Esti Hírlap, 1984. február (29. évfolyam, 29-51. szám)

1984-02-03 / 29. szám

A Munka közben cím­mel sugárzott tegnap este interjút a televízió dr. Csi­kós Nagy Bélával, az Ár­hivatal elnökével. A szer­teágazó gazdasági fejtege­tések tanulsága már az el­ső percekben egyértelművé vált: gazdaság és politika — bár mindig közvetlen hatással voltak egymásra­­— ilyen összefonódást ta­lán még sosem mutattak. A gazdaságtan legelvontabb­­nak tűnő szakmai elemei is közvetlen politikai tar­talmat hordoznak nap­jainkban. Különösen igaz ez a megállapítás a szak­ma olyan meghatározó ré­szére, mint az árpolitika. Dr. Csikós Nagy Béla vé­leménye, mondandója nem csupán nemzetközileg is el­ismert személyes tekinté­lye miatt érdemes a figye­lemre, hanem a következő meghökkentő tény miatt is: csaknem fél évszázada mű­veli szakmáját, átélve s közvetve beleszólva mind­abba, ami az ország gaz­daságára hatással volt. Épp ezért kapott különös hang­súlyt, amit az elnök a nem­zetközi megméretés szüksé­gességéről, szakembereink nemzetközi elismeréséről s lényegbe vágó érdekünk­ről mondott. K. 1. □ VIKTOR PIKAJZEN szovjet hegedűművész köz­­reműködésével­ a Budapes­ti Filharmóniai Társaság Zenekara ad koncertet, Ko­vács János vezényletével, 9- én, este fél 8-kor a Ze­neakadémián. □ TUSA ERZSÉBET ÉS LANTOS ISTVÁN kétzon­­gorás és négykezes estjét 10- én, fél 8-kor tartják a Pesti Vigadóban. □ KÓSA GÁBOR ütő­hangszeres estje 11-én, fél 8-kor kezdődik a Zeneaka­démia Kistermében. Köz­reműködik Mester Ágnes (ének), Berkes Kálmán (klarinét),­ Adrovitz István (gitár) és Tibay Zsolt (nagy­bőgő). HOLNAPTÓL A KÉPERNYŐN KI MIBEN TUDÓS? Nagy sikerű diákvetélkedő hagyományait követve hir­dette meg tizenkét eszten­­dőnyi szünet után­ a KISZ, a Művelődési Minisztérium, valamint a Televízió a Ki miben tudós? versenyt. Holnap délutántól hetente egy alkalommal előbb ma­tematikából, majd történe­lemből a nyilvánosság előtt bizonyítják kivételes tudá­sukat azok, akik több ros­tán fen­tmaradtak.­ ­ Jó pedagógus A vetélkedő a győztesek számára ritka lehetősége­ket biztosít. Az első négy helyezettnek egyik tárgy­ból sem kell felvételi vizs­gát tennie, sőt a matema­tika ifjú mesterei- ha egye­temi jelentkezésüket fizi­kából is beadták, akkor e tárgyból szintén mentessé­get élveznek a vizsga alól. Ismereteik általában jóval tekintélyesebbek társaiké­nál. De ha ezen a szűk kö­rön túl vizsgálódunk, va­jon megnyugtató­­ ered­ményt kapunk ? Berend T. Iván akadémikus, aki ezúttal a történelmi vetél­kedő zsűrielnöke, pontosan ismeri a középfokú törté­nelemoktatás gyengéit, helyzetét. — A középiskolások tör­ténelemtudása — úgy hír­lik — elég gyenge. E mos­tani verseny szakembert és laikust az ellenkezőjéről kell hogy meggyőzzön ? — Inkább arról, hogy a jó pedagógus, akár a tan­terv illetve a könyv elle­nében is kiválóan képes felkészíteni a diákokat. Mert a vetélkedő résztve­vői mögött minden eset­ben remek tanár áll. E mostani bemutatkozásból sajnos nem általánosítha­tunk. Gondolkodtatni, fel­tárni az összefüggéseket, olvasni — kevéssé divat. Pedig a tanterv mindezek­re megadja a lehetőséget. Gond az, hogy — ki tudja miért — vakon követjük a tesztvizsga