Esti Hírlap, 1987. október (32. évfolyam, 233-256. szám)
1987-10-05 / 233. szám
SZÍNHÁZI ESTÉK • SZÍNHÁZI ESTÉK • SZÍNHÁZI ESTÉK A cipzár meg a gomb Új Hofi-műsor a Madách Kamarában Merő véletlen csupán, hogy Hofi Géza lakóhelye alig hárompercnyi járásra van Madách téri munka- Hwl helyétől. Korántsem véletlen viszont, hanem művészetének lénye . ?%. De éppen, hogy Hofinak egyszerre pN^Jj* otthona és mun- |||g§||** kahelye az ország |jPll|| bármelyik pontja, Bl%§pEn| Minthogy ő civilben is állandóan JBigS „dolgozik”, meg- KglBpi figyel és meg- 1$^^ §| hallgat, tréfál és § füstölög, csodálkozik és dühöng, javasol és segít, s W&vmm mert ennek a ki- pHr?* jenévenháromezer négyzetkilométernyi területnek minden négyzetcentiméterét a magáénak érzi, mindezt mindenütt úgy teszi, mint bárki más a magánháztartásában. Ezt a mélyen gyökerező otthonosságot, a tulajdonos gondját, baját és — néha, mert ez nem az ő reszortja — örömét, a nyilvánosság előtt elementáris erővel tudja kifejezni Hofi. Az a titka, hogy látszatra úgy beszél(get) velünk, ahogy köznapokon odahaza és a közértben, a munkahelyen és a barátainknál, a klubban és ne adj’ isten! a kocsmában egymással váltunk szót. Megteremti legalábbis ennek a látszatát, holott ő éppenséggel nem köznapi, bárki lehetne, bárki mondhatná fajtájú férfiú. Hanem valaki, aki trilingvisnek, három anyanyelvű szerencsésnek született. Első számú anyanyelve a humor. Aztán anyanyelvi szintű a zenei és ritmusérzéke, ének- és tánckészsége, mindig csalhatatlan biztonsággal megérezve, hogy a prózából mikor váltson át énekre és táncra. Harmadszor: ebben a mi jobbnál jobb színészekben bővelkedő országunkban olyan színészi-színpadi varázslatban tartja közönségét több mint másfél órán át egymaga, hogy klasszikus tragédiák és szuggesztív monodrámák hősei is az egyenrangúnak kijáró elismeréssel szoktak kezet rázni vele. Minden szinten mindenkiivel szót érteni tudó kivételes személyiség Hofi, egyszemélyes „ellen-rétegműsor” magában. Mindenkivel talál közös nyelvet, mindenkiben megpendít olyan húrokat, amelyek re- Ziminálnak, majd az egész valamennyiünk közös gondolatává, érzésévé és — nem utolsósorban — szórakozásává válik. Ez a Hofi -titok. Ezúttal mégis aggódtam kicsit. Lehet-e humorral, szatírával, csípősvagdalkozó is sajátos Hofinyelven újat mondani? Ő azonban az előadás első két percében elsöpörte aggodalmamat. Mert lehet. Minden mondata egy (egy? olykor kettő-három!) poén, minden poén egy gondolat frappáns, gyakran többszörösen megcsavart kifejezése és minden gondolat az ország helyzetének tükre. Ahogy elsorolja, milyen sok kitűnő programot kidolgoztak már párt- és kormányszerveink, s megkérdezi: nem lehetne-e végre egyszer, csak úgy „balhéból”, egyet meg is valósítani? Ahogy rámutat, hogy Petőfi óta mindig a terv ment füstbe. Ahogy elmereng Szvatoplukon, aki egy lóért eladta a magyaroknak ezt az országot, pedig hátha jobban jártunk volna a lóval. Ahogy lezseren ismerteti Mihail Gorbacsovval ás János Károly spanyol királlyal folytatott képzeletbeli „beszélgetéseit”. Ahogy arra emlékezik, hogy Berlinig eljutva azt mondták a felszabadító seregeknek: negyven évig nem kell dolgozni —, de ez most lejárt, nekünk is lejárt! És ahogy arról beszél, milyen sok nálunk a gomb meg a „gormibolkozás”, holott észrevehetnénk, hogy az egész világon már a cipzár járja! Hofi Géza és bevált, kitűnő segítőtársai, a dalszövegeket író Szenes Iván, meg a zenét szerző Malek Miklós, a Sólymos Antal vezette, hangulatos kíséretet biztosító Expressz zenekar és a rendező Pethes György Életem bere címmel