Esti Hírlap, 1987. március (32. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-26 / 72. szám

NEM ELIDEGENÍTETT BRECHT A Koldusopera korszerűsége Bemutató előtti beszélgetés Szinetár Miklóssal A Színház- és Filmművészeti Főiskola végzős osztályának vizsgaelőadása 1958-ban olyan kiugró sikert aratott, mint korábban talán soha, egyetlen vizsgaelőadás sem. A Koldusoperát adták elő, Bertolt Brecht és Kurt Weill immár klasszikus munkáját, Szinetár Miklós rendezésében. A növendékek azóta jól ismert, vezető képviselői a magyar színművészetnek, de éppen akkor és azzal a produkcióval szereztek először nevet maguknak. Fülöp Zsigmond játszotta Bicska Maxit, Margitai Ági volt Polly, Bodrogi Gyula adta Leprás Mátyást... Szinetár Miklóst, aki most újra (immár harmadszor) a Koldusoperát rendezi, ezúttal a József Attila Színházban, arról kérdezem: emlékezete szerint miért volt az a főiskolai előadás akkoriban olyan fergeteges siker? — Gondolom, a hangvétele miatt — feleli Szinetár —, azok a nagyon tehetséges növendék-szereplők még nem tudták jól énekelni, színészként sem voltak még a mai formájukban, de létrehoztak egy fanyarul mulatságos, kissé pimasz előadást, másfajtát, mint ahogy addig Brechtet, nálunk elképzelték. Bár az is igaz, hogy addig alig élt, 58 előtt roppant kevésszer került színre nálunk Brecht. Szaunahatás — Mit ért pimaszságon, meg fanyarságon? — Egy marxi mottó jegyében rendeztem akkor, Marx Károlynak azt a mondását vettem alapul, hogy „Rólam azt mondják, cinikus vagyok, ez nem igaz, a dolgok cinikusak és én nevükön nevezem őket”. Meg roppant fontos az egész előadás szempontjából Bicska Maxi következő mondata is: „Jenny elárult engem, ez sajnálatos, de csak azt bizonyítja, hogy a világ olyan, amilyen!”. Nos, Brecht csakugyan olyannak ábrázolja a világot, amilyen, mégpedig meglehetősen könyörtelenül, és sajátos stílusban, amely ki-be mászkál a realizmus és a prédikáció között. Mondhatnám, Brecht igazi stílusa szaunahatású: forró és hideg zuhany váltja egymást nála, a szereplők hol szenvedélyesen birkóznak egymással, hol mintegy kiszállnak a darabból, hogy rövidebb-hosszabb időre elbeszélgessenek a közönséggel. ral, Feleki Kamillal, Horváth Tivadarral a főszerepekben. Látja ott a falon a Petőfi Színház plakátját, mellesleg büszke vagyok rá, hogy az egykori és sajnos oly rövid életű musicalszínház plakátjait Kondor Béla tervezte. Szóval igen, a 87-es József Attila színházbeli Koldusoperát is ugyanúgy igyekszem megrendezni, ahogy az 57- es és a 61-es produkcióimat. Bár természetesen a hangsúlyok ma máshová kerülnek. Brecht shakespeare-i vonásait próbálom felerősíteni. — Brecht Shakespeare-i? Túl nagynak érzem a különbséget. — Arra gondolok, hogy Brecht is az élet teljességét ragadja meg, mint Shakespeare, a sokféleséget, a változatosságot. Mindkettőjükben azt szeretem, vagyis vegyük most konkrétan a Koldusoperát, hogy nem tiszta tragédia ez és nem is tiszta komédia, miként az életben is oly ritka az ilyesmi. Hanem sírni és nevetni egyszerre lehet, a szituációk hol tragikusak, hol komikusak, hol tragikomikusak. Ez a bizonytalan műfajúság az én világom, mert ez hasonlít a leginkább az életre. Amellett úgy érzem, a Koldusopera ma ismét nagyon aktuális. — Miért? A korai kapitalizmus leleplezése a mai körülmények között inkább avíttnak tűnik? — Azért aktuális a Koldusopera, mert ma ismét bizonytalanok az élethelyzetek, mert nagyon változó világban élünk, és ingataggá vált az értékek rendje, mert a köz- és magánélet ismét tele van burleszkekkel és tragédiákkal, mert kisszerűség és nagyvonalúság éles harcban áll egymással világpolitikai és hazai szinten egyaránt. Erről szól a Koldusopera, amelyet azért is szeretek, mert nyitott remekmű, minden kor újra átélheti és értelmezheti, s