Esti Hírlap, 1983. október (28. évfolyam, 233-258. szám)
1983-10-01 / 233. szám
Művészet és gazdaság ígn tagadás: sokan hajlamosak vagyunk arra, hogy ha a művészet szó mellé — bármilyen összefüggésben — a gazdaság kerül, akkor azonnal idegesek leszünk. S talán van is okunk rá. Még ki sem bontakozott igazán az a vállalkozói atmoszféra, amely — legalábbis az élet, főként a szolgáltatás egyes területein — ösztönözni kezdte az ilyen próbálkozásokat, máris akadtak, akik a kultúrát mindenestől (tehát iskolástól, sőt egészségügyestől is) a piac és ezzel az áru viszonyai közé rendelték volna. Az ilyen végletek persze riasztók, de a végletek nélkül is sok valódi félnivalója van a kultúrának — amely egyik megfogalmazása szerint: maga a felesleg — a hasznosság pénzben kifejezhető fenyegetéseitől. Ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy tartósan nem épülhet egy ország gazdasági szerkezete egy meghatározott rendszerre, miközben egyes területei, például a kultúra, teljesen kivonnák magukat e szisztéma felügyelete alól. Különösen igaz ez, ha a kultúrát szűkebben értelmezzük, s mindenekelőtt a művészetekre, annak „piaci” értékesítésére gondolunk. Mert persze ez a piac alig hasonlítható a zöldség vagy akár a termelőeszközök piacához, de a „vevő” itt is maga a fogyasztó, tehát a közönség. S tartósan egyetlen művészeti ág sem rendezkedhet be arra, hogy teljesen függetlenítse magát a szélesebb közvéleménytől. Egyebek mellett művészettörténeti tapasztalatok is bizonyítják, hogy létre sem jön igazán magas értékű művészet, kultúra, olyan „fogyasztók”, tehát befogadók tömegei nélkül, akik a maguk érzelmeinek, gondjainak kifejezését nem találják a kortárs műalkotásokban. Még jobbik eset, ha ilyenkor hátat fordítanak ennek a művészeti jelennek és a múlt klasszikus értékeiben vélik felfedezhetőnek a jelenre is érvényes igazságokat. A súlyosabb következmény, amikor emberek tömegei — hosszabb ideig — úgy gondolják, hogy a kultúra, a művészet az, amihez nekik semmi közük, aminek nincs igazán érintkezési pontja az ő életükkel. A tegnap lezajlott budapesti művészeti aktíván ezért volt olyan fontos az a gondolat, hogy a művészet és gazdaság viszonyát próbáljuk a művészet és a közönség kapcsolataként is értelmezni. Nem kell a mi viszonyaink között, s nem is szabad puszta áruvá degradálni a műalkotásokat (Ma már talán nem is lehetne ezt tenni; ennél már nagyobb a közegellenállás.) Ám a kapcsolatok szélesítését keresni, a valódi emberi s esztétikai értékeket minél szélesebb tömegekhez eljuttatni; ez nemcsak gazdasági kérdés, hanem humanitárius ügy is. S hogy mellesleg gazdasági összefüggései vannak — ettől nem szabad a művészetek rajongóinak sem megijedni. Bernáth László A Népművelési Intézet két évvel ezelőtt módszertani irányító intézménnyé és Művelődéskutató Intézetté vált ketté. Vajon ez az idő milyen tapasztalattal járt? — a kérdést Benkő Évának, az „új” Népművelési Intézet igazgatójának tettem fel. Kísérlet — Új intézetről nincs szó — mondta. — A gyakorlati és az elméleti munka korábban is kéz a kézben haladt, az operatív módszertani munkában találkozott egymással. — A saját munkaterületük? — Mi a gyakorlatban segítjük a közművelés egészséges folyamatait. Elvünk: nincs értelme olyasmit hirdetni, mozgatni, amire nincs igény. Tehát támogatjuk, lábra állítjuk a kulturális és művelődési akaratot. Azután az emberek, a közösségek már maguk meg tudják tenni, amit akarnak. Másodsorban az instruálás a szakmunkánk. Ebbe belefér a kísérletezés, a szakmai megújulás érdekében. — A kulcskérdés? — Az, hogy a művelődési intézmények jól működjenek. Úgy gondoljuk, nem önmagukból kell kiindulniuk, hanem a település igényeiből. A kulcskérdés tehát így hangzik: tudunk-e, s