megkísérelték, ami ritkán szokott sikerülni. Azt, hogy az első siker, az ötszázas szériát futó Hofélia után hasonló hangnemben próbálkozzanak egy második eresztéssel. A kísérlet megérte a fáradságot, ugyanis sikerült. Talán mindenütt cipzárt használtak gomb helyett. (barabás) tudat eredménye tehát a tehetséges produkció, mely négy eredeti művel gazdagítja a magyar balettművészet huszadik századi repertoárját. A már említett Rapszódián kívül magyarországi bemutatóként került színre Barbay Ferenc Tánckettőse, Isao Tomita szintetizátoros Stravinszky-átirata (Tűzmadár), továbbá világosbemutatóként találkozhatott a közönség Imre Zoltán két munkájával, a Pártay Lillának ajánlott Asszonyszerelem, asszonysorssal (a Schumann-ciklus négy dalára) és a Lermontov-költemény ihlette Démonnal (zene: Wittinger Róbert). Ez utóbbi alkotás, mely jeles feladatot kínált a Szegedi Nemzeti Színház zenekarának és a vezénylő Oberfrank Gézának is, egyben a teljes balettegyüttesnek. És az előadás ünnepi hangulatát a koreográfusok kollégiális gesztusa tette teljessé: egybehangzóan bejelentették, hogy tiszteletdíjukat a társulat következő bemutatójának javára ajánlják fel, így indult a szegedi balettegyüttes történetének legújabb fejezete abban a színházban, amely a Mandarin eredeti szüzséjének első megvalósításával írta be nevét nemzeti táncművészetünk lapjaira. Kerényi Mária 2 earmtr. 1987. október 5., hétfő Balettbemutató Szegeden Az ember csak dörzsöli a szemét: jól lát?! Lehetséges az, hogy most, amikor a kulturális intézmények vezetői nem győznek gondjaikról és aggodalmaikról beszélni (tegyük hozzá: csöppet sem alaptalanul), akad egy színház Magyarországon, amely változatlanul fejleszt, vállalkozik, sőt újjáalakított társulattal, s e társulat első produkciójaként egyszerre négy ősbemutatóval hívja fel magára a figyelmet? A Szegedi Nemzeti Színház ezt tette: debütáló balettegyüttese a szeptember 27-i premieren, majd az október 2-ára meghirdetett szakmai bemutatón olyan műsorral és olyan előadással lepte meg közönségét, amilyenre még a sokat ígérő színlap ismeretében sem számítottunk. Úgy látszik, szárnyakat adott a városnak a gyönyörűen rekonstruált színházépület. Megnyitása óta Szeged céltudatosan törekszik arra, hogy hagyományaihoz híven, meghatározó szerepet töltsön be az ország kulturális életében, kivált az operajátszás területén. Erre vall a nyitányként megvalósított kitűnő Vérnász, folytatásként a tavaszi operafesztiválon elért átütő siker (különféle kategóriákban hat díjat vitt el a szegedi együttes), s most, újabb állomásként, a balettműhely létrehívása. Ez a legfrissebb szenzáció talán mind közül a legváratlanabb esemény, mint Pallas Athéné Zeusz fejéből, a harminckét tagú társulat, mondhatni teljes fegyverzetben pattant elénk, minden különösebb beharangozás nélkül. Pedig előzményei voltak e bemutatkozásnak: az elhatározás két éve született meg, azóta folyik az előkészítés, a szervező munka. Táncosokat szerződtettek Pécsről, Győrből, a Balettintézetből, kapcsolatba léptek külföldön dolgozó magyar koreográfusokkal, megnyerték az ügynek a Magyar Állami Operaház három kiválóságát. így történt, hogy augusztus közepére együtt volt minden: társulat, műsor, vezetői testület. Maratoni próbák sorozatában kovácsolódott együttessé a gárda, amelyet Bokor Roland irányít, Imre Zoltán művészeti szaktanácsadóval és három balettmesterrel (Ugrai Ilona, Kuli Ferenc, Hegedűs Zsuzsa). Hatalmas erkölcsi és szakmai lendítőerőt adott a munkának Pártay Lilla és Szakály György jelenléte — ők ketten az együttes állandó