Esti Hírlap, 1985. július (30. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-01 / 152. szám

TIHANYBAN Orgona­hangversenyek Már hagyomány, hogy minden év nyarán orgona­­hang­versenyeket rendez­nek Tihanyban az apátsá­gi templomban. A jugo­szláv vendégművész, Hu­bert Bergant műsora július 2-án és 3-án lesz a Magyar Rádió gyermekkórusának fellépésével. Svájcból érke­zik hazánkba Olivier Eisen­mann, aki július 9-én és 10-én a Budapesti Madri­gálkórussal koncertezik. Elekes Zsuzsát a Semmel­weis Kórus kíséri. Ugyan­csak külföldi vendégmű­vész szórakoztatja a közön­séget július 27-én és 29-én Grazia Salvatori olasz or­gonista személyében, akit a Magyar Rádió gyermekkó­rusa kísér. Július utolsó napjaiban Lehotka Gábor, augusztus elején pedig Ko­vács Endre orgonái. Őket követi augusztus 13-án és 14-én az NSZK-ból Oman Faulstice és a Würzburgi Dóm leánykara. A program­ban még egy NSZK mű­vész szerepel, Albrecht Schumachin, augusztus 27- én, míg Kárpáti József szeptember 4-én mutatja be műsorát. A tihanyi hangverseny­­sorozat Ách­im Erzsébet or­gonakoncertjével szeptem­ber 11-én fejeződik be. N. P. J. • A Ragyogás, kéj, mámor a fűben című (túlírt című, az angol eredeti szolidabb) ame­rikai tévéfilm a húszas évek végén, a nagy amerikai tőzs­dekrach és gazdasági világvál­ság idején játszódik, és arról szól, milyen tragikus helyze­tek, elrontott életek következ­hetnek abból, ha a szülők el­maradott felfogásban, ostobán nevelik gyermekeiket. Ha egy fiatal lány szüzességét „ki ad többet érte”­árucikknek te­kintik, ha az egészséges szexualitást „bűnös vágyak­nak” minősítik, amelyeket csak „olyanféle” nőkkel lehet kielégíteni, ha egy apa választ pályát fiának a gyermek aka­rata ellenére stb. Szóval, jó szándékú ez a William Inge darabjából készített tévéfilm, de a pokolhoz vezető út is — magam sohasem láttam ugyan — jó szándékkal van kikövezve. Sok olyan filmet viszont ma­gam is láttam, amely jó szán­dékú mondandója ellenére he­­lyenként elviselhetetlenül ra­gacsos és giccses. Miként Ri­chard C. Sarafian fenti című tévéfilm­je is. Mentségére szól­jon, hogy legalább a hanpy­­endet elkerüli, aránylag mér­téktartó és életszerű befejezést tartogat. (barabás) □ CABARET BONBO­NIERE címmel Bencze Ilo­na és Maros Gábor lép fel július 6-án, szombaton es­te 8-kor a szentendrei Ga­léria Színpadon. 2 1385. július 1., hétfő VESZPRÉMI VITÁK Mit kapunk nyolckor? Fekete Sándor, mint a zsűri elnöke, a Magyar Te­levízió drámai és zenés műsorainak ért éterről be­szélt szombat este a XV. veszprémi tévétalálkozó díjkiosztó ünnepségén. Elő­ző nap Baló György vita­­vezetőként azt a kérdést tette fel: állja-e a versenyt a Magyar Televízió azok­kal az új hatásokkal, am­­­e­lyek főleg Nyugatról — vi­deo, kábeltévé, műholdas közvetítések révén —, föl­tehetően a hazai nézőket is elérik majd. Később ez a kérdés valahogy úgy értel­meződött át, este nyolckor, a fő műsoridőben, verseny­­képes marad-e a Magyar Televízió, saját gyártmá­nyú produkcióival? Szem­ben a krimisorozatok döm­­pingjével. Egyáltalában: van-e esélye az olyan szó­rakoztatásnak a mai fáradt, gyakran türelmetlen világ­ban­, amelyik művészet is akar lenni, szólni is kíván valamiről? • • A kérdés nagyon tetsze­tős, és kétféle jól megfo­galmazható válasz is adó­dik. Az egyik, most — Veszprém tükrében is — így hangzik: nincs veszély, a Magyar Televízió művé­szi produktumai találkoz­nak a nézők várakozásai­val, akár nyolckor, a le­gendás fő műsoridőben, akár egy órával később, kilenckor, bár akkor már sokan bóbiskolva ülik, fek­szik ki a végét. Igaz, itt a legjobbakat válogatták ki, hogy öt nap műsorába beleférjen valamennyi, de vi­lág­i­roda­l­m­i klasszikus­ok (Gogol, Goethe, Moliére), az élő magyar