hogyan tudunk „településben gondolkodni”? Az ott élő emberek életkörülményeiből, gondolat- és lelkivilágából indulunk ki. — A közművelés mindennapos témáit is elemezzük. Hármat említek. Az egyik: a népművelők magatartása, s annak hatása az általuk közvetített kulturális értékekre; a közművelés törvényszerűségei. A másik: mire használják Magyarországon és mire külföldön a videóberendezéseket, s persze, hogy mire lehetne? Az anyaggyűjtést e kérdésben befejeztük. Az adatokat most elemezzük. A harmadik: a népművészet, a közösségi munka és a kultúra összefüggése. Ez a kutatás az életmódváltáshoz, illetve a tárgyi népművészethez kapcsolódik, jelentkezik ez az igény. Látjuk például, hogy újra felfedezik a szövőszéket. Beszereznek egy-egy régit, vagy újat barkácsolnak. S kifejezetten nem üzleti célra, hanem a maguk örömére szőnek, fonnak. Maguknak, esetleg a barátaiknak. S itt jön a kutatás kérdése: mi a társadalom érdeke? Az, hogy sugalljunk, megszabjunk valamit, vagy hagyjuk a spontaneitást. Intézetünk segítségével tavaly mindenesetre megszületett a Népművészeti Egyesület. ■ A közönségért — A művelődési házak hogyan kapcsolódnak ehhez? — ők a háttér, de maguk ezt nem tudnák megcsinálni. — Még egyszer a gyakorlatról. Tavaly írt egy rendkívül érdekes könyvet a népművelőkről. Sokatmondó címe így hangzik: Megszállottak, átutazók és beletörődők — Népművelők Budapesten A cím világos. Van-e azóta változás vagy eltolódás e kategóriákban ? — Reflektorfénybe került a népművelő, akinek az a szembeszökő tulajdonsága, hogy gyakran változtat munkahelyet. A könyv tanulsága: népművelőink olyanok, amilyenek lehetnek. Az adottságok, a környezet, a társadalmi légkör határozza meg magatartásukat ami persze korosztályonként más és más. A címből idézett három kategória különben nem fedi pontosan az életet. A beletörődő állandó tényező, ő mindig, mindenkit kiszolgál A leggyakoribb a nyüzsgő szervező. Az ő szerepük viszont nagyon fontos. S az utóbbi időben az ő javukra van eltolódás Igaz, a beletörődők is szaporodtak. Tehát polarizálódik a helyzet. Hozzám mindenesetre, az a „közművelő” népművelő áll a legközelebb, aki nem abból indul ki, hogy mit akar elmondani, hanem abból, hogy mit akar a közönség. Ők a legmegszállottabbak. — És az átutazók száma csökkent? — Nem. Ők mindegyik csoportban megtalálhatók. Firon András HOGYAN TÁMOGATJA A KULTÚRÁT A NÉPMŰVELÉSI INTÉZET? Csak amire van igény □ A FELÉPÍTENDŐ NEMZETI SZÍNHÁZ javára történ pénzadományok adatait az OTP XXII. kerületi fiókja tartja nyilván. A befizetési eljárásokról is ott adnak felvilágosítást a 386-330-as telefonszámon. MIHÁLY ANDRÁS A zene: álomlátás Mihály Andrással, az Operaház igazgatói szobájában ültünk le beszélgetni: személyében a zeneszerző, karmester és a nagy felelősséget hordozó direktor méltán példázza a mindennapokban a muzsika ügyéért szerepet vállaló, azt a szó igazi értelmében szenvedélyesen szolgáló művészt. — Tárgyalás közben zavartam meg, énekesek keresték fel, utazás ügyében kérték segítségét, ezer tennivaló van a vállán. S elsősorban mégis muzsikus, alkotó, karmester. — A zene nagy folyamatában, amely alkotásban, előadásában nyilvánul meg, s összefüggő láncolatot alkot, minden zenész mindenkor érdekelt. Úgy gondolom, a dolog alapja az: az élet nekünk, muzsikusoknak adja azt a kiváltságot — korok kavargása, váltása közben —, hogy olyan közegben éljük az életünket, amely pontosan ugyanolyan mint általában az emberi élet: tele van nehézségekkel, küzdelmekkel, szerény sikerekkel és még nagyobb sikertelenségekkel. Mégis, ezt az életkeretet megnemesíti és a szó legigazibb értelmében humanizálja a zene.