világszerte hó­dító, ám szerintem hely­telen gyakorlatát. Ahhoz ugyanis, pusztán az évszá­mok, valamint a tények rö­vid ismerete is elég. A Ki miben tudós? pályázói ez­úttal egy-egy történelmi esszét készítettek a szá­munkra. A dolgozatokat végigolvasva bizony féltem attól, hogyan találunk nyolc, igazán felkészült játszópartnert az adások­hoz. Szerencsére akiket ki­választottunk, valamennyi­en örömet okoztak a zsűri számára. — Az adások során — két elődöntő, középdöntő, döntő — az iskolai mód­szerektől eltérően adnak majd számot ismereteikről a versenyzők. Mi ezzel a zsűri célja? — A közelmúltban zaj­lott utolsó selejtezőn sze­­mináriumszerűen beszél­gettünk a jelentkezőkkel. Az egyetemen én­ így vizs­gáztatok. A történelmi át­tekintésükről e módszer segítségével majdnem töké­letes képet alkothatunk. A televízió nyilvánossága előtt más módszert alkal­mazunk, olyat, amely a közönség számára is élve­zetes, de kicsit szemben áll a rossz, gondolkodásra alig serkentő órai számonkéré­sekkel. Talán követendő lesz a modell, tanárnak és diáknak segít továbblépni. — Ha hat év múlva hir­detnek hasonló vetélkedőt, matematikából jobb lesz az átlagszínvonal? — Nehéz előre megmon­dani. Az új matematika oktatása csupán az általá­nos iskola 7. osztályában tart, a gimnáziumi tan­*­anyag, bár valamelyest el­tér a régitől, még nem épülhetett az újfajta tudás­ra sommázta­t Császár Ákos, a matematika ve­télkedő zsűrielnöke. — En­nek a sok vitát kiváltó ok­tatásnak az a lényege, hogy mindenki számára te­gye lehetővé a matemati­kai gondolkodást. Hivatás A Ki miben tudós? ifjú matematikusainak — bizto­san tudom, valamennyiük­ből kolléga lesz — elsősor­ban ötletekre, gyors problé­mamegoldó készségre van szükségük. Feltételezem: néhány esztendő múlva szélesebb mezőnyből válo­gathatunk. Az új matema­tikaoktatást egyébként én támogatom. Persze véle­­­ményem szerint, mint min­dig, ennél is nagyon sok múlik a pedagógusokon. Nem azon, hogy idősebb, illetve friss diplomás tanár oktatja a gyerekeket. A jó gyakorlat, a hivatás, vala­mint a tudomány szeretete az, ami elengedhetetlen. Fazekas Ágnes Budapesten a Concertgebouw zenekara Tegnap délben szállt le a Ferihegyi repülőtérre a gép, amely Budapestre hoz­ta a hazánkban először szereplő amszterdami Con­­certgebouw zenekart, a vi­lág egyik legrangosabb művészgárdáját. Főzene­igazgatójuk egy nagyhírű karmester, Bernard Hai­tink. A vendégek — ösz­­szesen százharmincnégyen — a Fórum Szállóban nyer­tek elhelyezést. Tegnap es­te páratlan sikerrel mutat­koztak be az Erkel Szín­házban. A jegyek hetekkel előbb elkeltek. Műsoruk Mozart Esz-dúr szimfóniá­ja és Mahler I. szimfóniája volt. A zenekart még a múlt században alapították. El­ső koncertjük 1888-ban zaj­lott le. A Concertgebouw elnevezés saját épületükre utal. Otthonukat 1885-ben kezdték építeni, s némileg a mi Szépművészeti Mú­zeumunkhoz hasonlít. Több hangversenyterem van benne. Az együttest 1895-től Willem Mengelberg, a ki­váló karmester vezényelte.