irodalom (Galgóczi Erzsébet, Székely János, Asperján György, Békés Pál) tud olyan nyers­anyagot szolgáltatni (zené­ben Mozart, Rossini, Petro­­vics Emil vagy Láng Ist­ván adhat hasonló párhu­zamot), amely a rendezők kezén izgalmas, érdekes tévém­űs­or­ok­ként k­erü­lhe­t­­­tek a képernyőre. Körül­belül ez volt a zsűri érté­kelésének a lényege is. E sorok írója, miint há­rom ankét vezetője, tanú­síthatja, hogy ezt a három mai témájú új tévéproduk­ciót a megjelent nézőik őszinte érdeklődéssel és többnyire tetszéssel fogad­ták. Egyiket-másikat, rész­ben a Majd belejössz, Pis­támat (rendező Félix Lász­ló), de főleg a Hazárdjáté­kot (rendező Erdőss Pál) kifejezetten ünnepelték a nézők. Sőt, az a mintegy száz ember, akik társadal­mi zsűriként ugyancsak vé­gignéztek minden produk­ciót, szintén egy mában játszódó történetet díjaztak, a Szent Kristóf kápolnáját (rendező Nemere László). Minden rendben van hát — hangozhat az egyik vá­lasz —, a hazai nézők fa­vorizálják a magyar mű­veket, különösen, ha azok a­­ jelenben játszódnak. Ad­ják csak nyugodtan nyolc órakor, a t­­ műsoridőben, ők ott lesznek a képernyők előtt. Persze, az ilyen katego­rikus ítélet kihívóan inge­rel egy másik végletes megfogalmazásra: semmi nincs rendben, a hivatalos zsűri évi hatvan-hetven műalkotás igényű produk­cióból jónak talált hármat­­négyet. Mi ez? Semmi. A nézők pedig, különösen, ha meghívják őket egy ankét­­ra vagy pláne zsűribe, tudják mi a kötelességük. De próbálnák csak, mond­juk, abban a bizonyos nyolc órakor kezdődő főműsor­időben szembeállítani a díjnyertes tévéoperát a Derrickkel, vagy a Szent Kristóf kápolnáját és a Minden lében két kanált. Mindjárt kiderülne, hogy az ország mit választ. Még­iscsak igaz hát, hogy este nyolckor a magyar tévéjá­tékok, tévéfilmek, ellentét­ben a tizenöt-húsz évvel ezelőtti boldog időkkel, ma már nem versenyképesek? Azt hiszem, nem oppor­tunizmus egy harmadik le­hetséges választ is feltéte­lezni. Amelynek valahogy így kell kezdődnie: jó len­ne, ha mi is tudnánk ver­senyképes és ízléses soro­zatokat készíteni, néhány szomszédos ország példája mutatja, hogy ez azért Kö­­zép-Kelet-Európában sem lehetetlen. A jelek szerint — s ez nagy kár — ná­lunk az erre igazán tehet­séget mutató alkotók nem szívesen vállalkoznak. • • E „harmadik utas” vá­lasznak azonban ott kell folytatódnia, hogy az ilyes­fajta szórakoztatást nem jó a műsorban szembeállítani új magyar produkciókkal, mert akkor azok valóban csak rosszul járhatnak. E „harmadik utas” válasz harmadik eleme azonban valahogy így kell hangoz­zék: soha nem háborodtak fel a magyar nézők, ha este nyolc órakor olyan hazai produkcióval találkoztak, amelyben sorsukra, jele­nükre, önmagukra ismer­tek. Amelyben az emberi kapcsolatok, gesztusok, vi­­szonyrendszerek azt a kö­zeget mutatták be, amely­­­­ben a néző is él. Amikor olyan összefüggéseket fe­deztek fel a művészet­ esz­közeivel, amelyekre a né­ző is gondolt, csak úgy érezte, nem tudta volna így megfogalmazni. Még azt is szívesen fogadja a hazai néző, ha nem éppen magá­ra ismer, de olyan történel­mi helyzetekre, példákra, tőle talán idegen emberek gondjaira, akiknek létezé­séről tudott, vagy sejtett valamit, csak éppen a tel­jes képet nem ismerte. Szóval számtalan magyar mű — régebben és most is — siker volt, siker lehetett este nyolckor vagy bár­mikor. Csakhogy — s ez a vá­lasz negyedik, utolsó ele­me — ehhez olyan művek kellenek, amelyek világo­san vázolják föl a helyze­teket, nem siklanak el olyan részinformációk fö­lött, amelyek az emberi kapcsolatokban való el­igazodáshoz nélkülözhe­tetlenek, amelyekben ke­vés, ha lehet egyáltalán nincs üresjárat, amelyben a színész nem színházat játszik a kamerák előtt, hanem úgy