Esti Hírlap, 1985. november (30. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-01 / 257. szám

­ A József Attilára em­lékező kortársak közül tegnap este Vas István szavára figyelhettünk. S figyeltünk■ is, mint vala­hány alkalommal, amikor megszólal — mert mindig érdemes figyelni rá. Ha szól, mindig van mondan­dója is, méghozzá izgalmas és érdekes. Fogalmazása választékos, az előszó köznapi elevenségét szinte észrevétlenül stilizálja úgy, hogy amikor beszélget csu­pán, élőbeszéde akkor is irodalmi veretet kap, és fe­szültség árad belőle. Még a sűrű szóismétlés­eibén is van valami lüktető rit­musú költészet. Másik erénye, amellyel lefegy­verzi, maga mellé állítja és odaadó hívévé teszi hallgatóját (csakúgy, mint könyveinek olvasóját), az őszintesége. Érződik, hogy nem irányított memória működik, amikor emléke­zik, nem afféle kihagy­áá­­sos dramaturgiával dolgo­zik, mint sokan, akik ez önmagukra nézve kelle­metlent, vagy legalábbis nem eléggé magasztosát múltidézésükből szeretik mindig kifelejteni. Vas István nyíltan föltárja, hogy ritkán voltak harmo­nikus, kellemes együtté­­teik, kapcsolatukat inkább az jellemezte, hogy kölcsö­nösen idegesítették egy­mást. Hogy ő mivel ide­gesítette József Attilát, azt nem tudja pontosan, jólle­het gyanítja, hogy némely szerencsétlen, bár jót akaró mégis kényes pontra ta­pintó megjegyzésével, amellyel Illyés Gyulát pár­huzamba állította József Attilával. S hogy őt mivel idegesítette József Attila? Természetének szertelensé­gével, viselkedésének túl­fűtöttségével. Nagyon ere­deti József Attila-kép, és nem kevésbé érdekes Vas István-kép rajzolódott ki ebből a tegnap éjszakai műsorból. Ismeretlen ele­mekkel és adatokkal alig gyarapította, mégis elgon­­dolkodtatóan és vonzóan árnyalta azt az ábrázolást, amely a két költőről eddig élt bennünk. * (barabás) □ A MAGYAR ÁLLA­MI HANGVERSENYZENE­KART Fischer Ádám ve­zényli a Zeneakadémia Nagytermében holnap es­te fél 8-kor. Liszt, Kodály és Csajkovszkij zenéjéből állították össze az est programját. □ AZ AFFETTI MUSI­CALI KAMARAEGYÜT­TES Vivaldi-estjét novem­ber 3-án, vasárnap fél 8- kor rendezik meg a Zene­­akadémia Kistermében. A művészeti vezető: Matina János. A LÁGYMÁNYOSI KÖZÖSSÉGI HÁZBAN Kamara Rock Trió Különleges társulat a Kamara Rock Trió amely­nek tagjai Laár András, Gay Tamás és Árpádi László. A jelek szerint a rockzene és a költészet kapcsolata érdekli a fiata­lokat, ezt mi sem bizonyít­ja jobban, minthogy a tár­saság túljutott a 400 elő­adásán. Hosszú ideig a Jó­zsefvárosi Ifjúsági Klubban léptek föl, de ezentúl min­den hónap első szombatján a Lágymányosi Közösségi Házban koncerteznek. Holnap este 7 órakor indul a program, a vendé­gek Koncz Zsuzsa, vala­mint Nikola Parov a Zsa­rátnok együttesből. 2 ^tTtfi[fs£ck.fv 1985. november 1., péntek LUKÁCS ÉS A TÖMEGKULTÚRA Szórakoztatás, esztétika Tegnap fejeződött be az a háromnapos tudományos ülésszak, melyet Lukács György és a mai kultúra cím­mel rendeztek az Eötvös Loránd Tudományegyetem Böl­csészettudományi Karán. A csaknem harminc felszólalás között, melyek például Lukács demokráciafelfogását, a mai ideológiakoncepciókhoz való viszonyát, a szocio­lógiáról, a filmművészetről alkotott képét fejtegettéle­, hangzott el Szerdahelyi István előadása Lukács és a mai tömegkultúra címmel. — — Lukács esztétikai mű­veiben többnyire a „ma­gas művészettel” foglalko­zik. Hol bukkanhatunk olyan gondolatokra, melyek a mai tömegkultúra meg­értésében segítenek? — kérdeztük Szerdahelyi Ist­vánt. Értéklehetőség — Lukács tömegművé­szetről alkotott véleményé­nek elméleti alapjai való­ban akkor bontakoznak ki, amikor a „magas” vagy visszatükröző művészet esztétikájának sajátossá­gait taglalja, e művészet értékeit hangsúlyozza és szembeállítja azokat a