­­ 1934-től kezdve szinte évenként eljött Budapestre magyar zenekarokat diri­gálni — a Filharmonikuso­kat éppen úgy, mint a Szé­kesfővárosi Zenekart. Büsz­kén mesélt az újságíróknak a holland muzsikusok mű­vészi erényeiről. Pártfogol­ta a magyar zeneszerzőket és művészeket. Emlékeze­tes a Galántai táncok in­terpretálása, amikor a Vi­gadóban Kodály Zoltánnal együtt ünnepelték. Ma este lesz a kitűnő ze­nekar második hangverse­nye, ezúttal a Zeneakadé­mia nagytermében. Az 1929-ben született Bernard Haitink két Mozart-szim­­fóniát vezényel. Mint he­gedűs kezdte pályafutását. Sokáig vezette, a holland rádiózenekart, és évekig volt a­ Londoni Filharmo­nikusok karnagya. A mű­vészek Budapest előtt Salzburgban, Innsbruck­ban és Linzben játszottak, s turnéjuk Bécsben folyta­tódik. (Kristóf) ­ EGY ÚJRA FELFEDEZETT KLEIST-DRÁMA HERMANN CSATÁJA BOCHUMIAK VENDÉGJÁTÉKA A Hermann csatája cse­­­­lekménye a római korban, Augustus császár uralko­dása idején játszódik. Heinrich von Kleist, a na­póleoni háborúk esztendői­ben, 1800-ban írta ezt a drámáját; a Schauspiel­haus Bochum 1982 novem­berében mutatta be, Buda­pest közönsége pedig az NSZK kulturális hete al­kalmából láthatta a Víg­színházban, a bochumiak vendégjátékaként. A Hermann csatája Kleist legkevésbé népszerű da­rabja. Az eltört korsó, az Amphitryon, a Heilbronni Katica és a Homburg her­cege gyakran játszott drá­mák a német nyelvű szín­házakban, s ha nem is túl gyakran, a magyar műsor­rendben is felbukkannak (a Homburg hercege né­hány éve éppen a Vígszín­házban); a Hermann csa­táját viszont évtizedek óta nem játszották a Német Szövetségi Köztársaság­ban, arról pedig a hírlapi recenzensnél sokkal tájéko­zottabbak sem tudnak, hogy magyarul valaha elő­adták volna,, vagy akárcsak kéziratos fordítása létez­nék. A Schauspielhaus elő­adása azt bizonyította, hogy igaza volt Claus Peymann rendezőnek, amikor az elő­ítéletekkel szembeszállva, színpadra állította a Her­mann csatáját. Nem két­séges: megírása idején job­ban kicsengett a műből a franciaellenesség, vagy mondhatjuk úgy is: a né­met nacionalizmus. Ám­ ne feledjük, a Bánk bánt is kifejezetten Habsburg-el­­lenes célzattal írta Katona József, s később, még a Monarchia fennállása, il­letve a hitleri Németország létezése idején is másként fogták föl szavait a nézők, mint manapság. Koránt­sem mindegy ugyanis, hogy egy dráma mit támogat: egy agresszív imperialista nagyhatalom elnyomó szán­dékú nacionalizmusát, vagy egy szabadságra vágyó, el­nyomott kis nép nemzeti öntudatát. Hogy Peymann nem va­lami német nagyhatalmi nosztalgiát ébresztget, ha­nem ellenkezőleg, a min­denkori elnyomottak olda­lán csatázik együtt Her­­mann-nal, az világosan ki­derül a darab zárójelene­téből, amelyet a szöveg utolsó képként, jelöl. A világos értelmezésű, tiszta szándékú előadást Peymann a szegény szín­ház „hagyományos” eszkö­zeivel valósítja meg, de az ő szegény színháza rend­kívül gazdag. A színpadon alig van berendezés, a sze­replők valami kortalan to­­pikban járnak-kelnek, a ki­fejezésformák viszont tob­­zódók. A shakespeare-i dráma versformájának né­met változatát a színészek minden pátosz nélkül mondják, a néhány sze­replős jelenetek szinte egy társalgási színmű hatását keltik, azután vált a kép, és a rendező a pantomim eszközeivel jeleníti meg, hogyan tántorog a teuton­­burgi erdőben a tévútra