Esti Hírlap, 1985. május (30. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-02 / 101. szám
□ FEDERICO FELLINI Olasz filmrendező eredeti rajzaiból nyílik kiállítás szombaton, 4-én délután 5 órakor a Gödöllői Galériában (Gödöllői Művelődési Központ). A tárlathoz — amely június 2-ig látogatható — Fellini-filmek is kapcsolódnak. Bemutató előtt 4-én, a megnyitás napján délután 5-kor és további érdeklődés esetén 7 órakor az És megy a hajó című filmet vetítik, szinkrontolmáccsal. Május 5-én, 12-én, 18-án, 25-én, június 1-én lesznek még — minden esetben este 7 órakor — további Fellini-filmvetítések. □ CSÁNYI TAMÁS és Klembala Géza koncertje holnap este fél 8-kor lesz a Zeneakadémia kistermében. John Dowland: Első daloskönyv című művét adják elő. □ ZÁSZKALICZKY TAMÁS Bach orgonaestjét holnap este 8-kor tartják a Mátyás-templomban. □ KOVÁCS ENDRE orgonaestje 11-én, szombaton fél 8-kor lesz a Zeneakadémián. Közreműködik Simándy József. A programban a tervezetthez képest változás történt: Bach, Händel, Reger, Hummel és Liszt zenéje szólal meg. • Csaknem háromórás, monstre kívánságműsort sugárzott tegnap este a Televízió Felvonulók kérték címmel. Nem volt egyszerű dolguk a műsor készítőinek: a kettes csatornán adott VB-selejtező vonzerejével kellett megküzdeniük. Úgy tűnik, ennek érdekében el is követtek mindent, s amit csak lehet, igyekeztek az adásba zsúfolni. Túl nagy meglepetést egyik kérés sem okozott, a megszokott mederben csordogált a műsor: vers, kabarétréfa, bábjelenet, magyar nóta, operett. Mindenesetre dicséretes, hogy az egyes részletek nem köszöntek vissza. Jó volt hallani Tolnay Klárit és Csongrádi Katát sanzont énekelni, Gobbi Hildát és Hirtling Istvánt verset mondani, roppant élvezetes volt a Breki-műsorrészlet, s még azt is megtudhattuk — el is szavalt egyet —, hogy Makay Margit verseket ír. Kár, hogy éppen a legmulatságosabbnak szánt részek — Árkus József, Szuhay Balázs jelenete, valamint Rejtő Jenő kabarétréfája — kissé hosszú volt, a több órás, feszes ritmust követelő műsorban. A stúdióban SZOT-díjasokat látott vendégül a Felvonulók kérték SZOT-díjas alkotógárdája (bár emlékezetem szerint ez utóbbit szerényen elhallgatták), s jól választották a meghívott vendégeket. Keresztury Dezsőtől egy rövid életrajzot is hallhattunk, Markó Ivánnak pedig arra is futotta mondandójából, hogy ars poeticáját a színházról a néző elé tárja: az ember azonosulni tudjon azzal, amit lát. Gálvölgyi János paródiái a hosszúra nyúlt műsor végén, a kései óra ellenére is, bizonyára mindenkit megnevettettek. (kállai) FILMBEMUTATÓ URAMISTEN Tulajdonképpen egyszerű történetet mond el Gárdos Péter első filmjében. Van egy öregember, kivonült artista, aki valaha világszám volt. Ő volt a jégbe fagyasztott ember, a tengeren innen és tengeren túl szenzációnak számító szabadulóművész. A filmtörténet idején már nem csinál semmit, és a hotelszobákhoz képest pazarul berendezett szállodai szobájában, egyedül. És van egy fiatalember, nemrégiben közepes artista, egy szerencsétlenség után bicegő lábbal már csak bizonytalan jövőjű senki. De itt jön a sztori nagy ötlete. A fiatalember nem hajlandó elfogadni az eleve vesztes lapokat, amiket a véletlen kiosztott neki. Ha már elveszett az az alig valami, amivel jelentéktelenül bár, de jelen volt az életben, akkor jöjjön a lehetetlen megkísérlése. A semmi ellenében: a minden. A világszám. A Sajek Oszkár nevű fiatalember