szó­rakoztató művészeti pro­duktumok sajátosságaival. Nem fejti ki azonban, hogy milyen érték­lehetősé­gei vannak ez utóbbinak, s ez a hiány szerintem az egyik oka annak, hogy Lukácsot a tömegkultúra elutasítójának tartják. A másik ok egyszerűen sze­mélyes érdeklődésében rej­lik: nem forgatta e műve­ket, nem talált bennük szórakozást, holott elismer­te­­ Marx példáján, aki pihenésül kalandos törté­neteket olvasott, tapasztal­hatta is —, hogy a szóra­koztató irodalom nemcsak a „silány tömeg” szellemi eledele. — Lukács tömegkultúrá­ra vonatkozó megállapítá­sai tehát nem elutasítást, hanem csak elhatárolást jelentenek a valóban mű­vészi rangú alkotásoktól? — Csak első pillantásra hat elutasítóan, de egyet­érthetünk Lukáccsal ab­ban, hogy a szórakoztató művészet nem tükrözi a valóságot, így igaz, hiszen nem is az a feladata. De nem szabad megfeledkez­nünk arról sem, hogy Lu­kács elismeri: a szórakoz­tatás lehet magas színvo­nalú, és van fontos, tár­sadalmi funkciója is. — Arról azonban nem beszél, hogy melyek ezek a funkciók, és milyenek a szórakoztatás minőségének kritériumai. — Ez nem tartozott vizsgálatai tárgyához — folytatja Szerdahelyi Ist­ván. — A két terület el­határolása azonban önma­gában is jelentős, mert vi­lágossá teszi, hogy a szó­rakoztató művészetet nem lehet a visszatükröző mű­vészet gyengén, rosszul si­került termékeivel azonosí­tani, mivel ezek egysze­rűen egy másik szférához tartoznak, és annak mérté­ke szerint kell kritizálni őket. Hogy Lukács gon­dolatát példával világítsam meg: ha szomjas vagyok, egy pohár víz képviseli számomra az értéket, de ez teljesen jelentéktelenné válhat, ha mondjuk az éh­ség kínoz — a gyakorlat különböző szükségletekben különbözőképpen rangso­rolja a dolgokat. Ez igaz a kulturális produktumokra is. A tükröző művészet nem eleve értékesebb, mint a szórakoztató, hiszen épp­úgy szükségletünk a pihe­nés, a kikapcsolódás, mint a szellemi javak fogyasz­tása. Gyakorlat — Előadásának címében a „mai tömegkultúra” ki­fejezés szerepel. Lukács el­méleti alapvetése mennyi­ben segít megérteni a mai szórakoztató művészet esz­tétikáját? — Ha Lukács nem is foglalkozott valójában a tömegek művészetével, ok­fejtéseit sokszor lehet hasznosítani ezen a terüle­ten is. Talán azt sem tud­ta, létezik-e egyáltalán sci-fi, de amit a fantaszti­kumról, amit a jelen és a jövő műalkotásbeli viszo­nyáról ír, az alapvetően fontos kiindulópontja lehet mai elemzések számára. A tükröző és a tömegművé­szetek viszonyában minden további esztétikai állásfog­lalás alapja lehet a két szféra lukácsi elhatárolása. Segíthet rendet teremteni a szórakoztató művészet értékelésének mostani zűr­zavarában is. Megméretés — Miféle kategóriák al­kalmasak a szórakoztató kulturális termékek rang­sorolására? — Csak hosszabb vizsgá­lódással határozhatjuk meg ezeket, annál is inkább, mert nagyon változatos e terület, ide tartozik a szó­rakoztató zenétől a cir­kuszmű­vészetig, a krimitől a vicclapig sok minden. De bizonyosan szükség lenne például arra, hogy az érdekesség kategóriájá­ból használható mértékfo­­galmat alkossunk, vagy részletesebben kifejtsük a korszerűség fogalmát. — Mit várhat a gyakor­lat, vagyis a szórakoztató művészet intézményei és a kritika ettől a majdani esztétikai alapvetéstől?