vendégművészei —, valamint a nyitó darabban (Rapszódia — Rahmanyinov zenéjére, Vámos György koreográfiájával) fellépő nagyszerű Metzger Márta; velük dolgozni, tőlük tanulni egy induló társulat tagjai számára már önmagában véve is fölbecsülhetetlen értékű élmény. Közös akarat, fiatalos ambíció és igazi hivatás- Még akkor is jobban kellene ügyelni a részletekre, ha az uszoda, az úszók világa csak alkalom arra, hogy egy gyenge kis poént, egy fiatalkori kalandot, illetve ballépést és annak következményeit alaposan feltupírozva mutatnak be. A szerelem száz háton (itt az úszásnemről van szó) című, filmvígjátéknak álcázott szomorújáték alkotói mélyen lebecsülték a neves szereplőgárdát és persze a nézőket is. Mert olyan miliőbe helyezték az érdekelteket, amilyen nincs. Két úszócsapat edzőtáborozása volt az ürügy arra, hogy a sportolókat a teljes hozzá nem értés jegyében ábrázolják. Imponáló melléfogás. Azért imponáló, mert tulajdonképpen bátorság kellett ahhoz, hogy valamilyen ködös és teljesen valószínűtlen elképzelések alapján bemutassák egy sportág képviselőinek mindennapjait. Nagy nyilvánosság előtt elkövetett becsületsértés volt ez az álalkotás, mindazokkal szemben, akik komolyan veszik a testedzést, a versenyzést. Az edzőtáborból így lett nyilvánosház, az edzőtábor parkjából találkahely, a szaunázásból barackpálinka-kúra, a vendég járásból partnerhajsza. Külön említést érdemel az az elképesztő dilettantizmus, amely kínzóan, bántó módon bánt el egy olyan sportággal, amely már hosszú évek óta egyike a legnagyobb erőfeszítést igénylő tevékenységnek. Ilyen filmet csak azok készíthetnek, akik nem tudnak úszni. (szabó) – A jó novellának mindig van drámai magja. S mivel Anton Pavlovics Csehov általában jó novellákat írt, elbeszélései kiválóan alkalmasak a képi megjelenítésre. Tegnap este négy novella alapján készült tévéjátékot láthattunk Szirtes Tamás rendezésében, Nyári keringő címmel. A forgatókönyvet Szakonyi Károly írta együtt a rendezővel, s a feldolgozás laza egységgé fűzte az írásokat. A négy epizód közül nekem A kóristanő és a Vologya tetszett nagyon. Az előbbiben az álszentség örök drámáját láthattuk kitűnő előadásban. Almási Éva, Löte Attila és Varga Mari hármasa nagy erővel jelenítette meg a feleség— férj—szerető összeütközését. A Vologya címszereplője, a főiskolás László Zsolt felfedezés. A tapasztalatlanságot, félénkséget palástoló agresszivitást hitelesen emlékezetesen hozta olyan érett színészek méltó partnereként, mint Vándor Éva, Gyöngyössy Katalin, Bencze Ilona és Gáti Oszkár. Autentikus volt a másik két elbeszélés, a Felfordulás és a Szerencsétlenség feldolgozása is. Bizonyára voltak olyan nézők, akiknek ezek tetszettek jobban. Szirtes Tamás nagyon jól képzelte el képernyőre a csehovi világot, s ez Szalay Z. László vezető operatőr irányításával esztétikusan jelent meg. • Érdekesnek ígérkező, kilencrészes sorozat indult tegnap délután Emlékek a magyar játékfilm történetéből címmel. A szerkesztő-rendező Puszt Tibor a Rádió és Televízió Újságban közzétett cikkében fölhívja a figyelmet a címbeli „emlékek” szóra, írván: „Ezek okozhatnak apróbb tévedéseket, de úgy érzem, hogy nekem nincs jogom az emlékeket helyreigazítanom”. Az emlékeket, azazhogy az emlékezéseket is lehet megjegyzéssel kísérni, ha azok megmásítják a valóságot. Ámde kétségtelen tévedéseket semmiképpen nem illik elkövetni egy ilyen szórakoztatva ismeretet terjesztő adásban. Kovalik Károly azt mondta: Most két filmből mutatunk be részleteket. A Karenina Annát Kertész Mihály, az Aranyembert Korda Sándor rendezte. Aztán