Esti Hírlap, 1987. december (32. évfolyam, 281-305. szám)
1987-12-01 / 281. szám
GRÉTSY LÁSZLÓVAL ÉS VÁGÓ ISTVÁNNAL Megálltunk egy szóra Esztendeje menetelnek ♦ Nyolcszáz levél havonta Egy Irányi utcai modern bérház negyedik emeletén, könyvekkel, kéziratokkal és levelekkel zsúfolt lakásban találkozom Grétsy Lászlóval és Vágó Istvánnal, a hamarosan első születésnapjához érkező Álljunk meg egy szóra! című televíziós műsor készítőivel. Ez Grétsy László otthona. Stop! — Milyen előzmények után született meg — egészen pontosan: 1987. január 9-én, pénteken este — első adása az Álljunk meg egy szóra! című nyelvművelőműsor? Ki találta ki? És ki keresztelte, el? — A dolog benne volt a levegőben — kezdi a válaszolást Vágó István —, a rádió már sok éve közvetít nyelvművelőműsort, nem is egyet, a tv-ben csak A nyelv világa létezett, havonta egyszer, az is inkább nevezhető ismeretterjesztő nyelvészetnek, semmint nyelvművelőadásnak. Amikor tehát javaslatot tettem erre a műsorra, tulajdonképpen egy meglévő társadalmi igényt tolmácsoltam csupán. A címet különben Grétsy László adta, fájt is ez egy kiesőt nekem, mert eddig minden új műsoromnak magam adtam a címét, erre különös gondot fordítottam, ezt a töprengést mindig nagyon szerettem. Grétsy tanár úr azonban mindjárt elsőre olyan jó, blickfangos és mégis pontos címet javasolt, hogy nem is gondolkodtam tovább, azonnal elfogadtam indítványát. — Nem mindenki értett ezzel ennyire egyet — veszi át a szót Grétsy László i—,tulajdonképpen nem a címet kifogásolták sokan, inkább a hozzá tartozó stop szót, mondván, hogy az idegen szó. Levélben és az adásban is válaszoltunk minden tiltakozónak, megmagyarázva, hogy ez a stop egy KRESZ-jelzés, nálunk is úgy, táblaként szerepel, saját magunk figyelmét hívjuk fel ezzel arra, amit a címben ki is mondunk: hogy itt meg kell állnunk. — Mindig olyan szónál, kifejezésnél vagy más nyelvi problémánál állnak meg, amit a nézők, a levélírók javasolnak? — Mindig. Illetve az első két adásban ezt még nem tehettük, hiszen csak az első után kezdtek érkezni a levelek — folytatja Vágó —, de azóta kizárólag a nézőkre támaszkodunk. Mintegy hat-nyolcszáz levelet kapunk és dolgozunk fel havonta. Egyébként egyszerre négy műsort, azaz négyszer tízpercnyi adást veszünk fel, utána négy hétig pihenünk, illetve dehogyis pihenünk, olvassuk a leveleket és gondolkodunk meg beszélgetünk arról, hogy mivel foglalkozzunk a következő adásokban. — Levelezőink legnagyobb részével folyamatosan kapcsolatban maradunk — folytatja Grétsy László —, vagyis akkor is válaszolunk nekik, ha levelükből éppen nem használunk fel semmit. A kapcsolatot azonban akkor is érdemes tartani, s nemcsak udvariasságból: a következő levelük sok esetben már a műsor összeállításakor is használható. Magyarán szólva című rádiós műsoromat teljesen a levélírók tartják el, ott már több ezer főnyi a törzsgárda, és azt hiszem, nemsokára így lesz ez a tv-műsorunkban is. — Az utóbbi időben milyen szavak vagy kifejezések iránt ébredt fel a legnagyobb érdeklődés? — Legalább 45-50 levélíró kérdezte, egymástól függetlenül persze, hogy a csuklik felszólító alakját hogyan kell mondani — válaszolják. — Csukolj ? vagy csukoljál?, magázódva: csukoljon? Sokan érzékenyek a magánhangzók rossz kiejtésére, arra például, hogy mennyien ejtik postának, hosszú ó-val (rosszul) a postát, vagy hosszú ő-vel, körútnak a körutat, holott az rövid. Sok nézőnk fülét sérti — különösen tv-riportertől, tv-bemondótól, általában tv-személyiségtől —, ha a ba-be, ban-ben ragokat összecserélik. Vagy a helyiséget a helységgel. Vagy — ez újabb kór, de sajnos, rohamosan terjed — egyenlőrét mondanak egyelőre helyett. Egyébként mi személy szerint soha nem pécézünk ki senkit, erre ügyelünk, a hiba elkövetőjének nevét nem mondjuk meg, legfeljebb a lelőhelyét, például: Esti Hírlap, vagy bármelyik újság, vagy éppen