ve­zetett római sereg, hogyan vergődik az ingoványon Varus, az elnyomó hatalom hadvezére. A különböző eszközök használata azon­ban nem kelti eklekticiz­mus hatását, mivel Pey­mann minden eszközt rend­kívül tudatosan és a cél­nak megfelelően használ. A színészek játéka hal­latlanul precíz, a­kár sza­vas szereplőknek is karak­terük van. A címszerepben Gert Voss európai mércé­vel mérve is nagyszerű­nek bizonyul, nem alkatá­ban, hanem nagyságrend­jében Oleg Tabakovhoz, Vittorio Gassmannhoz, vagy Daniel Olbrychskihez mér­hető. (Hogy hazai példákat ne mondjak.) Thusnelda­­ként* Kirsten Dene minden­ben méltó partnere. Morvay István Egymás felségvizein „Gyermekkoromban, ha anyám látogatóba vitt, le-­­hetőleg nem vettem részt a társalgásban, hanem a köny­vespolc elé állva tanulmányoztam a glédát álló művek címeit: minden ismerősünk könyvállományának leltára a fejemben volt. Azóta maradt megrögzött szokásom, hogy akárhol vagyok, körülnézek a lakásban található köny­vek között.” Babits Mihály gyermekkori szokását, mely­ről éppen a Nyugat Könyvről könyvre rovatában szá­molt be, bizonyára jó néhányan követjük. A lakás köny­veinek mennyisége, s a könyvcímek előre árulkodnak sok mindenről, korról, érdeklődésről, társadalmi hely­zetről .. . Persze nem csalhatatlan kalauzok. Hiszen van egyetemi tanár, aki szerint nem a lakásból kell kiköltöz­ni a könyvek miatt, inkább a "könyvtárakba kell értük m­enni, s olyan is van, aki az elolvasatlan könyvek szá­mát szaporítja rendes havi vásárlásaival. Könyvek otthon címmel V. Kulcsár Júlia és Mándi Péter országos felmérést is készített arról, mennyi és milyen könyvet vesznek, kedvelnek, olvasnak ma a magyar családok. A felmérés adatait természetesen ha­sonlítjuk össze a mostanában gyakran hallható vészhí­rekkel „nem olvasnak (majdhogy meg sem tanulnak jól olvasni) a gyerekek, a középkorúaknak másra kell az idő, az idősek nehezen látnak már, nincs pénzük könyv­re, se türelmük olvasni.” Néhány balsejtelmet megerősí­teni látszik a kutatás, néhánynak hitelét azonban sze­rencsére megingatja. Meglepő például, hogy a kevés könyvvel bíró családoknál éppen a gyerekkönyvek ará­nya a legnagyobb. Ha­ vásárolnak, akkor elsősorban a gyerek kap könyvet, s ha ez nem is pótolhatja a szülői könyvtárban böngészés élményét, lépés már afelé, hogy az új nemzedékek a könyvvel barátságban nőjenek fel. Szabadidő-vizsgálatok bizonyították, hogy az ol­­vasásra-tanulásra fordított idő csökken, nem véletlen tehát, hogy kisebb lett a rendszeresen olvasók aránya is. Az­ aggodalom itt már jogosnak látszik: az aránycsökke­nés oka vagy az, hogy az eddig rendszeresen olvasók nem vesznek már olyan gyakran könyvet a kezükbe, vagy a felnövekvők, az iskolások nem olvasnak rendszeresen. Vásárlók azonban még így is lehetnek. 