Esti Hírlap, 1984. július (29. évfolyam, 154-179. szám)
1984-07-02 / 154. szám
KÖZ.TÉR ♦ KÖZTÉR ♦ KÖZ,TÉR ♦ KÖZ,TÉR Népi műemlékekTizenheten Pilis békéjét „Natura egyes, natura egyes, általános!” A szentendrei Annavölgy fölött, a Sikáros büfé után, elvész a szürke betonszalag a pilisi erdőben. Az út szélén táblák. Pirossal szegett, kör alakú behajtani tilos, alatt kisebb fehér tábla jelzi, hogy a Pilisi Állami Parkerdőgazdaság üzemi útján haladunk, néhány méterrel arrébb a közismert, ovális kék tábla, repülő fehér kócsag. Természetvédelmi terület. Az egyik kanyarban vadászruhás fiatalember emeli tárcsáját a magasba. — Jó napot kívánok. A Társadalmi Természetvédelmi Szolgálat tagja vagyok, szíveskedjék az úthasználati engedélyét megmutatni ... A pilisi erdő tájvédelmi területein mind gyakrabban fordulhat elő hasonló jelenet. Pontosabban azóta, mióta — az év elején — megalakult a természetvédelem társadalmi szervezete. Vezetőjük a 25 éves Kolbe Attila. Védő tenyér Zubbonyán ovális, zöld jelvény. Rajta a védőmódra kinyújtott tenyér, s a természetvédelem kócsagos emblémája. — Nem tudom, ismeri-e az adatot: az ország nemzeti parkjaira, a tájvédelmi körzetek rendjére összesen 90 hivatásos természetvédelmi őr figyel. Bizony, ez nem sok... Nyilván ezért hozták létre ezt a társadalmi hálózatot, amely az OKTH felügyelőségei közül elsőként itt, a Pilisben alakult meg. A park 23 ezer hektárján tizenheten vagyunk. Az első „szolgálati napot” április 7-én tartották, a vöröskői Felszabadulási Emléktúra alkalmával. Azóta — főleg hétvégeken — mind gyakrabban tűnnek fel a vadászruhás természetvédelmi őrök. Igaz is, a ruha. Nem egyenruha! A vadászboltban vették, a felszerelés is általában sajátjuk, vagy más szervektől, szervezetektől kapták „kölcsön”. — Kicsit irigyeljük külföldi kollégáinkat, akik helikopterrel „járőröznek” míg mi kimustrált katonai távcsövekkel szereltük fel magunkat ... Szerencsére rádiótelefonunk van, igaz, hogy azok is sajátjaink, vagy kölcsönkészülékek. Kódolt riasztás Kérdem, mire használják a CB-ket, mire, válaszként rejtélyes szöveget mond a kis készülékbe: „Natura egyes, natura egyes, általános! Tizennégyes a Lomkeleten! Vége!” — A CB-sek miatt voltunk kénytelenek „kódolni". Most kipróbáltam azt a hívójelet, amire eddig — szerencsére nem volt szükség. Riasztottam a társaságot, hogy a Lajos-forrásnál támadás ért... Kíváncsi leszek, mennyi idő alatt érnek ide? Az első zöldruhás negyedóra múlva jelenik meg, rá öt percre még hárman, kocsival. Riadtan sietnek hozzánk, de aztán kiderül, ezúttal nem „éles” hívásról volt szó... A vízóraleolvasó, a tanár, a gyári rendész, az előadó, a raktáros, a hidrogeológus vadász, a madarász , a tizenhét pilisi őr. Örömeikről és gondjaikról beszélnek. Arról például, hogy a hasonló erőfeszítésekért küzdő szervezetekkel ma még hiányzik az együttműködés. Az útiköltségeket, a ruházatot és a felszerelés egy részét jelenleg saját zsebből teremtik elő, de hát szenvedélyüknek erősen gátat vet a családi költségvetés... így élnek napjainkban a pilisi természetvédők ... Egy évtizeddel ezelőtt indult meg a népi műemlékek megmentésére hirdetett akció. Az Országos Műemléki Felügyelőség most számbavette az eddigi eredményeket, s megállapította, hogy jól halad a 165 népi műemlék helyreállítása. Legnagyobb részüket sikerült állami tulajdonba venni, így a komfortosítás, az átépítés megnyugtató módon , a műemléki jelleg veszélyeztetése nélkül történhetett meg. ROZSDAFOLTOS RÓKUS-HEGYI Opera, törtfehérben CSAK TÍZÉVENKÉNT KELL FÜRDETNI Hová lett a nagy, fekete folt? — jutott eszembe kilépve az Opera megújuló épületéből. Bemenetkor ugyanis a főbejárat árkádja előtt még nagy, sötét folt éktelenkedett, de azóta cseppfolyóssá vált és eltűnt. Lemosták azzal a sok korommal, porral, piszokkal együtt, ami az 1884-es átadástól kezdve rakódott a ház falára. * Tapasztalhatták az arra járók, hogy