— A muzsika hatása beépül az emberi szívekbe: érzékenyebbé tesz, talán jobbá is. — Kisugárzó erején nagyon sokan gondolkodtak, próbálták megfejteni titkát: elképzelhető, hogy azokra is benyomást gyakorol, akik nem zenebarát Én nem ismerem ezeknek a vizsgálódásoknak az eredményét, de el tudok mondani egy emléket ezzel kapcsolatban. — Buchenwaldban, a koncentrációs táborban az egyik SS-tiszt, aki úgy látszik, mániákus zenerajongó volt, lehetővé tette, hogy egyik este egy francia hegedűs, Ewitt mester a párizsi Conservatoire tanára, két cseh muzsikus és jómagam összeüljünk vonósnégyest játszani. A helyiség, amelyet e célra rendelkezésünkre bocsátott, az a kiállítóterem volt, amelyben a foglyokon előidézett betegségek dokumentálására szolgáló spirituszos üvegek sorakoztak. Megszólalt Haydn kvartettje, amelyet nyilván nem világszínvonalon keltett életre a mi kőfejtéstől elgémberedett kezünk. És mégis: mindaz a borzalom, az életveszélynek, a gonoszságnak a táborban állandóan fenyegető jelenléte egy másodperc alatt eltűnt számunkra, mikor felcsendültek az első hangok. Erre csak a zene képes. — Képes a muzsika bevilágítani a sötétségbe is? — Fényt gyújt, ám ez a történet is azt bizonyítja, hogy a zene nem tudja a világot megváltani, csak egy álomvilágot képes teremteni. De — és ezt érdemes a zenei világnapon ismételgetni — talán marad ebből az álomlátásból annyi vonzás az emberek lelkében, amely segít a valóságot közelíteni a költői álomhoz, az eszmények sugárzó, makacs csillagpályáihoz. Erre szükség is van; erőt ad a harchoz, a mindennapi küzdelmekhez: gyógyírt és örömet, felemelkedést, vigasztalást. Földes Károly Új utakon — A népművészet egyrészt megélhetési forrás, másrészt (nem kereskedelmi célú) mozgalom. Az első esetben kenyérkereső iparrá vált, amely — jó esetben — felhasználja a nemes motívumokat, a hagyományt. Kutatjuk: mit hozott magával a „profi” népművészet? És létezik a másik réteg, amely ha nem is népművészet, de a nép művészete. Sok helyütt hímeznek például unaloműzésből, színesen, érdekesen, de elszakadva a hagyománytól. Vajon születik-e itt új népművészet? És kell-e őket befolyásolnunk? — Az amatőrök ide számítanak? — Az más. Az ő mozgalmuk az utóbbi időben mind tudatosabban az ősi színek, formák fenntartására irányul. Keresik a népművészet gyökereit és közösséget keresnek. — A nagyvárosokban? — Pontosan ott. A második generációban már l Brigitte Bardot nyílt levele A párizsi Ciné Revue című filmlap legújabb számában több oldalon közli Brigitte Bardot, a közönséghez saját kezűleg írt nyílt levelének fotómásolatát, a Francia Polinézia kormányzójához intézett felszólításával együtt. A filmsztár rámutat arra, hogy Tahitiban példátlan módon kínozzák az állatokat, főleg a kutyákat, s ha az állatkínzásoknak nem vetnek véget, akkor — mint írja — „szégyellem, hogy francia vagyok”. SZOLNOKIAK VENDÉGJÁTÉKA Elmaradt a felfedezés Két fiatal rendező egyegy munkájával szerepelt a szolnoki Szigligeti Színház Szobaszínháza a stúdiószínházak budapesti vendégjátékán, a Játékszínben. Árkosi Árpád háromszemélyes lírai történetet állított színpadra, Alekszej Arbuzov egyik kevésbé ismert darabját. Az Én, te, ő egyrészt kétségtelenül lírai, másrészt kétségtelenül történet. Mégpedig hosszú esztendőket átívelő történet, amelynek természetesen csak néhány fordulata elevenedik meg az alig kétórás drámai műben, s egyegy néhány másodpercnyi elsötétülés évek tovaszökkentét jelenti. A hősök — két fiatalember és egy lány; a történet kezdetén még tizenévesek — az ostromlott Leningrádban találkoznak, s érzelmeik szálai évtizedekig öltődnek egymásba. A lány előbb az egyik ifjút szereti, azután a másikat, majd ismét visszatér az elsőhöz (az igazihoz?), a fiúk — Marat és Leonyidik — pedig szeretik is, gyűlölik is egymást, hiszen Lidába mindketten