mert úgy érzem, ennek a darabnak Shakespeare az apja és Daumier az anyja. Maxi: Andorai — összefoglalóan tehát mit látunk majd a József Attila Színház március 28-i bemutatóján? — Remélem, nem valami elidegenített ál-Brechtet, hanem eleven, mozgalmas, mulatságos előadást, amely megpróbálja ennek a gazdag tartalmú darabnak minden rétegét színre vinni. — És kikkel látjuk? — Andorai Péter lesz Bicska Maxi, Galambos Erzsi Kocsma Jenny, Fehér Anna adja Pollyt, a Peacock házaspár: Iglódi István és Szabó Éva, Jennyként Ábrahám Edit, Tigris Brownként Tolnai Miklós, narrátorként Borbély László jelenik meg, a banda tagjai: Józsa Imre, Áron László, Éless Béla, Győri Péter és Zsolnay András. Barabás Tamás Shakespeare és Daumier — Nyilván ebben a szellemben, ezzel a koncepcióval rendezi meg a Koldusoperát most, 29 év után is? — Mondjuk inkább: 26 év után. 1961-ben ugyanis újra megrendeztem a darabot az akkori Petőfi Színházban, Demján Edittel, Sennyei Verával (akit később, amikor megbetegedett, s aztán örökre távozott tőlünk, Pécsi Ildikó váltott fel), Agárdi Gábor- 2 £stTffir£uf% 1987. március 36., csütörtök Narancs- és banánligetek, virágzó mimózabokrok szegélyezik a Tel Avivból Jeruzsálembe vezető utat. A vihar ugyan megtépázta őket, ám a felhők gyorsan vonulnak, s szikrázó napsütésben pillanthatom meg a három monoteista vallás központját, Jeruzsálemet. A hófehér terméskőből épült, a tájba és a városképbe jól illeszkedő modern szállodákról és irodaépületekről azonnal megfeledkezem, amint a történelmi múltú óváros felé tartunk. 9 . A Mercedes taxi vezetője, Samuel (a kocsit nagyvonalúan Mose úr, az impresszárió bocsátotta rendelkezésemre) az Olajfák hegyéhez közeledvén lassít, s balra mutat, a mélybe, ahol a távolban a völgybe kapaszkodó magányos cédrusok mögött a Holt-tenger holdbéli tája dereng. A hegyen, mint kétezer évvel ezelőtt is, olajfák guggolnak. Jézus idejében talán dúsaibb, bujább lehetett ez a liget. A kanyargó aszfaltúton a kilátóhoz hajtunk. A turistacsalogató „ügyeletes tevék” mellett állunk meg. Samuel, aki ki tudja hány látogatót hozott már ide, megjegyzi, holnap megnézi a Pannónia Cirkusz műsorát, és talán vállalkozik rá, hogy az elefánt őt is megborotválja. Alig figyelek már rá. A zsidó háború írójára, Josephus Flaviusra gondolok. Bibliai idézetek tolulnak fel bennem! S milyen az ember: egyetlen habzsoló pillantással akarom rögzíteni magamban az idő rétegeit. Fenn a templomhegyen, a szent sziklára, a „föld alapkövére” épített Sziklamecset aranyban izzó kupoláját, meg az al-Aksza mecset ezüstjét, s lejjebb a kettős ívű Aranykaput. Alant, a Kidron völgyében azoknak az igazhívőknek a sírköveit látni, akiik elsőkiként szeretnének feltámadni. A legenda úgy tartja: itt, a kapu leomló kövei mögött jelenik majd meg Mohamed próféta a végítélet napján, s innen ível át az Olajfák hegyére az a híd, amelyen az idvezültek eljutnak az igazságosztó trónoló Jézus Krisztus színe elé. A Getszemáné-kertbe, Jézus elárultatásának ligetébe megyünk. S micsoda meglepetés! Profán hasonlattal élve, a kert nem nagyobb, mint egy szokványos négylakásos , zöldövezeti társasház udvara. A rózsabokrok és a most nyíló ciklámenek között göcsörtös törzsű olajfák. Kétezer évesek — jegyzi meg Samuel, s megkövült kérgüket látva hajlok rá, hogy elhiggyem állítását, bár tudom, hogy Titus 70-ben, amikor elfoglalta Jeruzsálemet, nemcsak a várost pusztította el, hanem húsz kilométeres körzetben még a fákat is kivágatta. A mostani ágak talán a letaroltak gyökereiből sarjadtak? Az Oroszlános kapun át lépünk az óvárosba, végigmegyünk a Via Dolorosán, vagyis a fájdalom útján, ott, ahol egykoron Krisztus vitte a keresztet. Az egyes stációkat domborművek vagy felírások jelzik. Áthaladunk az Ecce homo ív