az Opera kívül is a fiatalodás folyamatát éli. Bár eredetileg a homlokzat és a tetőtér felújítása nem szerepelt a tervekben, ám munka közben kiderült: állapotuk nélkülözhetetlenné teszi a rehabilitációt. A terv szerinti átadási határidő azonban változatlan, tehát a többletmunkák is bezsúfolódtak a programba. Gyorsan kivitelezhető megoldást kellett tehát választani. A homlokzatot, amelynek legjelentősebb része sóskúti kőből készült, harminc atmoszférás nyomással, vizes kvarcos homokfúvással tisztítja a Középületépítő Vállalat alvállalkozójaként a Rátkalux — tájékoztat Rusznyák János létesítmény-főmérnök. — Az így kapott világos felületen még ki kell cserélni a háború után fekete cementhabarccsal elvégzett javításokat, hogy ne tegye „pöttyössé” az immáron törtfehér színűre varázsolt felületet. A sóskúti kő puha mészkő. Szinte szívja magába a szennyeződést. Mivel megtisztított felülete érdes, rendkívül könnyen piszkolódik, a pórusokba belefagy a víz, vagyis a felület kevésbé ellenálló az időjárással szemben. Ezért most speciális anyaggal vonják be az épületet. A védőréteg, bár engedi szellőzni a falakat, csaknem konzerválja a köveket, így hoszszú időn keresztül maradhat meg újszerű állapotában az Opera, ehhez csupán tízévenként kell egyszer „megfürdetni”. A külföldi példák igazolják: ez a védőanyag nemcsak az ötéves garanciaidőre, hanem annál jóval tovább is kellő oltalmat nyújt. A kivitelezők választották ezt a megoldást, hiszen szeretnének mindent eredeti állapotában helyreállítani. Ezért például az Opera két oldalán levő kocsifelhajtó rókus-hegyi köve megmarad olyan „rozsdafoltosnak”, amilyenné az időjárás tette, csak a piszkot távolítják el róla. A többletmunkák mintegy 60 millió forinttal drágítják a felújítást. A költségnövekedéssel azonban ragyogó, minden ízében felújított épületet kapunk az őszi centenáriumra. Horváth K. József AZ IDÉN 100 ÉVES Clarisseumi remények „Elfeledett műemlék” címmel szóltunk korábban egy épületről (Ybl Miklós tervezte), amely ebben az esztendőben éppen 100 éves, s ma Újpesten, a Bányai Júlia Ifjúsági Nevelőotthonnak ad helyet. Szerencsére azonban a feledés homálya mára oszladozik. Köszönhető ez elsősorban a nevelőotthon igazgatónőjének, Szendrey Sándornénak, aki megszervezte a levéltári kutatómunkát és adatgyűjtést, felhívta az épületre a kerületi műemlékfelügyelőség figyelmét, kapcsolatot teremtett az Országos Műemléki Felügyelőséggel, megmozgatta a kerületi társadalmi szervezeteket, s megnyert az ügynek neves építészeket is. A helyreállításhoz persze a jóakarat kevés pénz is kellene, valószínűleg nem is kevés. A centenáriumát betöltő épület felújításának terveit egyszer már elkészítette a Budapesti Műszaki Egyetem. Ez hat éve, 1978-ban történt. Az akkori költségvetés szerint a felújítás 10 millió forintba került volna. De ebben már sportpálya és úszómedence is szerepelt... Hiszen hely van bőségesen a Clarisseumot övező hatalmas és ma is gyönyörű parkban. Az a 10 millió azonban mára már nem 10 millió ... Ám ez a kétségtelen tény mégsem jelenti azt, hogy lemondóan legyintsünk. Szerencsére erről nincs is szó: a Fővárosi Művelődési Intézmények Műszaki Gazdasági Igazgatóságának főigazgatója ugyanis anynyit már tudomásunkra hozott: az épület felújítása szerepel a jövő évi tervben. Arról azonban, hogy mekkora az az összeg, amely a nevelőotthon rendelkezésére áll, csak szeptemberben dönt a Fővárosi Tanács illetékes főosztálya. • H Így aztán az októberben rendezendő centenáriumi ünnepséget talán már abban a tudatban tartják a volt Clarisseum, a mai Bányai Júlia Ifjúsági Nevelőotthon lakói és tanárai, hogy ha nem is felépül, de legalább megújul „végre a házunk”... (gyémánt) ÖSSZEÁLLÍTOTTA: Szöllősi Ferenc Szűcs Gábor A hajdan virágzó pesti vízi életet élesztgető írásaink közül e mostanival a múltba invitáljuk az olvasót. A dunai kishajók történetében kalandozunk. A