tehát egyetlen lapra tesz fel mindent, arra, hogy megszerzi a Binder Lipót nevű öregembertől a jégbe fagyasztás titkát. Ha belegondolunk, hogy mi minden lehetőség rejlik egy ilyen végletes helyzetben zajló párharcban! Az emberi természetnek, jellemnek, lelki alkatnak, ösztönvilágnak és a külvilág által már jócskán behatárolt önmegvalósításvágynak milyen mélységes és tetszhalott-tartományait képes az utolsó lehetőségnek mondható cél mozgósítani! Nos, ha belegondolunk, akkor azt mondhatjuk, az Uramisten akár világszám is lehetett volna. Mint a jégbe fagyasztott ember a filmsztoriban. Mert olyan egyszerű, olyan nagyon pofonegyszerű a nyitja. Csak hát a pofonegyszerű dolgok a legnehezebbek. És azok mennek a legnehezebben a mindenrendű és -rangú cirkuszok porondján. Az élet nevű cirkusz porondján is. Amihez letörhetetlenül tartozik a művészet. Lehet, hogy mert gyávák vagyunk vagy fantáziátlanok, éppen a pofonegyszerűt felvállalni. Vagy mert félünk kiadni magunkat. Mert az egyszerű, a határok nélküli őszinteséget feltételezi. Gárdos Péter, azt hiszem, nem mert igazán őszinte lenni, amikor a kitaláláson túl megformálni kezdte hőseit. Nem tudta igazán és kegyetlenül végiggondolni, hogy egy megszállott ember mikor és hogyan dobja le magáról a konvencionális tapintat ruhadarabjait. Amik már a bőréhez nőttek. Tehát csak bőrrel együtt jönnek le. És marad a nyers hús. Ez a fajta pőreség már valóban túlmegy a szemérmetlenségen. Ennek a látványa már nem sért, hanem fölsért. De azt hiszem, ez a pőreség egyben az, amely egy ponton túl nem szórakoztat, hanem megrendít. Még ha roppant mókás bohócruha is az, ami a földön hever. Gárdos cirkuszi sztriptíze szórakoztat. És csak kivételes pillanatokban rendít meg. Kíméletes, jólnevelt és illemtudó megszállottsággal áldotta meg hőseit, akik remekül játszanak a kamerának. Ha kell, libegnek a föld felett egynéhány centivel megemelkedve, ha kell, keményen a földön állva kiborulnak, látványosan löttyintve ki a levest és szorítva meg a torkot. És az ember a két kivételes tehetségű színészt, a csodálatos Feleki Kamillt és a megszállottsággal megáldott Eperjes Károlyt figyelve legszívesebben felszólna, igen fiúk, ez veti a próba, és most jöjjön az, ahogy életre-halálra csinálnátok ... Pedig mindketten úgy csinálják, hogy a legtöbbet adják, amit az érdekes szerep lehetősége kínál. Hanem kevesebbet kínál mindkettőjük szerepe, mint kínálhatna. Gárdos Péter, aki mindeddig a dokumentumfilm iskoláját járta, most, első játékfilmjében — mint forgatókönyvíró is — a fikció javára döntött a valóság ezernyi apró és jelentéktelenül jelentős hitelesítő háttérszíne ellenében. Ezek a fikciós elemek pedig jellemzőek, és arra is alkalmasak, hogy azt a bizonyos nyers húsig menő sztriptízt bemutassák, csakhogy a filmben túlságosan tiszteletben tartják a határokat. Tetszeni akarnak. Szabályok szerint mennek végbe. Amiben nincs semmi bűn, mert hiszen a film a művészet. Hatásra épülő művészet. De Gárdos csinálhatott volna olyan filmet, ami feledtetni tudja, hogy a hatáselemek működésére épít. Olyat, ami azt az illúziót kelti, hogy itt valóban a körülményeiktől kényszerített, a lelkiállapotuktól meghatározott, egyéni sorssal, szociális közeggel körülvett, megismétlhetetlen karakterű embereik küzdenek azért a bizonyos utolsó szalmaszálért. Garas Dezső néhány perces szerepében ezt a többszörös fénytörést láthatjuk megvalósultnak. Eperjes