Esti Hírlap, 1983. október (28. évfolyam, 233-258. szám)

1983-10-01 / 233. szám

Művészet és gazdaság ígn­ tagadás: sokan hajla­­mosak vagyunk arra, hogy ha a művészet szó mellé — bármilyen össze­függésben — a gazdaság kerül, akkor azonnal idege­sek leszünk. S talán van is okunk rá. Még ki sem bon­takozott igazán az a vállal­kozói atmoszféra, amely — legalábbis az élet, főként a szolgáltatás egyes területe­in — ösztönözni kezdte az ilyen próbálkozásokat, már­is akadtak, akik a kultúrát mindenestől (tehát iskolás­tól, sőt egészségügyestől is) a piac és ezzel az áru vi­szonyai közé rendelték vol­na. Az ilyen végletek persze riasztók, de a végletek nél­kül is sok valódi félnivaló­ja van a kultúrának — amely egyik megfogalmazá­sa szerint: maga a felesleg — a hasznosság pénzben kifejezhető fenyegetéseitől. Ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy tartósan nem épülhet egy ország gazda­sági szerkezete egy megha­tározott rendszerre, miköz­ben egyes területei, példá­ul a kultúra, teljesen ki­vonnák magukat e sziszté­ma felügyelete alól. Külö­nösen igaz ez, ha a kultúrát szűkebben értelmezzük, s mindenekelőtt a művésze­tekre, annak „piaci” érté­kesítésére gondolunk. Mert persze ez a piac alig hason­lítható a zöldség vagy akár a termelőeszközök piacá­hoz, de a „vevő” itt is ma­ga a fogyasztó, tehát a kö­zönség. S tartósan egyetlen művészeti ág sem rendez­kedhet be arra, hogy telje­sen függetlenítse magát a szélesebb közvéleménytől. Egyebek mellett művészet­­történeti tapasztalatok is bizonyítják, hogy létre sem jön igazán magas értékű művészet, kultúra, olyan „fogyasztók”, tehát befoga­dók tömegei nélkül, akik a maguk érzelmeinek, gond­jainak kifejezését nem ta­­lálják a kortárs műalkotá­sokban. Még jobbik eset, ha ilyenkor hátat fordítanak ennek a művészeti jelennek és a múlt klasszikus érté­keiben vélik felfedezhető­­nek a jelenre is érvényes igazságokat. A súlyosabb következmény, amikor em­berek tömegei — hosszabb ideig — úgy gondolják, hogy a kultúra, a művészet az, amihez nekik semmi közük, aminek nincs igazán érintkezési pontja az ő éle­tükkel. A tegnap lezajlott buda­­­­pesti művészeti aktí­ván ezért volt olyan fontos az a gondolat, hogy a mű­vészet és gazdaság viszo­nyát próbáljuk a művészet és a közönség kapcsolata­ként is értelmezni. Nem kell a mi viszonyaink kö­zött, s nem is szabad pusz­ta áruvá degradálni a mű­alkotásokat (Ma már talán nem is lehetne ezt tenni; ennél már nagyobb a kö­zegellenállás.) Ám a kap­csolatok szélesítését keres­ni, a valódi emberi s eszté­tikai értékeket minél széle­sebb tömegekhez eljuttatni; ez nemcsak gazdasági kér­dés, hanem humanitárius ügy is. S hogy mellesleg gazdasági összefüggései vannak — ettől nem szabad a művészetek rajongóinak sem megijedni. Bernáth László A Népművelési Intézet két évvel ezelőtt módszer­tani irányító intézménnyé és Művelődéskutató Inté­zetté vált ketté. Vajon ez az idő milyen tapasztalat­tal járt? — a kérdést Ben­­kő Évának, az „új” Nép­művelési Intézet igazgató­jának tettem fel. Kísérlet — Új intézetről nincs szó — mondta. — A gya­korlati és az elméleti munka korábban is kéz a kézben haladt, az operatív módszertani munkában ta­lálkozott egymással. — A saját munkaterü­letük? — Mi a gyakorlatban segítjük a közművelés egészséges folyamatait. El­vünk: nincs értelme olyasmit hirdetni, moz­gatni, amire nincs igény. Tehát támogatjuk, lábra állítjuk a kulturális és művelődési akaratot. Az­után az emberek, a közös­ségek már maguk meg tudják tenni, amit akar­nak. Másodsorban az inst­­ruálás a szakmunkánk. Ebbe belefér a kísérlete­zés, a szakmai megújulás érdekében. — A kulcskérdés? — Az, hogy a művelődé­si intézmények jól működ­jenek. Úgy gondoljuk, nem önmagukból kell kiindul­­niuk, hanem a település igényeiből. A kulcskérdés tehát így hangzik: