Esti Hírlap, 1982. június (27. évfolyam, 127-152. szám)
1982-06-01 / 127. szám
Mennyire tartozunk egymáshoz, és vajon felelősséget érzünk-e egymásért? Ez a kérdés fogalmazódott meg bennem a 168 óra egyik riportját és a Csak arra vagyok kiváncsi című műsorsorozat tegnap esti adását hallgatván. A közvéleményt erősen felkavarta a múlt héten történt megdöbbentő eset: egy férfi két kicsi gyermekét a Szabadság-hídról a Dunába dobta. A 168 órában megszólaltatták az események legfőbb tanúját, az anyát, aki elmondta, hiába állt ki a híd közepére és kiáltozott segítségért, az autóban ülő emberek kikerülték, közönnyel továbbhajtottak. Ennyire idegenül néznénk a másik emberre? Tulajdonképpen az ember, mint morális lény érdekelte Kállai Ferencet is, amikor a Csak arra vagyokkíváncsi című műsorban megfogalmazta kérdéseit. Jóllehet a biológiai determináció oldaláról közeledett a problémához, de végül is nyilvánvalóan arra volt kíváncsi, hogy a pszichológus, a filozófus és a történész mit válaszol arra a töprengve föltett kérdésére, miszerint az ember gondolkodó, teremtő, társadalmi lény, s egyszersmind vicsorgó, az ösztöneinek kiszolgáltatva élő teremtmény is. Élesen fogalmazott kérdéseire érdekes, sokszor vitára ingerlő válaszokat kapott. De hát ennek a műsornak nem is az a célja, hogy tudományos kérdésekben csalhatatlan kinyilatkoztatásokat tegyen, sokkal inkább az, hogy a hallgatót is töprengő továbbmozdulásra késztesse. Ez alkalommal az is kiderült, hogy Kállai Ferenc, a nagy formátumú művész a létezés alapkérdésein meditáló személyiség. Így most több emlékezetesen megformált szerep, s az alakításokat mozdító, azt motiváló, több rétegű gondolatok tükrében megpillanthattuk a felelősséggel cselekvő, élő művész arcát is. (harangozó) VESZPRÉMBEN Kamarazenekarok fesztiválja A IX. országos kamarazenekari fesztivált június 4. és 7. között rendezik Veszprémben a Georgi Dimitrov Megyei Művelődési Központban. A találkozón fellép a veszprémi, az óbudai, a székesfehérvári, a kaposvári, a szolnoki, az egri, a salgótarjáni, a dunaújvárosi, a nyíregyházi, a kecskeméti, a békéscsabai kamarazenekar és az ELTE kamarazenekara. A fesztivál idején a 25 éves a Veszprémi Szimfonikus Zenekar és Veszprém Város Vegyeskara című kiállítás is nyílik. Vadorzó, jelképekkel Szólhat színdarab egy fiatal férj impotenciájáról és szólhat arról is, hogy miközben kitör az első világháború, az osztrákok elnyomják a magyarokat. Lehet darab tárgya, hogy egy kielégítetlen feleség épp férje megöletésének éjszakáján leli meg szerelmi élvezetét, mégpedig annak gyilkosával, de lehet darabtéma a Monarchia pusztulása is. Mindez és még legalább féltucat további magánéleti és társadalmi probléma zsúfolódik össze A vadorzó című Páskándi Géza darabban, amelyet a Pécsi Nemzeti Színház hozott fel az országos színházi találkozóra. Ha csak a cselekményét nézzük, nagyon sok mindenről szól és még sokkal többről is, nyilván, mert érezhető, hogy a szöveg mögött megannyi rejtett utalással, allegóriával és szimbólummal van dolgunk. Csak éppen semmi kedvünk közülük akár egyet is megfejteni. Ugyanis miközben minderről szól — voltaképpen nem szól semmiről ez a színpadi játék, oly kétségbeejtően gyenge. Soha nem a téma az elsődleges, mindig a megvalósítás, végül is mindenről lehet színdarabot írni —, ha csakugyan megírják és az valóban darab lesz! És semmilyen, a legizgalmasabb téma sem felel meg a színpadnak, ha irodalmi feldolgozása, épkézláb megírása elmarad. A dráma ugyanis jó esetben az irodalomnak is része. A vadorzó sajnos nem ez az eset. Az előadás láttán pedig — jóllehet az igazán derekasan dolgozó színészek nem tehetnek