maga a Televízió. — A nyelvművelés nemcsak kiejtésre, ragozásra, szófejtésre terjed ki, hanem helyesírásra is, ugye? — Igen. Günter Grass egyik könyve például így jelent meg magyarul, címlapján nagy betűkkel: Vesztfáli csevely. Nem tűnt fel a kiadónak, hogy a csevej-t j-vel, s nem ly-nal kell írni, csakúgy, mint több társát: röhej, dörej, zörej, zsivaj. A vesszők elhagyása vagy éppen fölösleges föltüntetése is gyakori vesszőparipánk. Például helytelen az ismert film és darab címét így írni: Van aki forrón szereti; ez olyan, mintha egy Van Aki nevű holland úr szeretné forrón ... Helyesen: vessző kell az első két szó közé. így: Van, aki forrón szereti. Hiába? A legjobb talán az a Grétsy—Vágó műsorban, hogy nyitott, hogy őrizkedik a konzervatív nyelvi dogmák propagálásától, hogy készséggel elismeri: a nyelv állandóan fejlődik, bővül, gazdagodik, és az új szavaktól nem félni és fintorogni kell azokat be kell fogadni. Az idegen szavak magyarosodását is jól tolerálják (szándékosan ezt írtam itt és most, tűrik helyett), mert ez is a nyelv fejlődésének része. Mosolyogva s talán némi örömmel fogadják szavaimat, hozzátéve: — Jó, ha ezt egy újságíró közli velünk. Úgy tapasztaljuk ugyanis, hogy éppen a sajtó képviselői nem nézik az Álljunk meg egy szóra! című műsort. — Ezt miből lehet tudni? — Abból, hogy hiába beszélünk a nyelvi hibákról, leggyakrabban a sajtóban fordul elő ugyanaz, az általunk kipécézett hiba, újra meg újra. Barabás Tamás INDIÁNMÍTOSZ Két amerikai művészt Katalin Ehling és Amado Pena kiállítása nyílik ma délután 4 órakor — és december 31-éig látogatható — a Pataky Galériában (X., Pataky Művelődési Központ). Munkáik az Új Mexikó indiánmítoszait, népművészetét, hétköznapjait mutatják be. Katalin Ehling batikokat és rézkarcokat, Amado Pena szita- és rézmaratással készült színes képeket állít ki — így nem csupán témáikban, hanem művészeti technikában is egzotikusat, sajátos értékűt képviselnek. Külön érdekesség, hogy Katalin Ehling magyar származású, 1944 óta él külföldön, s több mint egy évtizede foglalkozik az amerikai indiánok szokásaival. Másodszor hallhattuk hazánkban a chicagói muzsikus családban született amerikai zongoristát, Jeffrey Siegelt. A brüsszeli Erzsébet királynő-verseny hajdani ezüstérmese többek között nagyszerű tanáregyéniségünknél, Kabos Ilonkánál tanult. Ez alkalommal a Kongresszusi Központban és a Zeneakadémia Nagytermében lépett föl, két egymást követő estén. A Gershwin-Játékáról kimondottan híres művész a Magyar Állami Hangversenyzenekar estjének szólistájaként Gershwin F-dúr zongoraversenyét választotta programjául. A zenekart ezúttal vezető karmestere, Kobajasi Kenicsiro dirigálta. Adva volt tehát Gershwin zenéjéhez a következő előadógárda: egy kitűnő amerikai zongorista, akinek ez a zene egész egyszerűen a vérében van, azután egy japánkarmester, aki, úgy tűnik, minden tehetsége és igyekezete ellenére sem tudott ezzel a zenével olyan magas fokon azonosulni, mint az európai szerzők műveivel, továbbá egy közép-európai zenekar, a maga precíz és szépen formált játékával, ám olyanfajta jólneveltséggel, ami nem hagyta, hogy kellőképpen ellazuljon, hogy igazán oldottan adja át magát Gershwin zenéjének. Amit viszont maga Siegel a Gershwin-interpretációban nyújtott, az valami egészen magával ragadó volt. Olyan elementáris átéléssel játszott, mintha csak ott improvizált volna, szinte egész teste, szervezete együtt lüktetett a szenvedélyes ritmussal, és egyáltalán, olyan biztonsággal és szabadsággal tudott formálni, ahogyan az ember csak az anyanyelvén képes kifejezni magát. Másnap esti szólóestjén a zongora költőjeként, a zene igazi lírikusaként ismerhettük meg. A zenében — legyen az klasszikus, romantikus vagy modern (a nálunk kevésbé ismert Hindemith 3. szonátáját is ebben a szellemben játszotta) — mindig valami örökkévaló szépséget keres, apró, finom