szerelmesek. Ez a történet lehetne akár izgalmas, érdekes is, de nem az. A szerző nem tudta úgy megformálni alakjait, hogy a szerelmi bonyodalmakon kívüli egyéb összeütközéseiket behozzák magukkal a színpadra. Sok minden történik a színfalak mögött, olyasmik, amikről szeretnénk a drámai cselekmény által értesülni, de csak szó esik a dolgokról. Márpedig ez az ide-oda szerelem akkor lenne igazán érdekes, ha megtudhatnék azt is, miért hogy a három fiatal közül egyik sem találja helyét a háború utáni szovjet társadalomban. A szerepekben Szoboszlai Éva, Nagy Gábor és Pogány György igyekeznek helytállni, csakhát nincs elég játszanivalójuk. Nem szerzett több örömöt a másik szolnoki produkció, A kazetta sem. Carl Sternheimet, a több mint hat évtizedes — 1912- ben íródott — darab szerzőjét a kézikönyvek „az expresszionista drámaírás egyik legnevesebb képviselője”-ként jegyzik, s hozzáteszik azt is, hogy 1942-ben — tehát éppen harminc esztendővel A kazetta keletkezése után — elfeledve halt meg. Legalábbis a műve alapján, a feledés nem méltatlan. A kazetta, amely bizonyos értelemben Harpagon ládikájának, sőt az Aulularia — Plautus vígjátéka — címszereplőjének, a bögrécskének kései utóda, egy gazdag nagynéni tulajdonában van, s értékpapírokat rejt. A gyengélkedő hölgy örökségét természetesen mindenki szeretné megkaparintani, elsősorban Heinrich, az unokaöcs. Harc a kazettáért — ennyi a darab, immár közhellyé sekélyesedett tanulsággal, s olyan célzásokkal a korabeli bajor közállapotokra, amelyek itt és most érdektelenek. Csizmadia Tibor jobb ügyhöz méltó buzgalommal igyekezett kitalálni valamiféle expresszionista — vagy annak gondolt — megjelenítési módot és játékstílust, de ezzel sem tudta a darabot életre melengetni. A színészek „groteszkre” festve, mesterkélt hanghordozással tettek eleget a rendezői kívánalmaknak. Elfeledett írókat újra felfedezni, népszerű szerzők kevésbé ismert munkáit megismertetni a nagyérdeművel, elsőrendű feladata lehet egy stúdiószínháznak. Ámde mindig nagyon alaposan meg kell gondolni, mire érdemes erőt áldozni. Ezúttal a felfedezés elmaradt. Morvay István GYEREKEKNEK KÍNÁLJA A MÓRA Sebbel-lobbal, Tikitakitakarak Nyugodtan mondhatjuk, gazdagodott a gyermekirodalom Kántor Péter Sebbel-lobbal és Simkó Tibor Tikitakitakarak című verseskötetével. Mondogatnivaló, játszani is jó versek ezek, a népi gyermekmondókák hangjához közelítő mai gondolatokkal. A harmadik Móra-újdonság, Gyurkovics Tibor névnapokra írt rímgyűjteménye Névike címmel jelent meg. A feladat nem könnyű, és az író nem is győzi ötlettel, kedvességgel, leleménynyel a rengeteg nevet. Az öregapó karmantyúja című lett népmesegyűjtemény Héber László illusztrációival, és Benedek Elek Szélike királykisasszony címmel kiadott meséi ismét szép és értékes könyvekkel gyarapítják a gyerekek könyvtárát. Milena Lukešova Jó reggelt, Aranyhajú című könyve a legkisebbeknek szól. Egy kislány tapasztalatait meséli el, aki először találkozik a természettel, az állatokkal. Jan Blokkén könyvét már az olvasni tudók is kézbe vehetik, szépek és izgalmasak a megszemélyesített növények kalandjai, melyek a Nagybácsit keresek című kötetben szerepelnek. A kitűnő cseh írónál megszokott humor most a gyerekeket szórakoztatja, egy mackó — Bocska — és gazdája történetét ismerhetik meg Vladislav Vančura meseregényéből. Szomorúbb hangütésű, és nagyobbaknak is szól Astrid Lindgren Oroszlánszívű testvérek című könyve. Talán a lélekvándorlás, talán álmok és ábrándok viszik a két testvért haláluk után Nangija országába, ahol végre igazi kalandok részesei lesznek. De még innen is tovább visz az út, az élet — vagy a halál — vár szciens és a remény is, hogy valahol a boldogság és a szépség vár. (molnár)