semmiről — önkéntelenül is arra gondol az ember: jobb lett volna talán, ha a színháznak sem vált volna részévé. Nyolc-tíz bemutatója is bizonyára akad egy évadban a pécsi színháznak. Érthetetlen, miért éppen ezt hozták fel Budapestre az országos színházi találkozóra. Mert el nem hihető, hogy ennél jobb ne akadt volna a háznál. Barabás Tamás ÉVI 3,5 MILLIÓ LÁTOGATÓ Bővítik az Ermitázst Bővítik, korszerűsítik a világhírű leningrádi múzeumot, az Ermitázst. Mint Borisz Piotrovszkij akadémikus, az Ermitázs igazgatója elmondta, az intézkedésre azért volt szükség, mert a hatalmas gyűjtemény már kinőtte a neki otthont adó öt Néva-parti épületet. Most az Ermitázshoz kapcsolnak több közeli épületet, s ezeket belülről úgy alakítják át, hogy alkalmasak legyenek a műkincsek tárolására, laboratóriumok és műhelyek befogadására. A múzeumi épületekben így felszabaduló helyiségeket is kiállítótermekké alakítják át. Ezzel lehetővé válik, hogy az Ermitázs 2,6 millió műkincsének a korábbinál nagyobb részét helyezzék el az állandó kiállításokon. Jelentősen bővül majd az ókor művészetét, az orosz kultúra történetét, a keleti népek műalkotásait bemutató kiállítások alapterülete. A rekonstrukciót anélkül hajtják végre, hogy akár csak rövid időre is lezárnák az Ermitázst. A múzeum zavartalanul fogadhatja látogatóit, akiknek száma ma már évente meghaladja a 3,5 milliót. A most megjelent Mozart és a kaméleonok című Truman Capote-kötet alighanem káprázatos gyorsasággal kel majd el. Nem csupán az író neve a garancia, a kötet tartalma is. Alig két esztendeje jelent meg az amerikai piacon s az Európa Kiadó nagy gyorsasággal fordította, adta ki. A kötet három részből áll. Az elsőben kaptak helyet a rövid novellák, ezek a korai Capote-ra emlékeztetnek. (Mint a Gyermekek születésnapi díszben, a Gyémántgitár, a Hálaadásnapi vendég.) Rövid, kellemes történetek. A középső, a Faragott koporsók, hiteles beszámoló egy amerikai tömneggyilkosságról. Ha szabad úgy fogalmazni, a tényirodalom műfaja még tovább csiszolódott. Capote nem nyomoz, hanem részt vesz, nem rekonstruál és felderít, hanem benne él a történetben, a gyilkosságok között. Ismer áldozatot és feltételezett gyilkost, egy gyermekkori ömény kihullott morzsáját is belegyúrja a történetbe, s az FBI-nyomozóval együtt állítja, kétséget kizáróan állítja, íme, ez a gyilkos, aki egyebek közt még Istennek is képzeli magát. Nem fikció. Rafinált ördögi mészárlássorozat, agyafúrt krimi. Gördülékeny, mint Chandler. Közben mégis Truman Capote, egyes szám, első személyében. Az benne a döbbenetes, hogy egyáltalán nem krimi, hanem hiteles história. Az író nem minősít, a tényeket zúdítja az olvasóra, s miután szabadjára engedte a történések vérebeit, félreáll, küszködjön meg vele, aki olvassa. Ám ez a kötetnek csak a középső része. A befejezés maga a téboly. A Társalgási darabok alcímet viseli, ízig-vérig Truman Capote-i történetek. Csatangolás, takarítónőjével, idegen lakásokban marihuánás mámorban, menekülés a Los Angeles-i rendőrök elől, beszélgetés egy háromszoros gyilkossal a siralomházbal, interjú a San Quentin börtönben a Sharon Tate-gyilkosságok okozójával, kocsmai kódorgás Marilyn Monroe-val 1955-ben, egy kibukott egykori osztálytárs siralmait hallgatva egy étteremben. Javarészt alpári csevelyek, mintha egy hollywoodi botrány-pletykalap társasági rovatából pottyantak volna ki. Szemérmetlenül őszinte vallomások, történetek a múltból, kiteregetett szennyesek, s mintegy koronaként az utolsó öninterjú: az Álmatlan hánykolódás, avagy Hogyan szexelnek a sziámi ikrek. Pletykálkodás neurózisról, alkoholizmusról, kábítószerről és homoszexualitásról, valamint