él, mintha minden mondat ott szüle­tett volna a hidegen csil­logó optika előtt. •­­ Szóval az a „harmadik­utas” válasz, hogy legye­nek jók a tévéfilmek és akkor versenyképesek? Igen, a dolog ilyen pofon­­egyszerű lenne, ha a „jó” minősítés egyértelműen meghatározható volna. De hogy valójában mi a jó a művészetben, és mi nem az, az a témától, a műfaj­tól, a stílustól és számtalan egyéb összetevőtől függ. Mégis le kellett egyszerű­síteni ezt a bizonyos vá­laszt, mert a viták gyak­ran, mint Veszprémben is, az elvek ezek­ magasá­ban zajlottak, mert több­nyire szégyelljük a na­gyon rokonszenves, szen­vedélyes alkotók szemé­be mondani: ez bizony nem jó. Mert ha az lenne, minden további nélkül fölvehetnék a versenyt a sokunk által agyonünt Derrickkel, a még jobban unt „két kanál”-lal és tár­saival. Az „Alkossatok re­mekműveket!” jelszó per­sze egyszer már csődöt mondott. Nem is azért íródott e kis összefoglaló, hogy ismét kiadja ezt a reménytelen­­ kiáltványt. Pusztán azért, nyert a di­lemmát: versenyképes-e a Magyar Televízió főműsor­időben a világ kínálatá­val, mesterkéltnek ér­zem. Műve válogatja ma is, mi a versenyképes, s mi nem az. Veszprémben, a hivatalos versenyben és az ősbemutatókon mind­kettőből láthattunk il­lusztris példákat. Bernáth László Az írónő 10 éves Nyika ■ Turbina, tízéves jaltai kislány születésnapi ajándékot kapott a moszk­vai Molodaja Gvargyija ki­adótól : saját versesköteté­nek műszaki példányát. Nyika négyéves kora óta ír verseket, amelyeket kö­zölt a helyi és az országos sajtó sőt olaszra és német­re is lefordították. Az ifjú költőnőnek Jevge­­r­­­­ij Jevtusenko segített a kötet összeállításában. A könyv előszavában Jevtu­senko leírja, hogy a versek tulajdonképpen egy kis ember költői naplójának lapjai, egy olyan emberkéé, aki elalváskor nem csupán lecsukja a szemét, hanem „pilláival zárja a napot”, aki képes „ujjaival hall­gatni az esőt ”, s akit igen­csak bonyolult kérdések foglalkoztatnak: „Ki is va­gyok? Hogyan találjak ma­gamra?” A népszerűség nem volt rossz hatással a kislányra — jól tanul, szeret játsza­ni, jó nagyokat nevetni. — APN — PUPI E FITELEDDE Vendégjáték Angelo Beclco rene­szánsz komédiaszerző már a korabeli Itáliában mű­vésznevén, mint Ruzante vált ismertté. Színműveit egy gazdag velencei patrí­cius udvarában írta, s ad­ta elő társulatával a palo­ta kertjének egyik loggiá­ján. A nevét saját főhősé­től kölcsönző Ruzantét mindmáig az olasz rene­szánsz komédia egyik leg­jelesebb szerzőjeként em­legetik, s ezért is tűnt né­mileg furcsának, hogy leg­­ismertebb vígjátéka, A csapodár madárka szövege alapján egy tragédiába hajló színművet állított elénk a Pupi e Fresedde színtársulat. (Az olasz kulturális napok alkalmá­val a Pesti Színházban vendégszerepelt együttes 1976-ban alakult Firenzé­ben.) Drámai kantáta — hir­dette a színlap, bár az előadás inkább hasonlított egy dalokkal fűszerezett, vérbő, fergeteges rene­szánsz színpadi játékra. A commedia dell’arte előfutá­raként számon tartott Ru­­zantétól három szereplőt kölcsönöztek. Az egyik maga Ruzante együgyűnek látszó, nyílt lelkű népi fi­gurája, a másik Bella, a kicsapongó feleség, s vé­gül Ruzante komája, az álnok Menato. A csapodár madárka szerelmi három­szöggé redukált történeté­ben az élet, a szülőföld, a szerelem élvezetében elme­rülő főhőst katonának hív­ják, és távollétében felesé­gét, Bellát Menato elhódít­ja. A rongyosan, szegényen hazatérő Ruzante rádöb­ben, hogy mindenétől megfosztották és saját tes­te fölfalásával próbál vé­get vetni életének. Tragi­komikus elemek eredetileg is fellelhetők Ruzante szín­műveiben, az egyik neves olasz irodalomtörténész „szenvedő komikumnak” nevezte azt, amit népi alakjai képviselnek. A rendező, Angelo