Esti Hírlap, 1984. július (29. évfolyam, 154-179. szám)

1984-07-02 / 154. szám

KÖZ.TÉR ♦ KÖZTÉR ♦ KÖZ,TÉR ♦ KÖZ,TÉR Népi műemlékekTizenheten Pilis békéjét „Natura egyes, natura egyes, általános!” A szentendrei Anna­­völgy fölött, a Sikáros büfé után, elvész a szürke be­tonszalag a pilisi erdőben. Az út szélén táblák. Piros­sal szegett, kör alakú be­hajtani tilos, alatt kisebb fehér tábla jelzi, hogy a Pilisi Állami Parkerdőgaz­daság üzemi útján hala­dunk, néhány méterrel ar­rébb a közismert, ovális kék tábla, repülő fehér kó­csag. Természetvédelmi te­rület. Az egyik kanyarban va­dászruhás fiatalember eme­li tárcsáját a magasba. — Jó napot kívánok. A Társadalmi Természetvé­delmi Szolgálat tagja va­gyok, szíveskedjék az út­használati engedélyét meg­mutatni ... A pilisi erdő tájvédelmi területein mind gyakrabban fordulhat elő hasonló je­lenet. Pontosabban azóta, mióta — az év elején — megalakult a természetvé­delem társadalmi szerveze­te. Vezetőjük a 25 éves Kolbe Attila. Védő tenyér Zubbonyán ovális, zöld jelvény. Rajta a védőmód­ra kinyújtott tenyér, s a természetvédelem kócsagos emblémája. — Nem tudom, ismeri-e az adatot: az ország nem­zeti parkjaira, a tájvédelmi körzetek rendjére összesen 90 hivatásos természetvé­delmi őr figyel. Bizony, ez nem sok... Nyilván ezért hozták létre ezt a társadal­mi hálózatot, amely az OKTH felügyelőségei közül elsőként itt, a Pilisben ala­kult meg. A park 23 ezer hektárján tizenheten va­gyunk. Az első „szolgálati na­pot” április 7-én tartották, a vöröskői Felszabadulási Emléktúra alkalmával. Az­óta — főleg hétvégeken — mind gyakrabban tűnnek fel a vadászruhás termé­szetvédelmi őrök. Igaz is, a ruha. Nem egyenruha! A vadászboltban vették, a felszerelés is általában sa­játjuk, vagy más szervek­től, szervezetektől kapták „kölcsön”. — Kicsit irigyeljük kül­földi kollégáinkat, akik he­likopterrel „járőröznek” míg mi kimustrált katonai táv­csövekkel szereltük fel ma­gunkat ... Szerencsére rá­diótelefonunk van, igaz, hogy azok is sajátjaink, vagy kölcsönkészülékek. Kódolt riasztás Kérdem, mire használják a CB-ket, mire, válaszként rejtélyes szöveget mond a kis készülékbe: „Natura egyes, natura egyes, álta­­­lános! Tizennégyes a Lom­­keleten! Vége!” — A CB-sek miatt vol­tunk kénytelenek „kódol­ni". Most kipróbáltam azt a hívójelet, amire eddig — szerencsére nem volt szükség. Riasztottam a tár­saságot, hogy a Lajos-for­­rásnál támadás ért... Kí­váncsi leszek, mennyi idő alatt érnek ide? Az első zöldruhás ne­gyedóra múlva jelenik meg, rá öt percre még hárman, kocsival. Riadtan sietnek hozzánk, de aztán kiderül, ezúttal nem „éles” hívás­ról volt szó... A vízóraleolvasó, a ta­nár, a gyári rendész, az előadó, a raktáros, a hid­­rogeológus vadász, a ma­darász , a tizenhét pilisi őr. Örömeikről és gond­jaikról beszélnek. Arról például, hogy a hasonló erőfeszítésekért küzdő szer­vezetekkel ma még hiány­zik az együttműködés. Az útiköltségeket, a ruházatot és a felszerelés egy részét jelenleg saját zsebből te­remtik elő, de hát szenve­délyüknek erősen gátat vet a családi költségvetés... így élnek napjainkban a pilisi természetvédők ... Egy évtizeddel ezelőtt in­dult meg a népi műemlé­kek megmentésére hirdetett akció. Az Országos Műem­léki Felügyelőség most számbavette az eddigi ered­ményeket, s megállapította, hogy jól halad a 165 népi műemlék helyreállítása. Legnagyobb részüket sike­rült állami tulajdonba ven­ni, így a komfortosítás, az átépítés megnyugtató mó­don , a műemléki jelleg ve­szélyeztetése nélkül tör­ténhetett meg. ROZSDAFOLTOS RÓKUS-HEGYI Opera, törtfehérben CSAK TÍZÉVENKÉNT KELL FÜRDETNI Hová lett a nagy, fekete folt? — jutott eszembe ki­lépve az Opera megújuló épületéből. Bemenetkor ugyanis a főbejárat árkád­ja előtt még nagy, sötét folt éktelenkedett, de azóta cseppfolyóssá vált és el­tűnt. Lemosták azzal a sok korommal, porral, piszokkal együtt, ami az 1884-es át­adástól kezdve rakódott a ház falára. * Tapasztalhatták az arra járók, hogy az Opera kívül is a fiatalodás folyamatát éli. Bár eredetileg a hom­lokzat és a tetőtér felújítá­sa nem szerepelt a tervek­ben, ám munka közben ki­derült:­ állapotuk nélkülöz­hetetlenné teszi a rehabili­tációt. A terv szerinti át­adási határidő azonban vál­tozatlan, tehát a többlet­­munkák is bezsúfolódtak a programba. Gyorsan kivi­telezhető megoldást kellett tehát választani.