zsenialitásról. Ijesztően őszinte, kellemetlen interjú, amit Capote készít Capote-val, önmagán röhög, önmagát sajnálja és megalázza, s közben az olvasót rabul ejti, magávalragadó stílusával. Capote sokszor mondta: „Írói életemnek görbéi vannak, akárcsak a láznak”. Cikoakkos vonala egészséges magaslatra ért, s ott meg is szakadt, mielőtt utolsó negyedik szakaszát írni kezdte. A Mozart és a kaméleonokat olvasva egyrészt az merül fel, hogy Capote maga is egy tarkabarka kaméleon, színét szüntelenül váltogatja, meg csörgőkígyó is, mely levedli bőrét, s újat ölt. Ugyanakkor Susan Sontag tanulmánya is eszünkbe jut, a Campról. Erről a nehezen meghatározható, nehezen fordítható műfajról. A sontag-i közel ötven meghatározás közül jó néhány nagyon is illik Truman Capote legújabb könyvére. Íme néhány: a camp egyfajta esztétizmus, a világot esztétikai jelenségként értékeli, nem szépsége, hanem csináltsága, stilizáltságának foka szerint. A másik: olyan művészet, amely komolynak tetteti magát, de nem lehet komolyan venni, mert ahhoz „sok” (különös tekintettel az idézőjelre). Egy következő: a camp a tömegkultúra dandyzmusa. Végül egy abszolút megállapítás: azért jó, mert rémes, és nem ítéletalkotás. Truman Capote riportjai a banális eseményekről ilyenek. Szuper technikával, szuper stílussal tudatosan élvezi önmagát: lám, ezt én éltem, én írtam s közben nézem, miként éltem, s miként írom. Természetesen zseniálisan. Az olvasó meg tépelődhet, vajon mit vegyen komolyan, a zenére futkorászó kaméleonokat, Errol Flynn zongorázgatását, T. T. álmatlan őrületét, a tébolyt, de el kell hinnünk, amit az előszóban elmond: megtaláltam a keretet, amelybe mindent beleilleszthetek, amit az írásról tudok. Schiffer Ferenc Mozart és a kaméleonok TRUMAN CAPOTE ÚJ KÖNYVE A FILMMÚZEUM BEMUTATÓJA Angkor Angkor — Halál és feltámadás Kambodzsában címmel Sleynowsky és Seyman NDK rendezők dokumentumfilmjét mutatja be két előadásban június 4-én, pénteken a Filmmúzeum. Az Angkor volt az a szervezet, amely Pol Poték rendszerében Kambodzsát a félelem földjévé tette. A film rémtetteik dokumentumait mutatja be. Phnom Penh peremén — a szervezet börtönében, bukásuk után — hét túlélő segítségével megtalálták a húszezer meggyilkolt életrajzát és képanyagát, az Angkor rémtetteinek teljes könyvelését. A Fővárosi Nagycirkuszban, sínészek vendégszereplésével mutatták be a Bolondos porond című műsort, amely június 8-án, és 15-én ismét látható lesz. Képünkön: Ruttkai Éva bohóc jelmezben. (MTI / Fotó) STRAVINSKY KETTŐS ÉLMÉNY A Zeneműkiadó hat évvel ezelőtt megjelentette magyarul Eric Walter White alapos összefoglaló munkáját a most száz éve, 1882. június 18-án született Igor Stravinskyról. Ebben minden lényegeset összegyűjtött, amit a zeneszerző önmagáról, s amit csodálói és kritikusai róla írtak. És főleg, amit kompozícióinak keletkezéséről, szerkezetéről, bemutatóiról jó tudni. A szakemberek számára nélkülözhetetlen adatgyűjtemény, a zenehallgatók számára a megértést segítő eligazítás. Azt a benyomást kelti, hogy ennél többet tudni Stravinskyról nem is kell, nem is lehet. Ezek után megjelent egy hozzá képest csak füzetnyi kis kiadvány, mely a huszadik század egyik legmarkánsabb muzsikusának egész életét, de életművének egy részét is merőben új megvilágításba helyezi. Unokahúga, Kszenija Sztravinszkaja tájékoztat benne családi és rokoni kapcsolatokról, nővérének az 1925— 1926-os években Nizzából és Párizsból írt leveleiről, Stravinsky húsz év előtti hazalátogatásáról, szovjetunióbeli szerepléseiről, az utána folytatott családi levelezésről, végül saját látogatásáról a zeneszerzőnél, közvetlenül annak