Savelli e tragikomikus és tragikus elemeket erősítette fel az általa színpadra alkalma­zott műben. Nem mellőz­te azonban a színmű népi jellegét, mi több, hangsú­lyozta azt a művészien megszólaló dalokkal, az eredeti padovai nyelvjá­rásban előadott szöveggel, és azzal, hogy a darab színhelyét Padovából falusi környezetbe helyezte. Antonello Cioli, a dalok előadója mellett minden­képpen említésre méltó a három színész munkája. Technikai felkészültségük, eredetiségre törekvő elő­adásmódjuk, mozgásuk, gesztusaik, hanghordozá­­suk — köztük is elsősor­ban a főhőst alakító An­tonio Fioranelli virtuozi­tása, akinek Fabienne Pas­­quet (Bella) és Ivan de Paola (Monato) méltó partnerévé tudott válni — az előadást igazi színházi élménnyé avatta. Kállai Katalin Túl az Egyenlítőn — ez a címe Polgár Ernő drámájá­nak, amelynek a története egy tengerjáró hajón játszó­dik. A Pest megyei Kishajózási Vállalat Árpád nevű kis dunai hajója ugyan nehezen emlékeztet egy tengerjáró­ra, de a fedélzetét, úgy tetszik, alkalmassá lehetett ten­ni arra, hogy a nézők kényelmesen helyet foglaljanak, a színészek pedig kihasználják a hajó testét, mint díszle­tet. Tegnap lezajlott az úszóbemutató. A rendező Korcsmáros György, művészeti vezető Huszti Péter. Képünkön: Dunai Tamás és Vass Gábor. (MTI Fotó : Ilovszky Béla (elv.) PONNELLE DON GIOVANNIJA Magyar Leporello Párizsban BESZÉLGETÉS POLGÁR LÁSZLÓVAL Mozart Don Giovanniját a világhírű Jean-Pierre Ponnelle rendezésében lát­hatta májusban a Théatre des Champs-Élysées kö­zönsége. Nagy sikerű bu­dapesti és müncheni Lepo­­rello-alakítása után Polgár László ezt a szerepet éne­kelte Ponnelle produkció­jában. A rendezőről így beszél: NYERT CSATA — Ponnelle világnagyság, s egy világnagysággal együtt dolgozni, különösen az ismerkedés időszakában nehéz. Az első két hétben meggyötörtek a napi 12 órás próbák, és az olykor napról napra változó ren­dezői utasítások. — Nem volt kidolgozott koncepciója a világhírű rendezőnek? — A koncepciót mindez nem érintette. A színpadi szituációk folytonos változ­tatása azonban, megviseli az énekest, ha már egyszer egyfajta elképzelést elfoga­dott, s beleélte magát. A második hét végén odajött hozzám az egyik segédren­dező és azt mondta: ,,Meg­nyerted a játszmát!” — azaz Ponnelle elfogadja az elképzelésemet, Leporello úgy ölthet testet, ahogy bennem él. Ettől a naptól kezdve teljes volt közöt­tünk a harmónia. — Érzékelték-e mások is a rendező és énekes „csatáját”? — Hogyne, és szép szám­mal voltak szurkolóim, közöttük első helyen Pon­nelle 82 éves édesanyja, aki rendületlenül végigülte a próbákat. Képzelhető, milyen jól esett, amikor egyszercsak magyarul hal­lom tőle: „Szurkolok ma­gának!” (Bár mi közép­európaiak már megszoktuk, hogy szögről-végről vala­mennyien rokonok va­gyunk, mégis kellemes meglepetés volt, hogy a vi­lághírű francia rendező mamája Budapesten szüle­tett és ma is beszél kicsit magyarul.) Egyébként a mű eredeti, a prágai bemuta­tóra írt változatát adtuk elő. Ponnelle azok közé a kevesek közé tartozik, akik partitúrából rendeznek. Így tökéletes volt az össz­hang a zene és a színpadi megjelenítés között. A kar­mester egyébként másik világhíresség, Daniel Ba­renboim volt. Nagyszerű volt együtt dolgozni vele, s a megbecsülés kölcsönös. Meghívott Bayreuthba, programjában, amely még a terv stádiumában van, részvételemre számít. TIMUR IS — Mennyire volt „ese­mény” Párizsban a Don Giovanni premierje? — Rendkívüli módon. Eljött a bemutatóra a Sca­la, a Covent Garden és a washingtoni operaház igazgatója, és fél évvel a premier előtt az összes jegy elkelt. Mire e cikk megjelenik, Polgár László már újra Párizsban énekel, ezúttal a Turandot Timur szerepé­ben. Csák P. Judit

Next