­­ A homlokzatot, amely­nek legjelentősebb része sóskúti kőből készült, har­minc atmoszférás nyomás­sal, vizes kvarcos homok­fúvással tisztítja a Középü­letépítő Vállalat alvállalko­zójaként a Rátkalux — tá­jékoztat Rusznyák János létesítmény-főmérnök. — Az így kapott világos fe­lületen még ki kell cserélni a háború után fekete ce­menthabarccsal elvégzett javításokat, hogy ne tegye „pöttyössé” az immáron törtfehér színűre varázsolt felületet. A sóskúti kő puha mész­kő. Szinte szívja magába a szennyeződést. Mivel meg­tisztított felülete érdes, rendkívül könnyen piszko­lódik, a pórusokba bele­fagy a víz, vagyis a felület kevésbé ellenálló az időjá­rással szemben. Ezért most speciális anyaggal vonják be az épületet. A védőré­teg, bár engedi szellőzni a falakat, csaknem konzer­válja a köveket, így hosz­­szú időn keresztül marad­hat meg újszerű állapotá­ban az Opera, ehhez csu­pán tízévenként kell egy­szer „megfürdetni”. A külföldi példák igazol­ják: ez a védőanyag nem­csak az ötéves garanciaidő­re, hanem annál jóval to­vább is kellő oltalmat nyújt. A kivitelezők vá­lasztották ezt a megol­dást, hiszen szeretnének mindent eredeti állapotá­ban helyreállítani. Ezért például az Opera két olda­lán levő kocsifelhajtó ró­­kus-hegyi köve megmarad olyan „rozsdafoltosnak”, amilyenné az időjárás tet­te, csak a piszkot távolít­­ják el róla. A többletmunkák mint­egy 60 millió forinttal drá­gítják a felújítást. A költ­ségnövekedéssel azonban ragyogó, minden ízében fel­újított épületet kapunk az őszi centenáriumra. Horváth K. József AZ IDÉN 100 ÉVES Clarisseumi remények „Elfeledett műemlék” címmel szóltunk korábban egy épületről (Ybl Miklós tervezte), amely ebben az esztendőben éppen 100 éves, s ma Újpesten, a Bá­nyai Júlia Ifjúsági Nevelő­­otthonnak ad helyet. Szerencsére azonban a feledés homálya mára osz­ladozik. Köszönhető ez el­sősorban a nevelőotthon igazgatónőjének, Szendrey Sándornénak, aki megszer­vezte a levéltári kutató­munkát és adatgyűjtést, felhívta az épületre a ke­rületi műemlékf­elügyel­őség figyelmét, kapcsolatot te­remtett az Országos Mű­emléki Felügyelőséggel, megmozgatta a kerületi tár­sadalmi szervezeteket, s megnyert az ügynek neves építészeket is. A helyreállításhoz persze a jóakarat kevés­­ pénz is kellene, valószínűleg nem is kevés. A centenáriumát betöltő épület felújításának terveit egyszer már elké­szítette a Budapesti Mű­szaki Egyetem. Ez hat éve, 1978-ban történt. Az akko­ri költségvetés szerint a fel­újítás 10 millió forintba ke­rült volna. De ebben már sportpálya és úszómedence is szerepelt... Hiszen hely van bőségesen a Clarisseu­­mot övező hatalmas és ma is gyönyörű parkban. Az a 10 millió azonban mára már nem 10 millió ... Ám ez a kétségtelen tény mégsem jelenti azt, hogy lemondóan legyintsünk. Szerencsére erről nincs is szó: a Fővárosi Művelődé­si Intézmények Műszaki Gazdasági Igazgatóságának főigazgatója ugyanis any­­nyit már tudomásunkra hozott: az épület felújítása szerepel a jövő évi terv­ben. Arról azonban, hogy mekkora az az összeg, amely a nevelőotthon ren­delkezésére áll, csak szep­temberben dönt a Főváro­si Tanács illetékes főosztá­lya. • H Így aztán az októberben rendezendő centenáriumi ünnepséget talán már ab­ban a tudatban tartják a volt Clarisseum, a mai Bá­nyai Júlia Ifjúsági Neve­lőotthon lakói és tanárai, hogy ha nem is felépül, de legalább megújul „végre a házunk”... (gyémánt) ÖSSZEÁLLÍTOTTA: Szöllősi Ferenc Szűcs Gábor A hajdan virágzó pesti ví­zi életet élesztgető írásaink közül e mostanival a múlt­ba invitáljuk az olvasót. A dunai kishajók történetében kalandozun­­k. A