alatt. A Keresztút legismertebb építménye ez, hiszen a római város hármas díszkapujának középső része volt. Aki nem hívőként lépked ezeken a köveken, észreveszi az élet mindennapi valóságát is. Például a hatodik stációnál, ahol a legenda szerint Jézus letörölte arcát Veronika kendőjével, a Veronika shopot. Ha a turista történetesen egy kendőt szeretne emlékbe, mitagadás, elég mélyen a zsebébe kell nyúlnia. Nem is a kendő kerül sokba, hanem a hely szelleme. De vásárolhat itt a vendég konzervdobozba zárt eredeti szentföldi levegőt, vagy olajbogyó-szemekből összeillesztett rózsafüzért, vehet názáreti keresztet, Dávid-csillaggal díszített tányért. Sőt, akinek nagyon sok pénze van: a Golgotán, a Koponyák hegyén, a Szentsír bazilikánál töviskoszorút is beszerezhet. • Mindezekről az apró, élelmes üzleti fogásokról, a turista és a zarándok egyaránt azonnal megfeledkezik a különös érzelmeket keltő Kötél, a Panaszfal előtt. Természetesen napjaink realitásai itt is közbeszólnak, hiszen csak megfelelő ellenőrzés után juthat bárki a kollektív gyónóhely elé, ahol a nap szinte bármely órájában hívők és turisták színes látványa fogadja az embert. E sorok írójának Csontváry híres festménye A panaszfal bejárata Jeruzsálemben jutott eszébe. S az a gondolat, ami ennek a műnek megteremtésére ösztökélte a festőzsenit: „Nyugtalan Jeruzsálem panaszfala”, idézgetem magamban a naplójegyzetet, meg a folytatást egy másik írásból. „Nagyon kevés azoknak a száma, akik beletekintenének a nagy múltba, az ember művelődés és történelmébe, az isteni természet rendjébe." A hatalmas kövek rései között összehajtott papírszeletkék, rajtuk kérések, fohászok, imák. S megőrződnek mindaddig, amíg a szél ki nem tépi őket... A legalsó kövek — ha jól tudom két sor — még Heródes korából valók, az egykori szentély talapzatának eredeti darabjai. A falrések között megtelepedett szívós fűcsomók az idő múlását szimbolizálják. Ennek a fajnak a tövében, ahol az ember oly kicsinek érzi magát, maga az idő is mozdulatlanná dermed. Egyetlen nap adatott meg számomra, hogy lássam az óvárost, s képet formáljak a nyüzsgő és mozgalmas mai Jeruzsálemről. Én ezt a rövid időt természetesen arra használtam fel, hogy csak a művészettörténész szemével nézzek szét. Igyekeztem ebben a csodálatosan szép városban megtalálni és észrevenni mindazt, ami nem egyetlen nép, hanem az egész emberiség közös kultúrkincse. Harangozó Mária A PANNONIA CIRKUSZ VENDÉGSZEREPLÉSE Nyugtalan Jeruzsálem panaszfala ma Mii A tavaszi fesztivál alkalmából bemutatott Hangsebesség című portréfilm bizonyította, hogy Gulyás Dénest, a világjáró tenort méltán nevezhetnénk a magyar Benjamino Giglinek. Az ő művészetét bemutató televíziós produkció nagy gyönyörűséget szerzett az operarajongóknak, hiszen méltó párját láthatták-hallhatták benne a jeles művész egyik kezdeti támogatójának, Luciano Pavarottinak. Ugyanolyan ideálisan hajlékony és zeneileg is megragadó módon énekelte Gulyás Dénes Rodolphe áriáját, Puccini Bohéméletjében. Ma már bizonyos, hogy a fiatal művész, Operaházunk büszkesége, mihamarabb elérkezik ahhoz a ponthoz, amikor fölöslegessé válik bárkivel való öszszehasonlítása! Az áriák interpretálásának melegével, énekművészetének bravúrjával, sőt mély színészi átéléssel adta elő a portréfilmbe válogatott dallamokat. Ezek közül talán Nemorino áriája volt a legszívhezszólóbb Donizetti Szerelmi bájitaljából. Olyan világjáró művész ő, aki egyformán otthonos a legnagyobb dalszínházakban, megoszthatja tevékenységét a New York-i Metropolitan, a londoni Covent Garden és a „Sugár úti palota” között. Rokonszenves beszédhangjával lebilincselte a nézőt, illetve a hallgatóságot, főleg akkor, amikor magánéletébe is bepillantást engedett. A jól sikerült portréfilm nem kis mértékben