idomuljon a világhoz. De úgy vélem , csu­pán az eszközök nem elegendők. Ma már alig van olyan család, ahol a szabad időben együtt játszana a szülő a gyerekkel, a gyermekek a szülőkkel. Egyáltalán: alig ismerünk olyan játszási lehetőséget, amely az önfe­ledt örömön túl egymás becsülésére, a szép és okos ver­sengésre biztatna. S a jövőre való felkészítés nem csu­pán bizonyos logikai játékeszközökön múlik, hanem azon is, hogy a közvetlen gyerekkörelben élő felnőttek milyen magatartáspéldát mutatnak. Mert talán nem elég csak megvásárolni egy eszközt, annak használatá­ra is meg kell tanítani a gyerekeket. * A Nemzeti Galériában levő tárlat legfőbb hibája azonkívül, hogy kevés jó játékot vonultatott fel, az hogy mérhetetlenül komoly. Nem található meg benne egy játékk­iállítás játékossága és gyerekközpontúsága. Egy­szóval úgy tűnik, ezt a vezérlő gondolat nélkül szüle­tett kiállítást nem a gyermekjátékok mai problémái hívták életre, sokkal inkább a nemzetközi gyermekév alkalmából lerótt újabb formális tiszteletkor. Végső­­soron olyan az egész, mint az a bizonyos léggömb, amely a megnyitó napján lett volna hivatott magasba emel­kedni, de erre csupán egy fotón volt képes, a valóság­ban — nagyon is földhözragadt maradt... Az irodalomtörténész, a Déry-életmű elemzője, minden bizonnyal izgalmas adalékként ítéli meg a tegnapi tévéjáték alapjául szolgáló elbeszélést, az életmű egészéhez, kimutatva az azonosságokat és párhuzamo­kat a korabeli és későbbi Dé­­ry-írások szelleme, nézete és stílusa, meg az 1937-re datált novella között. És bárha nem ildomos is, megelőzve a tudós irodalmárokat, sommásan le­­zsengézni a Tengerparti gyár című elbeszélést (ne is te­gyük!), abban mindenképpen megegyezhetünk, hogy ha csak nem irodalomtörténeti sorozat indítása a szándék, a tv nagy nyilvánossága elé mindenek­­előtt azokat a Déry-műveket érdemes vinni, amelyek nem­csak értéket képviselnek, ha­nem a közönséget az életmű híveinek-ol­vasóinak táborába is becsalogatják. A Tengerpar­ti gyár jóindulattal sem sorol­ható közéjük. Egy dolog iga­zolná Kari Mária átírót és Zsurzs Éva rendezőt. Ha át­­ütően jó tévéjáték született volna.* Nem született. Tisztes és érdektelen feldolgozás szü­letett, sok női szereppel, de egyetlen magávalragadó alakí­tás nélkül. Némi kielégítetlen kíváncsiságot hagyott ugyan maga után az ocsmány ká­romkodásokra szorítkozó mun­kavezető férfiú (Szilágyi Tibor veszettül tudja előadni az ilyenfajta taszító figurákat) és a sztrájkoló zsákvarrónők ve­zetője (Molnár Piroska egy ko­mor titok hordozójaként ke­mény volt és rendíthetetlen) közötti kapcsolat mibenléte. E rejtélyes ügy nyitját, a pisz­tolylövések magyarázatát az al­kotók megtartották maguknak, a tévéjátékban csak a melo­dráma maradt benne. Dráma helyett. Az is keltett némi fu­tó érdeklődést, hogy Violette­­Jani Ildikó egy szüfrazsett és egy balon elhajló sziklaszilárd­­ságával hozta a szakszervezeti funkcionárius lányt, mint kor­­dokumentum-illuszt­rációt) és az említett férfi, között mit­ je­lentett a hangsúlyosra fény­képezett pillan­tásváltás, és több volt-e a kulcskeresés ki­játszott szituációja dramatur­giai trükknek Ezek voltak azok az enyhe izgalmak, amelyek némi színt hoztak, d­e nem ka­varták fel mélyebben sem a tévéjáték, sem a néző egy ked­vűségét. (bársony) Harangozó Márta

Next