és Dörner György utolsó jelenetében, már a világszám után, érezni rá a siker mélységes tragédiájára, Felek! Kamill némajelenete a halottaságyon mutatja meg azt a feneketlen mélységet, amibe belátni lehetett volna. Gárdos Péter filmje egy párharc filmje. Abban az értelemben is, hogy a rendezőnek, bár ha szimbolikus értelmű filmet akar is készíteni, mindig a realitások, a legvalóságosabb valóság megjelenítése szolgál trambulinként. A biztos pont a nagyon pontosan, és ezért a leghatásosabban körülírt valóság. Akár azon a szinten, hogy főhősét miért hagyta el a felesége, milyen a viszonya a filmtörténet idején anyjához, kollégáihoz. Mert nagyot ugrani, filmben is, csak a valóság trambulinjáról lehet. Gárdos hisz a megszállottságban. Csak ezt még nem tudja, vagy nem meri igazán megszállottan közölni. Bársony Éva Feleld Kamill TAVASZI TÁNCOK SALOME A televízió jelentős produkcióval terelte figyelmünket a tánc világnapjára. Szerte a földön emlékeztettek arra, hogy — Robert Jeffrey koreográfus üzenetének szavaival — „történelme során az emberiség tánccal idézte fel az isteneket, a tánccal ünnepelt és szórakozott, sőt, társadalmi párbeszédeket kezdeményezett”. Arról nem szólt az üzenet, milyen tabukkal nehezítették különböző istenek nevében századokon át, hogy ez a művészet — kivonva magát a szavak és fogalmak ellenőrizhetőbb köréből — rejtett életérzéseket, elfojtott vágyakat lophasson a társadalmi párbeszédekbe, vagy hogy egyáltalán lépést tarthasson a többi művészet és az emberi tudat fejlődésével. A magyar tánckultúra még az európai lemaradáshoz képest is micsoda hátrányban volt! De, hogy tettünk, s nem is keveset a ledolgozására, azt éppen e hetekben demonstráltuk: az Interbalett találkozón, ahol a magyarok francia, szovjet, olasz, német, kubai együttesek mellett állták helyüket; a Pécsi Balett pesti ősbemutatóin; londoni Royal Ballet értő fogadtatásán; a Győri Balett izgalmas újdonságainak premierjén, s már készül e fesztiválokat homályosító program lezárásaként operabalettünk új Rómeó és Júlia produkciója. Közben — a világsajtó szerint — nemzetközi feltűnést keltett a tavaszi fesztiválon lezajlott táncháztalálkozó, századok során lappangva őrzött hagyományaink e beépülése fiataljaink életébe, olyan közösségformáló erővel, amire az éppen most jubiláló Bihari Együttes az egyik legszebb példa. Ezekből a hagyományokból teremtett egy-két színházművészünk új magyar dramaturgiát régi és új játékokban (a Magyar Electrától, Csíksomlyói passiótól, Kőműves Kelementől az István a királyig); hogy mindezek nyomán a tánc magasabb fokról, mélyebbre hatoljon nemzeti és nemzetközi ünnepeinkbe, régtől való és új rítusainkba, de a köznapok élményvilágába, kicsik és nagyok szórakozásaiba is... A tánc világnapján Eck Imre biblikus táncdrámája, a Salome tv-változata olyan reveláns élményként hatott, mint a Pécsi Balett első éveinek „modernista forradalmat” teremtő darabjai. Eck eredetileg (1978) Oscar Wilde szentségtörő, a világmozgató érzékiséget költőien megvilágító darabja köré koreografált elő-, köz- és utótáncokat. Az órányi zenét Petrovics Emil, merész eltökéltséggel, mindössze négy hatszerre komponálta, azok jórészt szólóznak ritmusmérettel. De már az előadáson — a prózai ct szereplő, s egyben szó táncosnő körüli csoporttágok alatt — kiderült, mit mélyen megragadt ez mindenféle izmusnak hatfordító, nemes dallamritmuselemekből felépítő