menetdíj két garas volt személyenként, az utazás pedig tizenkét per­cig tartott Pest és a Bom­ba tér között. Ma nagyjá­ból ugyanebben a távol­ságban nem egészen egy perc alatt szállítja az uta­sokat az egyik partról a másikra a metró. Száznegyven esztendővel ezelőtt Gicczy János vál­lalkozó indított rendszeres hajójáratot Pest, a Bomba (Batthyány) tér és Óbuda útvonalon. Néhány héttel később a Duna Gőzhajózási Társaság is megindította hajóit. A Girczy-féle kisvállalkozás nem bírta a versenyt; még a nyitás évében, 1844-ben beszüntette működését. A DGT, mivel egyedül uralta a vizet, árat emelt. A zárt utastérben 15, a fedélzeten 10 krajcár lett egy jegy. A viszonylag magas díj elle­nére is, két esztendővel ké­sőbb, 1846-ban már mint­egy félmillió átkelőt vittek egyik partról a másikra. A szabadságharc alatt szünetelt az átkelés, a ha­jókat hol a magyar, hol pedig az osztrák hatóságok katonái foglalták le... A Lánchíd megnyitása sem csökkentette a hajók sor- Duna-járók­ galmát, a hídon átjáró om­nibusz sem, sőt, a magán­csónakosoknak is annyi utas jutott, hogy 1860-ban kiadták az átkelési rend­tartást a Dunán átevező csónakoknak. Tizenkét utasnál többet nem vihet­tek, azok pedig kötelesek voltak a kormányos rendel­kezéseit betartani. Tü­rr István, Pest, Buda és Óbuda egyesítése előtt egy esztendővel, 1872-ben megalakította­ a Csavargő­zös Átk­elési és Hajózási Részvénytársaságot. Gari­baldi volt tábornoka csa­­vargőzöseivel kifejezetten az átkelésre rendezkedett be. (A DGT abban az idő­ben már a Boráros tér és Újpest térségében terjesz­kedett.) Az újabb állandó össze­köttetés, az 1876 tavaszán átadott Margit-híd és az ott közlekedő lóvasút, csak akkor lett igazi „vetély­­társ”, amikor a századfor­duló évében megnyílt a Szigetbe vezető szárnyhíd is. A Türr-féle társaság két fillérrel csökkenteni kény­szerült az árakat. Másod­­osztályon így hat fillérbe került egy menet, s ez ol­csó volt. Hiszen aki át akart menni a hídon, an­nak is ki kellett fizetni négy fillér hídpénzt. A budapesti villamos­vasúti hálózat növekedése újabb átkelő járatok léte­sítését sürgette. A főváros többszöri felszólítására megindították az Óbuda— Hungária körút közötti át­kelő járatot. Sok óbudai munkás járt az újpesti gyárakba, akik a Margit­­hídi villamosjáratokkal nagy kerülőt tettek. Az államkincstár, mint a budapesti révjog tulajdono­sa, 200 ezer korona támo­gatás mellett kötelezte a Magyar Folyam- és Ten­gerhajózási Rt-t, hogy Óbuda és a Boráros tér kö­zött évente nyolc hónapig indítson járatokat a Mar­gitsziget érintésével, leg­alább háromszáz utast be­fogadó hajókkal. A Tanácsköztársaság le­verése után az MFTR csak 1921-ben indította újra rendszeres átkelő járatait. Bár 1922-ben újabb vízi­­járműveket állítottak szol­gálatba, az állami segély egyre kevesebbet ért, a je­lentős hiány miatt 1928- ban teljesen megszüntették a helyi és a­z átkelő járato­kat. A szép fehér hajók azon­­ban nem tűntek el a Dunáról: megindították, s hamar népszerű lett a sé­ta­járat. Szabó Margit ÁLLOMÁSKESERGŐ Öreg ház áll a vaspálya mentén A múlt század végén jó néhány Budapest kör­nyéki falu és község indult rohamos fejlődésnek. A vasút és a vele érkező kereskedelem és ipar te­remtett életet, így hát érthetően azok a helységek virágoztak fel, amelyekhez elérkezett a „vaspálya”. Pesterzsébet már 1881-ben MÁV-megállóhelyet kapott. Az egykori állomásépület fénykorában igen tet­szetős lehetett. Valamikor hajdanán. Egy utas, a fényképezőgép láttán indulatosan kifakad: — Érthetetlen, miért hagyták így tönkremenni ezt az épületet.. . ?! Valaha még büfé is volt itt. Fölháborító, hogy a szép, új lakótelep szomszédsá­gában ilyen állapotok uralkodhatnak! Még nincs késő. A falak állnak. Igaz, a tető­­szerkezet meglehetősen rosszul viselte az évtizedek múlását. Közismert az anyagi lehetőségek szűkös­sége, mégis tenni kellene valamit, mielőtt végleg elenyészik ez a jellegzetes, érdekes építmény. (Kép és szöveg: Bihari Tamás)

Next