megjelent a felirat: Karenina Anna, rendezte Garas Márton. És így igaz. A Karenina Anna magyar némafilmváltozatát Garas Márton rendezte. A sorozat három éve készült el, s most tűzték műsorra. Ennyi idő nem volt elég arra, hogy észrevenyék ezt a szarvashibát. Pedig de sokan láthatták . . . (morvay) MANNHEIM - H HARMINCNATODSZOR Versenyfilmünk a Szépleányok Ma kezdődik a 36. mannheimi nemzetközi filmhét — változatosabb programmal, mint az előző években. Az elsőfilmesek versenyében — amelyben, öt alkalommal magyar rendezők vitték el az első díjat —, tizenkét fiatal művész mutatja be alkotását A versenyprogram egyén műfajaira, dokumentum -, kísérleti film, rajzfilm, tévéfilm, harminc ország 230 művel jelentkezett, az előzsűri ebből 28 munkát választott ki. A résztvevő országok: Ausztrália, NSZK, Csehszlovákia, Anglia, Izrael, Kanada, Lengyelország, Dél-afrikai Köztársaság, Szovjetunió, USA és Magyarország. Hazánkat Dér András és Hartai László filmje, a Szépiao inyok képviseli, holnap este mutatják be. A mannheimi filmhét művészeti vezetői figyelemmel kísérik a világ filmművészeinek új törekvéseit. Ennek jegyében külön programban mutatják be az angol filmművészet rendezőinek munkáit a viták keretében. Három éve ugyancsak külön programban versenyeznek a harmadik világ rendezői a tízezer márkás fődíjért. Az idén Brazília, India, Kuba, Libanon, Peru, Szíria, Tunézia és Zaire nyolc rendezője vetélkedik. A filmhéten minden évben bemutatják egy-egy filmművészetéről kevéssé ismert ország filmjeit. Az idén Törökország a soros. Fiatal szovjet filmrendezők alkotásai is szerepelnek „Az új szovjet film” címén Végezetül, szomorú tükre korunknak, több AIDS-ről készült filmet is bemutatnak. (P. Zs.) A ma hetvenesztendős Szabó Magda új regényét forgatom. Az ajtó a címe, s írója azt mondta róla a televízióban: ez a harmincadik könyve. Szépírói munkássága csaknem félévszázados, hiszen első verseskötetében, a Bárányban, amely kereken negyven esztendeje jelent meg, a negyvenes évek első feléből származó költemények is vannak. És ez idő alatt tulajdonképpen „megmaradt lírikusnak”. Kardos Tibor írja róla: „Szabó Magda eredetileg lírikusnak indult, de a prózára tért át, mert mondanivalóinak ereje és a történeti atmoszféra súlya együttes erővel erre közösen kényszerítette. Mégis lírikus maradt prózájában is. Innen a belső kitörések, a reflexív líra prózában írt lapjai a Szabó Magda ajtói regényekben. Viszont írásainak drámai feszültsége nem engedi enyhülni a figyelmünket. A gondolkodás nála mindig belső vita, s úgy hat mint a cselekvés magas hőfokú áttétele”. Ezek a megállapítások érvényesek az új könyvre is, amelynek két főhőse maga az író és egy különös nagyasszony, Emerenc. Nagyasszony ... Hogyan lehet nagyasszony valaki, aki házmester és háztartási alkalmazott? Mégis ezt kell mondanom róla, mert Szabó Magda ebben a különös figurában az emberi nagyság és méltóság megtestesítőjét mutatja föl. Ami jó van ebben a keserves világban, az az ilyen Emerencek kezenyoma, és persze az olyan íróké, mint Szabó Magda, aki megajándékoz bennünket ilyen hősökkel, s aki feltárja ajtóit, és bebocsát bennünket káprázatosan gazdag világába. Ebben a friss könyvében is nagyon közel bocsát bennünket magához. És mi szívesen közelítünk ismét. Az első fejezetben ezt mondja az író: „Bátran éltem idáig, remélem, meghalni is így fogok, bátran és hazugság nélkül. . .” Úgri legyen — mondja erre az olvasó, és azt teszi hozzá a születésnapon, hogy még sok éven át teljesedjék tovább az életmű, egy becsületes, tiszta és nagy író életműve. Morvay István