tu­­dunk-e, s hogyan tudunk „településben gondolkod­ni”? Az ott élő emberek életkörülményeiből, gondo­lat- és lelkivilágából in­dulunk ki. — A közművelés min­dennapos témáit is ele­mezzük. Hármat említek. Az egyik: a népművelők magatartása, s annak hatá­sa az általuk közvetített kulturális értékekre; a közművelés törvényszerű­ségei. A másik: mire hasz­nálják Magyarországon és mire külföldön a videó­­berendezéseket, s persze, hogy mire lehetne? Az anyaggyűjtést e kérdésben befejeztük. Az adatokat most elemezzük. A harma­dik: a népművészet, a közösségi munka és a kul­túra összefüggése. Ez a kutatás az életmódváltás­­hoz, illetve a tárgyi nép­művészethez kapcsolódik, jelentkezik ez az igény. Látjuk például, hogy újra felfedezik a szövőszéket. Beszereznek egy-egy régit, vagy újat barkácsolnak. S kifejezetten nem üzleti célra, hanem a maguk örömére szőnek, fonnak. Maguknak, esetleg a ba­rátaiknak. S itt jön a ku­tatás kérdése: mi a társa­dalom érdeke? Az, hogy sugalljunk, megszabjunk valamit, vagy hagyjuk a spontaneitást. Intézetünk segítségével tavaly min­denesetre megszületett a Népművészeti Egyesület. ■ A közönségért — A művelődési házak hogyan kapcsolódnak eh­hez? — ők a háttér, de ma­guk ezt nem tudnák meg­csinálni. — Még egyszer a gya­korlatról. Tavaly írt egy rendkívül érdekes könyvet a népművelőkről. Sokat­mondó címe így hangzik: Megszállottak, átutazók és beletörődők — Népműve­lők Budapesten A cím világos. Van-e azóta vál­tozás vagy eltolódás e kategóriákban ? — Reflektorfénybe ke­rült a népművelő, akinek az a szembeszökő tulaj­donsága, hogy gyakran változtat munkahelyet. A könyv tanulsága: népmű­velőink olyanok, amilye­nek lehetnek. Az adottsá­gok, a környezet, a társa­dalmi légkör határozza meg magatartásukat ami persze korosztályonként más és más. A címből idé­zett három kategória kü­lönben nem fedi pontosan az életet. A beletörődő­­ állandó tényező, ő mindig, mindenkit kiszolgál A leggyakoribb a nyüzsgő szervező. Az ő szerepük viszont nagyon fontos. S az utóbbi időben az ő ja­vukra van eltolódás Igaz, a beletörődők is szapo­rodtak. Tehát polarizáló­dik a helyzet. Hozzám mindenesetre, az a „köz­művelő” népművelő áll a legközelebb, aki nem abból indul ki, hogy mit akar elmondani­­, hanem abból, hogy mit akar a közönség. Ők a legmeg­­szállottabbak. — És az átutazók szá­ma csökkent? — Nem. Ők mindegyik csoportban megtalálhatók. Firon András HOGYAN TÁMOGATJA A KULTÚRÁT A NÉPMŰVELÉSI INTÉZET? Csak amire van igény □ A FELÉPÍTENDŐ NEMZETI SZÍNHÁZ ja­vára történ pénzadomá­nyok adatait az OTP XXII. kerületi fiókja tartja nyil­ván. A befizetési eljárá­sokról is ott adnak felvilá­gosítást a 386-330-as tele­fonszámon. MIHÁLY ANDRÁS A zene: álomlátás Mihály Andrással, az Operaház igazgatói szobá­jában ültünk le beszélget­ni: személyében a zeneszer­ző, karmester és a nagy felelősséget hordozó direk­tor méltán példázza a min­dennapokban a muzsika ügyéért szerepet vállaló, azt a szó igazi értelmében szenvedélyesen szolgáló művészt. — Tárgyalás közben za­vartam meg, énekesek ke­resték fel, utazás ügyében kérték segítségét, ezer ten­nivaló van a vállán. S el­sősorban mégis muzsikus, alkotó, karmester. — A zene nagy folyama­tában, amely alkotásban, előadásában nyilvánul meg, s összefüggő láncolatot al­kot, minden zenész min­denkor érdekelt. Úgy gon­dolom, a dolog alapja az: az élet nekünk, muzsiku­soknak adja azt a kivált­ságot — korok kavargása, váltása közben —, hogy olyan közegben éljük az életünket, amely pontosan ugyanolyan mint általá­ban az emberi élet: tele van nehézségekkel, küzdelmekkel, szerény si­kerekkel és még nagyobb sikertelenségekkel. Mégis, ezt az életkeretet megne­mesíti és a szó legigazibb értelmében humanizálja a zene.