1964-ben egy ha­sonló vizsgálat adatai szerint a családok több mint fele nem vett könyvet az utolsó egy évben, 1983-ban keve­sebb, mint 30 százaléka. Kevesen költenek sok pénzt könyvekre, s ez a kevés család veszi meg a könyvek na­gyobb részét. A könyvvásárló „beruházása” nemcsak egy gazda­sági akció része. Lehet a könyvet egymástól kölcsön­venni, lehet könyvtárba menni érte, mégis sokan nem mondanak le a lehetőség öröméről, hogy együtt is él­hessenek a könyvvel, ne csak az olvasás gyönyörűségé­nek idején legyenek társak. A könyvtárgondokról, a raktározás, a szétaprózottság és a túlkoncentrálás ne­hézségeiről, a beszerzés bonyodalmairól gyakran­­esik szó. Rendszeres könyvtárba járónak lenni ma már szin­te életforma, s méghozzá olyan, amelybe kevesen kós­tolnak bele, s amit kevesen engednek (engedhetnek) meg maguknak. S ismerőseink könyvespolca előtt áll­va egyre ritkábban is kérünk kölcsön. Egy-két kötetre mindig van pénz, s a választék gyarapodása, az új ki­adások miatt nem is elérhetetlenek a megkívánt írások. Van tehát könyv, egyre többféle, s ha velük együtt a kérdések és kételyek szaporodnak is, a szellem embe­rének a könyvek bősége mindig öröm. Hadd idézzem is­mét Babitsot, akinél ez ügyben kevés nagyobb tekintély van. 1933-ban írta: „ma, amikor sem kiadó, sem közön­ség, hogyan lehet, hogy mégis több a könyv, mint vala­ha? Talán vigasztaló ez az áradat, mert valami homá­lyos ösztön, valami szent vágy szívós vitalitását mutat­ja az irodalom, a kultúra felé”. a Móra Ferenc egy meséjében szereplő könyvboltos kisinastól, aki számolatlanul adta a mézeskalácsot, csak hogy a Csontos Szigfridet és a többi csodálatos könyvet, meg ne vásárolják tőle, a már kicsit másként kereskedő Cserépfalvi Imréig — akinek visszaemléke­zéseiből is sikerkönyv lett — a könyv terjesztői, eladói, mind a kultúra elkötelezettjei is voltak. Ezt éreztem nemrégiben a Könyvértékesítő Vállalat évet záró tájé­koztatóján is; a grafikonok és számok mögött a szándé­kot, mely nemcsak eladni akar, ha lehet minél többet, hanem inkább „ellátni”, érdeklődést kelteni s azt ki­elégíteni­ Ahová a könyvértékesítő könyvei eljutnak, a könyvtárakba,­­az Áfész vidéki könyvesboltjaiba, ott sok­szorosát éri minden eladott példány. És értékes — nem­csak gazdaságilag kifizetődő — az a munka, mely ol­vasni segíti a nem olvasókat, érdeklődést kelt a nyom­tatott betű iránt. Ha megtalálják természetes szövetsé­geseiket, a közművelődés immár jól kiépített intézmé­nyeit, talán nem is olyan nehéz a munka. A könyv ott van a művelődési ház agóráján, a színházi szünetben, borkóstolás közben, nyugdíjasklubba vagy diszkóba igyekezve meg lehet állni itt, s venni valamit. Mindez persze nem megy magától, partnerek nél­kül. Éppen egy nevében is a közművelődésnek elkötele­zett kiadó igazgatóját hallottam panaszkodni arról, hogy színvonalas filmtörténeti, filmelméleti kézi­­könyvjellegű sorozataikat nem árulják a mozikban, s nincsenek ott a színházak előcsarnokaiban még kere­sett színházi kiadványaik sem. A közművelődés nagyobb rendezvényeire, amatőr művészeti találkozókra, tanács­kozásokra maguk viszik el a könyveiket, s nagyon sok­szor láttam már, hogy a rögtönzött könyvárada előtt mindig sokan megállnak, lapozgatnak és vásárolnak is. A néhány példa mintha azt mutatná, egymás felség­vizeire merészkedik könyvkiadás, könyvterjesztés, köz­művelődés ... Akik azonban vállalják a terjeszkedés kockázatát, nem területfoglalók, a kereskedelem eszkö­zeivel, a kultúraközvetítés területén is a művelődés egy­sége mellett törnek lándzsát. Molnár Gabriella

Next