­— Természetesen az sem adna olyan réset a kriti­kusok kezébe, amellyel­­az alkotásokat megmérve biztos ítéletet alkothat­nánk. De segíthetne ab­ban, hogy a kritika ne csak tetszik-nem tetszik alapon — a kabarét eset­leg egy Shakespeare-drá­­mához mérve — értékelje ezeket a műveket, és hogy a szórakoztatás intézmé­nyei ne kizárólag a piaci kereslet alapján állapítsák meg programjukat. Molnár Gabriella HARMINC ÉV - ÖTEZER HANGVERSENY Kocsis Albert estje Rendkívüli koncert szín­helye lesz ma este a Fészek Művész Klub nagyterme. Az európai kulturális fó­rum kapcsán külföldi és magyar hallgatóság előtt Kocsis Albert hegedűmű­vész ad elő három ver­senyművet a Szombathelyi Szimfonikusok kamaraze­nekarának kíséretében. A „házigazda” Szokolay Sán­dor beszélget a művésszel. A részletekről érdeklőd­tünk Kocsis Albertról. — Harminc esztendeje vettem át kormánykitünte­téses diplomámat a Liszt Ferenc Zeneművészeti Fő­iskolán. Akkor is három versenyművet játszottam, Bach, Beethoven és Brahms alkotásait, Melles Károly vezényletével. A mai estén ugyanazt a Bach-kompozíciót adom elő, s ezentúl Mozart és Mendelssohn versenyműve­it. De beszélni fogok egy­kori tanáraimról, Gábriel Ferencről, Zathureczky Edéről és Weiner Leóról is. Azóta sok víz folyt le a Dunán, és sokat hegedül­tem ... — Körülbelül hány hangversenye volt? • — Ha összeszámlálom valamennyit, akkor az öt­ezrediknél tartok. — Pedagógusként és hangszerművészként hol működik ? — 1982-től a Kasseli Ze­neakadémia tanára vagyok, és főleg az NSZK-ban adok koncerteket. Fő tevékeny­ségeim közül kiemelném azt, hogy megalapítottam az Internationales Bartók- Kammerorchester (Nem­zetközi Bartók Kamaraze­nekar) elnevezésű együt­test, amellyel sűrűn ven­dégszerepelek szerte a vi­lágban. Különben együtt­működöm a Szombathelyi Szimfonikusokkal is. — Hány lemeze készült el? — Az NSZK-ban eddig tizenhárom lemezre ját­szottam. Kettőt az Egyesült Államokban készítettünk, egyet pedig Japánban. A múlt évben rögzítették vi­deóra egy teljes hangver­seny műsorát. — Tervei? — Szólistaként, valamint a Bartók Kamarazenekar vezetőjeként több ország­ban készülök vendégsze­repelni, így például az­­USA-ban, a dél amerikai országokban, és most tár­gyalunk a Szovjetunióban való újabb fellépésről, hi­szen a Szovjetszkaja Kul­túra Leningrádban igen megtisztelő kritikával fo­gadta a játékot — Milyen magyar szer­zők műveit játssza? — Bartók és Kodály kompozícióin kívül tizen­egy mai magyar szerző munkáját tűzöm állandóan műsoromra, így például én mutattam be zenekarom­mal Lendvay Kamilló he­gedűversenyét is. Mester­­kurzusaimon szintén meg­ismertetem a fiatal növen­dékeimmel a kortárs ma­gyar szerzők műveit — Ön Kasselben él, de Csillebércen is van állandó otthona? — Fordítva: Kasselben is, mert tudomásom sze­rint én vagyok az egyetlen olyan NSZK-beli művész, aki szocialista útlevelet hord a zsebében. Kristóf Károly Élet és állást foglalni „Élek és állást foglatok. Ezért gyűlölöm azokat, akik nem foglalnak állást, ezért gyűlölöm a közönyösöket.” Az idézet 1917-ből való, szerzője Antonio Gramsci, a kötet, amely a ma kezdődő­ politikai könyvnapokra jelent meg, a Politikai írások címet visel és az 1916 és az 1926 közötti tíz esztendő publikációiból ad válogatást. Az Olasz Kommunista Párt első jeles ideológusa iránt érdeklődőknek sokat mond ez a két évszám, hiszen ed­dig jobbára az 1926-os elítélése, bebörtönzése utáni év­tized elvontabb elméleti írásai voltak hozzáférhetők ma­gyarul, és ezek alapján vélte úgy a hazai és nemzetközi közvélemény, hogy személyében a Lenin utáni korszak jelentős ideológusa halt meg a fasizmus börtönében, 1937-ben. Nos, ezek a most megjelent írások valóban inkább a gyakorlat szülte igényeknek igyekeztek megfelelni. Előbb az orosz forradalom, majd a Magyar Tanácsköz­társaság tanulságaival foglalkoznak, hogy azután e tanul­ságok fényében vázolja fel az olasz munkások lehető­ségeit az előretörő fasizmus elleni harcban. A politikai cselekvés napi kényszere tette elkerülhetetlenné Gramsci számára, hogy elméletileg is végiggondolja a dönté­sek előtt kialakult helyzet összetevőit, majd a döntések várható következményeit. . . • A módszer persze nem Gramsci találmánya a mun­kásmozgalomban, de példaértéke ma talán még fonto­sabb, mint