menetdíj két garas volt személyenként, az utazás pedig tizenkét percig tartott Pest és a Bomba tér között. Ma nagyjából ugyanebben a távolságban nem egészen egy perc alatt szállítja az utasokat az egyik partról a másikra a metró. Száznegyven esztendővel ezelőtt Gicczy János vállalkozó indított rendszeres hajójáratot Pest, a Bomba (Batthyány) tér és Óbuda útvonalon. Néhány héttel később a Duna Gőzhajózási Társaság is megindította hajóit. A Girczy-féle kisvállalkozás nem bírta a versenyt; még a nyitás évében, 1844-ben beszüntette működését. A DGT, mivel egyedül uralta a vizet, árat emelt. A zárt utastérben 15, a fedélzeten 10 krajcár lett egy jegy. A viszonylag magas díj ellenére is, két esztendővel később, 1846-ban már mintegy félmillió átkelőt vittek egyik partról a másikra. A szabadságharc alatt szünetelt az átkelés, a hajókat hol a magyar, hol pedig az osztrák hatóságok katonái foglalták le... A Lánchíd megnyitása sem csökkentette a hajók sor- Duna-járók galmát, a hídon átjáró omnibusz sem, sőt, a magáncsónakosoknak is annyi utas jutott, hogy 1860-ban kiadták az átkelési rendtartást a Dunán átevező csónakoknak. Tizenkét utasnál többet nem vihettek, azok pedig kötelesek voltak a kormányos rendelkezéseit betartani. Türr István, Pest, Buda és Óbuda egyesítése előtt egy esztendővel, 1872-ben megalakította a Csavargőzös Átkelési és Hajózási Részvénytársaságot. Garibaldi volt tábornoka csavargőzöseivel kifejezetten az átkelésre rendezkedett be. (A DGT abban az időben már a Boráros tér és Újpest térségében terjeszkedett.) Az újabb állandó összeköttetés, az 1876 tavaszán átadott Margit-híd és az ott közlekedő lóvasút, csak akkor lett igazi „vetélytárs”, amikor a századforduló évében megnyílt a Szigetbe vezető szárnyhíd is. A Türr-féle társaság két fillérrel csökkenteni kényszerült az árakat. Másodosztályon így hat fillérbe került egy menet, s ez olcsó volt. Hiszen aki át akart menni a hídon, annak is ki kellett fizetni négy fillér hídpénzt. A budapesti villamosvasúti hálózat növekedése újabb átkelő járatok létesítését sürgette. A főváros többszöri felszólítására megindították az Óbuda— Hungária körút közötti átkelő járatot. Sok óbudai munkás járt az újpesti gyárakba, akik a Margithídi villamosjáratokkal nagy kerülőt tettek. Az államkincstár, mint a budapesti révjog tulajdonosa, 200 ezer korona támogatás mellett kötelezte a Magyar Folyam- és Tengerhajózási Rt-t, hogy Óbuda és a Boráros tér között évente nyolc hónapig indítson járatokat a Margitsziget érintésével, legalább háromszáz utast befogadó hajókkal. A Tanácsköztársaság leverése után az MFTR csak 1921-ben indította újra rendszeres átkelő járatait. Bár 1922-ben újabb vízijárműveket állítottak szolgálatba, az állami segély egyre kevesebbet ért, a jelentős hiány miatt 1928- ban teljesen megszüntették a helyi és az átkelő járatokat. A szép fehér hajók azonban nem tűntek el a Dunáról: megindították, s hamar népszerű lett a sétajárat. Szabó Margit ÁLLOMÁSKESERGŐ Öreg ház áll a vaspálya mentén A múlt század végén jó néhány Budapest környéki falu és község indult rohamos fejlődésnek. A vasút és a vele érkező kereskedelem és ipar teremtett életet, így hát érthetően azok a helységek virágoztak fel, amelyekhez elérkezett a „vaspálya”. Pesterzsébet már 1881-ben MÁV-megállóhelyet kapott. Az egykori állomásépület fénykorában igen tetszetős lehetett. Valamikor hajdanán. Egy utas, a fényképezőgép láttán indulatosan kifakad: — Érthetetlen, miért hagyták így tönkremenni ezt az épületet.. . ?! Valaha még büfé is volt itt. Fölháborító, hogy a szép, új lakótelep szomszédságában ilyen állapotok uralkodhatnak! Még nincs késő. A falak állnak. Igaz, a tetőszerkezet meglehetősen rosszul viselte az évtizedek múlását. Közismert az anyagi lehetőségek szűkössége, mégis tenni kellene valamit, mielőtt végleg elenyészik ez a jellegzetes, érdekes építmény. (Kép és szöveg: Bihari Tamás)