­­— A muzsika hatása be­épül az emberi szívekbe: érzékenyebbé tesz, talán jobbá is. — Kisugárzó erején na­gyon sokan gondolkodtak, próbálták megfejteni titkát: elképzelhető, hogy azokra is benyomást gyakorol, akik nem zenebarát Én nem ismerem ezeknek a vizsgá­lódásoknak az eredményét, de el tudok mondani egy emléket ezzel kapcsolatban. — Buchenwaldban, a koncentrációs táborban az egyik SS-tiszt, aki úgy lát­szik, mániákus zenerajongó volt, lehetővé tette, hogy egyik este egy francia he­­gedűs, Ewitt mester a pá­rizsi Conservatoire tanára, két cseh muzsikus és jó­magam összeüljünk vo­nósnégyest játszani. A he­lyiség, amelyet e célra ren­delkezésünkre bocsátott, az a kiállítóterem volt, amely­ben a foglyokon előidézett betegségek dokumentálásá­ra szolgáló spirituszos üve­gek sorakoztak. Megszólalt Haydn kvartettje, amelyet nyilván nem világszínvona­lon keltett életre a mi kő­fejtéstől elgémberedett kezünk. És mégis: mindaz a borzalom, az életveszély­nek, a gonoszságnak a tá­borban állandóan fenyege­tő jelenléte egy másodperc alatt eltűnt számunkra, mikor felcsendültek az első hangok. Erre csak a zene képes. — Képes a muzsika bevi­lágítani a sötétségbe is? — Fényt gyújt, ám ez a történet is azt bizonyítja, hogy a zene nem tudja a világot megváltani, csak egy álomvilágot képes te­remteni. De­ — és ezt ér­demes a zenei világnapon ismételgetni — talán ma­rad ebből az álomlátásból annyi vonzás az emberek lelkében, amely segít a va­lóságot közelíteni a költői álomhoz, az eszmények su­gárzó, makacs csillagpályái­hoz. Erre szükség is van; erőt ad a harchoz, a min­dennapi küzdelmekhez: gyógyírt és örömet, fel­­emelkedést, vigasztalást. Földes Károly ­ Új utakon — A népművészet egy­részt megélhetési forrás, másrészt (nem kereskedel­mi célú) mozgalom. Az el­ső esetben kenyérkereső iparrá vált, amely — jó esetben — felhasználja a nemes motívumokat, a ha­gyományt. Kutatjuk: mit hozott magával a „profi” népművészet? És létezik a másik réteg, amely ha nem is népművészet, de a nép művészete. Sok helyütt hí­meznek például unalom­űzésből, színesen, érdeke­sen, de elszakadva a ha­gyománytól. Vajon szüle­tik-e itt új népművészet? És kell-e őket befolyásol­nunk? — Az amatőrök ide szá­mítanak? — Az más. Az ő moz­galmuk az utóbbi időben mind tudatosabban az ősi színek, formák fenntartá­sára irányul. Keresik a népművészet gyökereit és közösséget keresnek. — A nagyvárosokban? — Pontosan ott. A má­sodik generációban már ­­l Brigitte Bardot nyílt levele A párizsi Ciné Revue című filmlap legújabb szá­mában több oldalon közli Brigitte Bardot, a közönség­hez saját kezűleg írt nyílt levelének fotómásolatát, a Francia Polinézia kormányzójához intézett felszólításá­val együtt. A filmsztár rámutat arra, hogy Tahitiban példátlan módon kínozzák az állatokat, főleg a kutyá­kat, s ha az állatkínzásoknak nem vetnek véget, akkor — mint írja — „szégyellem, hogy francia vagyok”. SZOLNOKIAK VENDÉGJÁTÉKA Elmaradt a felfedezés Két fiatal rendező egy­­egy munkájával szerepelt a szolnoki Szigligeti Szín­ház Szobaszínháza a stú­diószínházak budapesti vendégjátékán, a Játék­színben. Árkosi Árpád háromsze­mélyes lírai történetet állí­tott színpadra, Alekszej Ar­buzov egyik kevésbé is­mert darabját. Az Én, te, ő egyrészt kétségtelenül lírai, másrészt kétségtelenül tör­ténet. Mégpedig hosszú esztendőket átívelő törté­net, amelynek természete­sen csak néhány fordulata elevenedik meg az alig két­órás drámai műben, s egy­­egy néhány másodpercnyi elsötétülés évek tovaszök­­kentét jelenti. A hősök — két fiatalem­ber és egy lány; a történet kezdetén még tizenévesek — az ostromlott Lenin­­grádban találkoznak, s ér­zelmeik szálai évtizedekig öltődnek egymásba. A lány előbb az egyik ifjút szere­­­­ti, azután a másikat, majd ismét visszatér az elsőhöz (az igazihoz?), a fiúk — Ma­rat és Leonyidik — pedig szeretik is, gyűlölik is egy­mást, hiszen Lidába mind­ketten