kompozíció. Az újabb változata (1980), ehhez a zenéhez Eck mozgásvíziójának kitulásához már nem veszükség Wilde szavait Mindössze Sárospatakya van két tömör, egyértelműítő monológjával új törtekni és erkölcsi nézőponba helyeződött a bibli mítosz. Eck rálelt benn saját, évtizedeken át érte művészi (társadalmi) modelljére, Wilde költészetének romantikus felszínein sokkal mélyebben. Ennek öt éve. A művészetek fejlődésében igazi kis idő. De ebben az öt évben beállt és fel is oldódottöbb műfajban az ujromantika múló görcse, át és levonultak olyan hullámok, mint a nemzeti kultúrákat nemzetközivé egyesíteni akaró metamozik ábrándja, meg az okosabb ötvözésekre törekvő minimal arte izgalma. Nem voltak haszontalanok íriadásukon is merhetővé vált , közönség igényének változása és számos lehetőség az „új társadalmi megrendelés” művészi kielégítésére — megalkuvás nélkül. A tapasztaltak, vagy csak érzékszerveivel felfogottak Ecknél a Salome koncepciójának teljes beérlelődéséhez vezettek. Mintha minden előzmény csak etűd lett volna, hogy végül itt álljon előttünk a kiforrott formaszerkezetében, letisztult alakzataiban és mozgáselemeiben, lélektani hatásában meghatványozódott, érvényes mű. Az emberi kötődéseket, vonzásokat és taszításokat indulati gyökereikben megragadó, s a zene révén érzelmekké nemesítve élményt adó alkotás, amit a legszigorúbb klasszikus mércén lehet értékelni. Eck és Petrovics közös érdeme, hogy a sok olcsó sikerhez használt téma erotikumát álszemérmesség nélkül ábrázolják, még sugároztatják is, de végig a művészet szféráján belül, közönséges ingerkeltés nélkül. Eszköz számukra, ami segíti mai, aktuális érzések bonyolult sokaságának, egyénenként terelő összhatásuknak átélését. Ehhez fel kellett ismerni a diploma előtt álló Balaton Regina (Salome) tehetségében az ellentétek feszültségét, a tinédzser külsővel buja örvényeket palástoló képességet. Amiben az ő tartása és mozgása különbözik környezetétől, abban benne rejlik és megjelenik korunk ifjúságának számtalan problémaforrása. És a világé, amit vele szemben a bámulatos Uhrik Dóra (Herodias), a hatalomba bambusban kapaszkodó Herodes, Eck Imre, Hetényi János fanatizmustól vak prófétája, Sólymos Pál szerelemre és hatalomra sóvár Gambiusa és még hat kitűnő pécsi szólista képvisel. Kézdi bóránd aranyló látványkerete, Darvas Máté kameráin át, modern montázsfolyamattá lényegülve simul a táncok modernségéhez. A rendező Csenterics Ágnes, az elemek összefogásával és újrakomponált láttatásával művészi fokon vált a koreográfus alkotótársává. Fodor Lajos Közös hangverseny A Magyar Filharmonikus Kamaraegyüttes 1984-ben rendezett először kanadai és magyar zeneszerző kortársak műveiből hangversenyt a Hilton-szálló báltermében. Most, 1985 tavaszán újabb magyar—kanadai közös koncertet tartottak, ezúttal a Budapest Kongresszusi Központ Bartók-termében. Patachich Iván, Szöllősy András és Hollós Máté, valamint három kanadai zeneszerző: Michael Pepa, Michael Baker és John Beckwith műveiből adott elő a Magyar Fullharitonikus Kamaraegyüttes, Voltr Ivanoffski vezényletével. Fuvolán Matúz István, gitáron Tokos Zoltán, brácsán Mérész Ignác, klarinéton Gallai Attila (a kamaraegyüttes művészeti vezetője) működött közre. Rendkívüli sikert aratott a különleges tehetségű ifjú kanadai testvérpár, a 16 éves Scott Strohn és húga, a 14 éves Dara Strohn. Ifjú koruk ellenére is már egészen kiváló hegedűművészek.