korábban. Mintha manapság nagy lenne a hajlandóságunk arra, hogy a kényszerhelyzetre hivat­kozzunk, amely nem engedi meg a teoretizálást. Előbb meghozzuk a gyakorlati döntéseket, amelyek elkerülhe­tetlenek, aztán majd utóbb, ha a dolgok leülepednek, a tapasztalatok összegezhetők, akkor megpróbáljuk az el­méleti következtetéseket is végiggondolni. Van, persze, hogy van igazság, gyakorlat és elmélet ilyen megközelítésében is. Akinek jó a történelmi em­lékezete, az félelmetes példákat tud mondani arról, amikor az elmélet szentírás volt, amelyhez alkalmaz­kodni kellett volna a valóságnak. S ha ez nem ment, annál rosszabb volt ennek a valóságnak. Kényes egyensúly az, amelyben az ember nem for­dít hátat a valóság kihívásainak, de az elméletet sem hagyja kiskutya módjára az események után lihegni. Gramscinak ezek a „nem teoretikusnak” ítélt korai cik­kei bizonyítják, hogy van lehetőség ennek a kényes egyensúlynak a megteremtésére. Sőt, nyomaiban, ezekben az alkalmi írásokban, a napi szükséglet diktálta sorokban is felfedezhető a ké­sőbbi, az elvontabb kérdések iránt fogékony szerző. Engedtessék meg — némileg szubjektív okokból —, hogy most egy másik, még 1916-ban írt, Szocializmus és kultúra című cikkéből idézzek erre példát. „Le kell szoknunk arról, és fel kell hagynunk azzal, hogy a kultúrát enciklopédikus tudásnak tekintsük: eb­ben a szemléletben az ember csak mint befogadó van jelen, akit meg kell tölteni és tele kell tömni empirikus adatokkal, nyers és összefüggéstelen tényekkel, ame­lyeket szótár módjára raktároz el agyában, hogy az­után a külső világból jövő ösztönzés hatására minden alkalommal megadhassa a választ. .. Csak arra jó, hogy pályatévesztett embereket teremtsen; embereket, akik azt hiszik, hogy magasabb rendűek a többieknél, mert emlékezetükbe felhalmoztak egy bizonyos mennyiségű adatot és évszámot, amelyet azután minden kínálkozó alkalommal elősorjáztatnak, hogy ezzel is mintegy kor­látot emeljenek maguk és a többi ember közé...” • • Tudjuk, persze, ma már azt is tudjuk, hogy bizo­nyos adatok, tények, évszámok ismerete nélkül nincs mihez kötni a gondolatot, üresen őröl a malom kereke. Ám mégis, mintha a Gramsci által megidézett veszély lenne a nagyobb. Valaki nem ismer egy írót, egy mű­alkotást? Műveletlen alak, aki még egy külföldi utat sem érdemel. (Persze, ha „csak” egy természettudóst, vagy egy fontos természeti törvényt nem ismer, akkor mindössze: „humán érdeklődésű”!) Valakinek a fejben tartott „enciklopédiájából” hiányzik néhány divatos szó, mint például a média, a tömegkommunikáció vagy az innováció, akkor mit keres művelt emberek társasá­gában, vélekedik gyakran és könnyelműen a közvéle­mény egy része. Pedig jobb lenne itt is Gramscira hallgatni, aki így ír: „A kultúra egészen más dolog. Saját belső énünk megszervezése és fegyelme, saját személyiségünk bir­tokba vétele, olyan magasabb fokú öntudat megszerzése, amelynek révén képessé válunk történelmi küldetésünk, az életben betöltött funkciónk, jogaink és kötelességeink megértésére. De mindez nem jöhet létre spontán evolú­ció, akaratunktól független akciók és reakciók útján mint a növény- és állatvilágban, ahol minden e°yed öntudatlanul a dolgok végzetszerű törvénye által válasz­tódik ki, és fejleszti ki szerveit. Az ember mindenek fe­lett szellem, azaz történelmi alkotás, nem pedig ter­mészet ...”­­ * A kultúrának e meghatározása előtt s azóta is szü­lettek más, és ugyancsak elfogadható definíciók. Ám manapság, mintha sokan és sokszor túlhangsúlyoznák az ember természeti lényét, s megfeledkeznének arról, hogy mindenekelőtt történelmi alkotás. Aki, ha él, többnyire már létével állást foglal. De mennyivel emberibb — mint Gramsci ajánlja — élni és gyűlölni azokat, akik nem foglalnak állást Bernáth László

Next