rezdüléseket, s óriási fantáziával keveri ki a színek legkülönbözőbb árnyalatait. Haydn-interpretációját a mai historikus irányzat hatása alatt feltétlenül romantikusnak érezhettük. Arányosságával, mértéktartásával mégis klasszikus volt, a szó általánosabb értelmében. Az ember elgondolkodott: vajon, ha már nem játsszuk Haydn szonátáit fortepianón, ami kétségkívül a legideálisabb lenne, és a kor és stílus szerint megválasztott hangszer maga is inspirálja az előadót a megoldásra, okos dolog-e a zongorát úgy tekinteni, mintha fortepiano (esetleg cembalo) lenne, annak minden hátrányával, ám összes előnye nélkül. Ebből lesz gyakran ugyanis az olyan objektív, érzéketlen, néha egészen egysíkú és semmitmondó előadás, ami historikus szeretne lenni, csak éppen nem azon a hangszeren, amin ez lehetséges lenne. Siegel vállalta, hogy zongorán játszik, vállalta a hangszert, annak minden lehetőségével együtt, s így valóban közvetíteni tudott örök értéket, örök emberi érzéseket. Chopin H-moll szonátája (a műsorban eredetileg Schumann C-dúr fantáziája állt ezen a helyen) Siegel lágy, puha, szinte érzéki billentésével különösen a harmadik. Largo tételben (ez sikerült legszebben), megérttette velünk, miért is irtózott annyira Chopin a nagy, kivilágított koncerttermektől (ahol Liszt anynyira szeretett játszani). Szalonok félhomályában, a magát puha fotelokban elengedő, gyakran elérzékenyülő, csöndesen ámuló közönség figyelte a betegeskedő, gyönge fizikumú zseni finom hangjait. A chopini muzsikának ezt az intimitását sikerült visszaadnia Siegelnek, s így néhány különlegesen szép pillanatot szerzett a budapesti közönségnek. Tari Emőke JEFFREY SIEGEL KÉT BUDAPESTI FELLÉPÉSE Chopin és Gershwin IBIS A láthatatlan jövedelmek problémáját boncolgató tegnap esti 75 perces rádióadás után a bérből és fizetésből élők megnyugodhattak: a láthatatlan jövedelmek az új adórendszerben is megmaradnak — láthatatlanul . .. Mert ha ezek nem léteznének, öszszeomlana az egészségügy, a szolgáltatás, a kereskedelem, egyszóval minden. Vagyis: a láthatatlan jövedelmek élvezői adják a mai viszonyok stabilitását, értékét és értelmét. Természetesen karikírozom a végkövetkeztetést, egyszerűen azért, mert a láthatatlan jövedelmekről már sokszor és sokan beszéltek, de hát ugye minek arról annyit beszélni, amiről már eleve kijelentik, olyan istencsapása, amin változtatni a hiánygazdaság és sok más körülmény miatt úgysem tudunk. A sok-sok vita-körbejárás után ez a tegnapi adás sem jutott előbbre, sőt, még jobban összezavarta a képet, megkeverve a láthatatlan jövedelmeket, amelyek — mint tudjuk — ezer és ezer forrásból csorognak-csöpögnek. Azzal is tisztában vagyunk, valójában egyik sem szentesített, egyik sem hivatalos, legtöbbje pedig kifejezetten törvénytelen. A dühös hallgatói kifakadások, őszinte vallomások és jó tanácsok, valamint a kerekasztal rendkívül higgadt, a témával kapcsolatban szinte hibernált résztvevői kirajzoltak egy képet. Mégpedig azt, hogy miként fogadja a társadalom egy része — akár adja, akár kapja — a láthatatlan jövedelmek problémáját, s arról értesültünk, hogy meglehetős szemérmességgel miként magyarázgatják ezt a hivatalból kirendeltek. Azt hiszem, jó lenne, ha az ilyen sikamlósnak minősíthető témák helyett néha arról is szó esne, mit lehetne azért tenni, hogy a mai és eljövendő magyar társadalomban a dolgok, az értékek helyükre kerüljenek. De erről talán azért beszélnek — beszélünk — kevesebbet, mert ez még a láthatatlan jövedelemnél is összetettebb, bonyolultabb problémakör. (harangozó) □ JANDÓ JENŐ zongoraestet ad 4-én, pénteken 18 órakor a Bartók Emlékházban. ANGYALI JOHANNA A boszorkányper módszertana WHITING-BEMUTATÓ A VÍGSZÍNHÁZBAN Könyvesnek mondott Kálmán királyunk szerint. ..Boszorkányok pedig nincsenek”. Ehhez — több mint nyolc és fél évszázad elteltével — azt fűzhetjük hozzá : „Boszorkányperek viszont vannak”. Csak manapság másképp hívják őket. Érthető tehát, hogy a boszorkányperek hajdani története gyakran kínálja az íróknak mai mondanivaló kifejtésének lehetőségét. Az a boszorkányper is, amely 1634. augusztus 18- án azzal végződött, hogy Urbain Grandier-t, a Szent Péter templom vikáriusát borzalmas kínzások után megégették Loudun főterén, többeket megihletett Ezt dolgozta föl Jaroslaw Iwaszkiewicz Mater Johanna című elbeszélésében — amelyből Jerzy Kawalerowicz rendezett nagy sikerű filmet —, és e perről szól Aldous Huxley Louduni ördögök című novellája is. Ez a mű egyik forrása John Whiting drámájának, amelyet Angyali Johanna címmel mutatott be a Vígszínház. (A darab eredeti címe ördögök, ezt megtartani azonban nem lett volna szerencsés a repertoáron azonos címmel lévő Dosztojevszkij-adaptáció miatt.) John Whiting angol írót — műveit alig ismerjük, holott az irodalomtörténet mint a „dühös fiatalok” szellemi elődjét tartja számon — legfőképpen a boszorkányper módszertana érdekli. Az tehát, hogyan lehet elpusztítani valakit, aki a hatalom számára kényelmetlenné válik. Mint ahogy kényelmetlenné vált Grandier XIII. Lajos francia király és a híres-hírhedt bíboros, Richelieu számára. A vikárius ugyanis eretnek tanokat hirdetett, s életvitele egyáltalán nem felelt meg a kor „elvárásainak”. A módszer viszonylag egyszerű, de jól bevált, és hosszú távon használható. Fürkészd ki az eltaposandó apróbb-nagyobb gyarlóságait, s ezekre építve, mocskold, rágalmazd bátran. Persze ne közvetlenül! Keress „elfogulatlan” tanúkat, s aztán játszd el az igazságos bíró szerepét. E szerint történt minden a londoni perben is. A koronatanú Johanna nővér, a priorissza volt, aki azt vallotta, hogy őt és apáca társnőit megszállta az ördög, mégpedig a vikárius közvetítésével És ennyi már elegendő is volt a tűzhalálhoz. Whiting nagyszerűen szemlélteti ezt a metodikát, s nagy gondot fordít arra, hogy bemutassa, hogyan viselkedik az ügyben a szűkebb környezet. A helyi kis hatalmasok — a polgármester, a főbíró, Mignon atya —, a mindenre kapható értelmiségiek — a seborvos és a patikus — olykor érezve talán némi lelkiismeret-furdalást, cinikusan szolgálják ki a királyt és a bíborost. Aki az ügyet tisztán látja, az a shakespeare-i sírásóra emlékeztető csatornatisztító. Ő azonban mit sem tehet. Ruszt József — aki a Vígszínház előadását vendégként rendezte — ezt a módszertani drámát drámai szertartásként viszi színre. Hatalmas személyzettel, hatásos fény- és hangeffektusokkal dolgozik. Ezek azonban egy idő után fárasztóan hatnak, s — mi tagadás — el is vonják a figyelmet a lényegről. Egy ökonomikusabb, bensőségesebb előadás alighanem jobb végeredményt hozott volna. Ráadásul a három felvonásban bemutatott darab nagyon hosszú — még úgy is, hogy a premier óta húsz perccel megrövidítették —, s így az a szomorú helyzet áll elő, hogy van egy izgalmas dráma, egy vitatható, de nem fantázia nélküli megjelenítés, színen vannak a Vígszínház legjobb színészei, s a közönség egy része mégsem bírja végig az előadást. Hol többen, hol kevesebben már az első felvonás után elmennek. A sok külsőségesség a színészi alakításokon is nyomot hagy. Elsősorban a két főszereplő, Kútvölgyi Erzsébet és Gálffi László esett az elképzelés áldozatául. A karaktermegformálások jó része viszont kitűnő. A két kettős: Méhes László (seborvos) és Harkányi Endre (patikus), valamint Bárdy György (polgármester) és Szatmári István (főbíró), továbbá Szarvas József (csatornatisztító), Hegedűs D. Géza (Barré atya), Tordy Géza (Condé herceg) és Kovács János (Ambrus atya) nagyszerű perceket szerez. Ez a színház vitathatatlanul a rendező színháza. Ruszt erőteljes egyéniség, aki könyörtelenül valósítja meg elképzeléseit. A nagy szertartás „erényeiért” és „bűneiért’ elsősorban őt illeti dicséret, illetve elmarasztalás. Morvay István