szerelmesek. Ez a történet lehetne akár izgalmas, érdekes is, de nem az. A szerző nem tudta úgy megformálni alakjait, hogy a szerel­mi bonyodalmakon kívüli egyéb összeütközéseiket be­hozzák magukkal a szín­padra. Sok minden törté­nik a színfalak mögött, olyasmik, amikről szeret­nénk a drámai cselekmény által értesülni, de csak szó esik a dolgokról. Márpedig ez az ide-oda szerelem ak­kor lenne­­ igazán érdekes, ha megtudhatnék azt is, miért hogy a három fiatal közül egyik sem találja he­lyét a háború utáni szov­jet társadalomban. A szerepekben Szobosz­­lai Éva, Nagy Gábor és Po­gány György igyekeznek helytállni, csakhát nincs elég játszanivalójuk. Nem szerzett több örö­möt a másik szolnoki pro­dukció, A kazetta sem. Carl Sternheimet, a több mint hat évtizedes — 1912- ben íródott — darab szer­zőjét a kézikönyvek „az expresszionista drámaírás egyik legnevesebb képvise­­lője”-ként jegyzik, s hozzá­teszik azt is, hogy 1942-ben — tehát éppen harminc esztendővel A kazetta ke­letkezése után — elfeledve halt meg. Legalábbis a műve alapján, a feledés nem méltatlan. A kazetta, amely bizo­nyos értelemben Harpagon ládikájának, sőt az Aulula­­ria — Plautus vígjátéka — címszereplőjének, a bög­­récskének kései utóda, egy gazdag nagynéni tulajdo­nában van, s értékpapíro­kat rejt. A gyengélkedő hölgy örökségét természe­tesen mindenki szeretné megkaparintani, elsősorban Heinrich, az unokaöcs. Harc a kazettáért — ennyi a darab, immár közhellyé sekélyesedett tanulsággal, s olyan célzásokkal a kora­beli bajor közállapotokra, amelyek itt és most érdek­telenek. Csizmadia Tibor jobb ügyhöz méltó buzgalommal igyekezett kitalálni vala­miféle expresszionista — vagy annak gondolt — meg­jelenítési módot és játék­stílust, de ezzel sem tudta a darabot életre melenget­ni. A színészek „groteszk­re” festve, mesterkélt hang­hordozással tettek eleget a rendezői kívánalmaknak. Elfeledett írókat újra fel­fedezni, népszerű szerzők kevésbé ismert munkáit megismertetni a nagyérde­művel, elsőrendű feladata lehet egy stúdiószínháznak. Ámde mindig nagyon ala­posan meg kell gondolni, mire érdemes erőt áldozni. Ezúttal a felfedezés elma­radt. Morvay István GYEREKEKNEK KÍNÁLJA A MÓRA Sebbel-lobbal, Tikitakitakarak Nyugodtan mondhatjuk, gazdagodott a gyermekiro­dalom Kántor Péter Seb­­bel-lobbal és Simkó Tibor Tikitakitakarak című ver­seskötetével. Mondogatni­­való, játszani is jó versek ezek, a népi gyermekmon­dókák hangjához közelítő mai gondolatokkal. A har­madik Móra-újdonság, Gyurkovics Tibor névna­pokra írt rímgyűjteménye Névike címmel jelent meg. A feladat nem könnyű, és az író nem is győzi ötlet­tel, kedvességgel, lelemény­nyel a rengeteg nevet. Az öregapó karmantyúja című lett népmesegyűjte­mény Héber László illuszt­rációival, és Benedek Elek Szélike királykisasszony címmel kiadott meséi ismét szép és értékes könyvekkel gyarapítják a gyerekek könyvtárát. Milena Luke­­šova Jó reggelt, Aranyhajú című könyve a legkiseb­beknek szól. Egy kislány tapasztalatait meséli el, aki először találkozik a termé­szettel, az állatokkal. Jan Blokkén könyvét már az olvasni tudók is kézbe ve­hetik, szépek és izgalmasak a megszemélyesített növé­nyek kalandjai, melyek a Nagybácsit keresek című kötetben szerepelnek. A ki­tűnő cseh írónál megszo­kott humor most a gyere­keket szórakoztatja, egy mackó — Bocska — és gazdája történetét ismerhe­tik meg Vladislav Vančura meseregényéből. Szomo­rúbb hangütésű, és na­gyobbaknak is szól Astrid Lindgren Oroszlánszívű testvérek című könyve. Ta­lán a lélekvándorlás, ta­lán álmok és ábrándok vi­szik a két testvért haláluk után Nangija országába, ahol végre igazi kalandok részesei lesznek. De még innen is tovább visz az út, az élet — vagy a halál — vár szciens és a remény is, hogy valahol a boldogság és a szépség vár. (molnár)

Next