köszönhető Apró Attila rendezőnek, Fejes Cecília zenei rendezőnek, és a kiváló vezető operatőrnek, Dubovitz Péternek. (Kristóf) . FILMBEMUTATÓ Halálos szerelem A halál végső soron minden igazi művészet fő témája, hiszen csak a vég biztos tudatában válnak igazán jelentőssé életünk eseményei. Alain Resnais Halálos szerelem című filmje már nem is az élet, hanem egyenesen csak a halál élményéről, erejéről akar tudósítani minket. Olyan kísérlet ez a film, mely csak azoknak ad valódi élményt, akik képesek saját magukban is felidézni a film története által előhívott érzelmeket, képesek Simont és szerelmét, Elisabethet a halálon túli szerelem útjára is elkísérni. Ha azt hinnénk, hogy egy Orpheusz és Eurüdikéjéi e regényes történet tanúi leszünk, tévedünk. Története alig van a filmnek. Annyi csupán,, hogy Simon titokzatos, halálhoz hasonló és benne magában is a halálos út képeit felidéző ájulásai tartják izgalomban szerelmesét, aki tudatosan, mint egyetlen lehetséges utat, választja a megsemmisülést Simon valódi halála után. A film valójában gondolati kísérlet, Simonék és egy lelkész házaspár vitái töltik ki arról a kérdésről, vajon hányféle lehet a szerelem, s beletartozhat-e e fogalomba, hogy a halálban leljük meg a kedvesünkkel való „együttlét” utolsó lehetőségét. Mindezt azonban nem az élmények és nem is az érzelmek szintjén közvetíti Resnais. Színészei (akik közt olyan kiváló művészek szerepelnek, mint André Dussolier és Fanny Ardant) szócsatákat vívnak, egy elméleti kérdést próbálnak saját életükkel hitelesíteni. Mindez nem jut el a témát megillető megrendítő magasztosságban hozzánk, inkább vontatott spekulációnak érezzük a filmet, mint egy bonyolult kérdés művészi megformálásának. Asterix, a gall Az apró termetű, konya bajszú gall vitéz, Asterix, egy képregény lapjain jött létre Albert Uderzo és René Goscinny jóvoltából és többéves pályafutása során nemcsak a francia filmet, videót, televíziót árasztották el kalandjai, hanem képe ott díszült trikókon, reklámszatyrokon is, és immár nemcsak francia nyelvterületen, hanem egész Európában hódít. Még mielőtt megszokásból sajnálkoznánk, hogy hozzánk csak most jutott el első kalandja — mely a gallok csodaerőt adó varázsitaláról szól —, örüljünk annak, hogy ezúttal a lassúság nekünk kedvezett. Asterix első, egész estés filmje bizonyítja, hogy nem vesztettünk volna sokat, ha meg sem ismerjük ezt a nemzeti hős státusára pályázó ősfranciát. Gyér sztori, szellemtelen szöveg, jelentéktelen rajzok — nagyon kiéhezett lehet a rajzfilmre az, akit mindez másfél órán át elszórakoztat. Még a magyar szöveg és a szinkron sem olyan kitűnő, mint azt más esetekben megszoktuk. Rajzfilmekben pedig egyenesen elkényeztetettnek mondhatjuk magunkat, különösen, ha a magyar termést e nemzetközi sikerszériát megért produkcióval hasonlítjuk össze. Molnár Gabriella Kakukk a sötét erdőben Nincs új a nap alatt: nem a németek találták ki, hogy idegen, árva gyermekeket — például cseheket — elraboljanak, és átneveljenek, azaz színárja „fajnémetté” formáljanak át. Egy ilyen kislány — és nevelőszülei — történetét meséli el a Kakukk a sötét erdőben című csehszlovák film, helyenként hátborzongató és döbbenetes epizódokban, olykor kicsit didaktikusan és sematikusan, de mindvégig érdekesen Antonin Moskalyk rendező. A film fő értéke, úgy érzem, a tizenhárom éves cseh kislányt örökbefogadó Gestapotiszt szereplése. A szovjet Oleg Tabakov játssza Kukuck urat, a Gestapo-tisztet, gyilkos szenvedéllyel, erőteljes indulatokkal, a figura alapvető gonoszsága és gátlástalan kegyetlensége mellett bemutatva annak itt-ott mégis fölbukkanó emberi érzéseit is. Monumentális alakítás. Miroslava Soucková is igen jó a kislány szerepében. A Kakukk a sötét erdőben-t érdemes megnézni. (bt)