halála előtt. Amit ez utóbbi kiadványnak számomra legizgalmasabb oldalairól, az 1925 tavaszától 1926 nyaráig Stravinsky vendégszeretetét élvező Tatjana Sztravinszkaja leveleiből, majd Kszenija Sztravinszkaja vini látogatásának naplójából megtudunk, az több mint információ. Megrendítő és megvilágosító élmény. A szülőházával való találkozás és az azt követő családi levelezés pedig arra mutat, hogy a fogékony ember, amilyen a Stravinsky alkatú művész, haláláig egyebet sem tesz, mint naponként fölfedezi és újnak látja a világot, s igazodva hozzá , naponként megújul. A mi hanglemezgyárunk nem készített programot az orosz muzsikustitán születésnapjának ünneplésére. Nemcsak azért, mert ilyen irányú kapacitását a Bartókot követő Kodály-centenárium köti le, hanem mert a szerzői jogokkal régóta rendelkező világcégek kiadványaihoz úgyis keveset adhatnánk hozzá. De Ránki Dezső lemeze, amelyen Stravinsky zongoradarabjaiból játszik, méltó a nemzetközi zenevilág idei legszebb megemlékezéseihez. Nálunk nem alakult ki eddig a Stravinsky-életműnek valamiféle kultusza. Ne szépítsük: drága szerző, sokat kell fizetni darabjainak előadásaiért a rendezőknek, de úgy is drága, hogy például egy-egy zongoradarabjának a hiteles tolmácsolásához sokszorosan annyi időbefektetést követel a pianistáktól, mint amennyit szívesen áldoznak szólóműsoraik néhány percének kitöltésére. A siker pedig eléggé bizonytalan, hacsak nem azon a színvonalon szólalnak meg ezek a darabok, amelyen Ránki játssza őket a lemezen. Lehet abban igazság, hogy korunk európai zenéje, a válaszút vitatkozó hangja. Egyfelől a minden előzményt befejezettnek, folytathatatlannak tartó, minden folytatási kísérletet meddőnek ítélő dekadencia szólal meg benne; a tagadás, melynek képviselői közül csak kevesen olyan optimisták, mint Picasso, akivel vallanák, hogy az egy eljövendő, ma még nem érzékelhető igenlést készít elő. Másfelől a történelem, s benne a művészet történetének — minden forradalmi vállalkozást is magába foglaló — folyamatosságát képviselik azok a muzsikusok, akik mélyebb (pl. a népzenékben eredő) és távoli (ázsiai és afrikai kultúrákból fakasztható) forrásokat keresnek az európai dekadencia gyógyítására. Stravinskyról tévedés azt állítani, hogy amikor „elfordult” a Petruska, a Sacre, a Tűzmadár korának népzenei ihletésétől, ezzel a dekadenciához pártolt volna. Az ő neoklasszicizmusa, de szeriális és egyéb modern kísérletei sem nélkülözik az őserőt, amely vele született, s amely egész életművének egyéni hangját oly jellegzetessé teszi. Ránki Dezső zongorajátéka, ennek az egyéni hangnak ezernyi gyökerét és zenetörténeti összefüggését tárja elénk: a népzenéből, a dzsesszből, a klasszikusok és a kortársak alkotásaiból fakadókat, de elsősorban a komponista világképének sokrétűségét. Mióta hozzájutottam, eleinte naponként, de most is gyakran meg kell hallgatnom ezt a lemezt. A belőle kibontakozó, minden alkalommal meglepetést nyújtó (mert saját állapotomtól, ráhangolódásomtól is függő) színes világért, felkavarva megnyugtató jótékonyságáért — és a bámulatért, amit Ránki varázslatos, megvilágító művészete kelt. Kszenija Sztravinszkaja könyve, benne Tatjana nővérének levelei , olvastával, természetesen olyan eleven és intim kapcsolat támad az 1924-ből való Szonáta és az 1925-ös Szerenád szerzőjével, hogy csak egyet ajánlhatok a zenétől valamit is váróknak: ne mulasszák el ezt a kettős élményt, a most megjelent könyv elolvasását és Ránki Stravinsky-játékának meghallgatását. Fodor Lajos □ A PEDAGÓGUS SZIMFONIKUS ZENEKAR ad hangversenyt a Fáklya Művelődési Központban június 7-én, hétfőn este 7- kor. Vezényel: Jármai Gyula.