Esti Hírlap, 1989. április (34. évfolyam, 76-85. szám)

1989-04-01 / 76. szám

\$$note$z | # „Az író élménydús ember" tanította kisgimnazista koromban Wéber Gyula tanár úr. Megvallom őszintén, tízegynéhány éves elmém nem volt képes fölfogni eme tétel igazságát, és sokat kellett olvasnom, tapasztalnom, amíg kezdtem valamit megsejteni az írói tehetség sajátosságaiból, és rájönni arra: egykori tanárom talár túlságosan tömören fogalmazott, de a lényeget ragadta meg. Az író valójában nem abban különbözik a többi embertől, hogy képes szavakba formálni gondolatait — ezt több-kevesebb gyarlósággal mindnyájan naponta gyakoroljuk —, hanem abban, hogy amit átél, azt „dúsan" éli át, felfogja, megérti élményei lényegét, s tudja, mi az, ami élményeiből a mások számára is továbbadható. Ez persze csak rendkívül leegyszerűsített megfogalmazása az írói ,,mechanizmusnak”, amelynek titkaiba csak ritkán pillanthatunk bele. Ilyen ritka „pillanatot” kínált tegnap este az Alan Benson rendezte angol portréfilm, amely a hazánkban is jól ismert íróról, Joseph Hellerről szólt. A rendező a párhuzamos gondolat ritmus módszerével dolgozott: Heller önvallonását az író Isten tudja című regényének részleteivel váltogatta. Ez a módszer nemcsak arra volt alkalmas, hogy valamelyest megismerjük a művet és alkotóját, hanem arra is, hogy bepillantsunk a boszorkánykonyhába, amelyben a mű formálódik. Az író elmondta nekünk, hogyan s miként gyúrta regénnyé a bibliai történetet, Dávid király históriáját. Izgalmas személyiséget, élvezetes elbeszélőt, jó humorú komédiást ismertünk meg. (morvay) □ POSTA BÉLA festőművész kiállítása látható április 6—20. között, naponta délelőtt 10-től este 8 óráig, a Szakszervezetek Fővárosi Művelődési Házában. A tárlatot 6-án, csütörtökön délután 5-kor Gy. Németh Lajos nyitja meg. könyvkiadó számára, és a reprózáson keresztül ismerkedtem meg a fotózás alapjaival. Később úgy éreztem, hogy a kamera segítségével ki tudom fejezni magamat, és komolyan nekiláttam a fényképezésnek. Mint fotóst, a nagyszerű művész, Czinner Erzsébet fedezett föl... — ön a fényképezés egy speciális ágát, a természetfotózást műveli. Hogyan választotta ezt a területet? — A Tankönyvkiadónál ismerkedtem meg Csergezán Pállal, a természetfestés világhírű mesterével. Egy alkalommal kivitt a Visegrád környéki hegyekbe, gyalogoltatott egy kiadósat, majd fölmutatott a gerincre, és azt mondta: „Látod, ott vannak a szarvasok__” Rajtam egy Scholl klumpa volt, azt lerúgtam, és megindultam fölfelé. Sikerült becserkésznem a szarvasokat, és elkészítettem életem első természetfotóit. Mivel a természethez eszmélésem óta vonzódtam — festményeim is szinte kizárólag tájképek — eldőlt a sorsom. Örökre eljegyeztem magamat a természetfényképezéssel. — Ön a Természetfotósok Nemzetközi Szövetségének alelnöke. Vannak-e a természetfényképezésnek specifikus jegyei ? — Igen. A fotóművészetnek is megvannak a maga divathullámai, ezek azonban a természetfényképezést nem, vagy csak alig érintik. Aki a füveket, fákat, állatokat, madarakat kapja lencsevégre, nem „művészkedik”. Jómagam sem készítek soha — például — fotógrafikát, és sohasem törekszem festői hatás elérésére. A kamerát éppen azért vettem a kezembe, hogy úgy ábrázoljam a valóságot, ahogy csak a kamera segítségével lehet. Ha festeni akarnék, elővenném az ecsetet... — Járt Afrikában, fényképezett elefántot, és kiállításain láthattuk molnárkát — vízipókot — vagy szúnyogot megörökítő felvételeit is. Tulajdonképpen melyik állatot szereti leginkább fotózni? — A magyarországi nagyvadat, a szarvast, dómot, őzet, vaddisznót. Velük ugyanis beszédbe lehet elegyedni. — És tölcsért formálva két tenyeréből, rögvest bemutatja a dám jellegzetes, párzáskor hallatott hangját, a karcogást, amellyel „be lehet hívni”, és így kamera közeibe lehet hozni a dámbikát. — Ars poeticája? — Én nem kimegyek a természetbe, hanem magam is része vagyok a természetnek. És egy-egy képen azt adom vissza belőle, amit — az optikán keresztül — látok. (morvay) KÍSÉRLET HÚSZ ISKOLÁBAN A történelem esztétikuma Azt mondják, történelem annyiféle van, ahány ember. Mindenki saját élményei, kötődései szűrőjén engedi át nemcsak az általa megélt, történelem, hanem a megismert régmúlt eseményeit is. Ha a tényeket látjuk, az okokkal tisztában vagyunk, könnyebben megmarad az, ami élményt adott. Morális és esztétikai élményt is, mert ahogy az értőnekszép” lehet egy matematikai tétel megoldása, úgy valóban az esztétikum élményével ajándékozhat meg egy-egy történelmi jelenség kibogozása, majd összerakása. Történelemfelfogásunk változásai, a szaktudomány nagyon is élő vitái talán a történelem tantárgyat érintik leginkább. A tanárok önállóságának növekedése, a dokumentumok gazdagodó választéka lehetővé teszi, hogy — mint egy neveléstudományi szakember mondta — „lényegében mindenki azt és úgy tanítson, amit és ahogy akar”. ■ ■ Egy a lehetséges választékból az integrált történelemtanítás, melyet 1975-től vett fel kutatási programjába a Magyar Tudományos Akadémia. Tudósok és pedagógusok párbeszéde folyt éveken keresztül, melyben a tanítási gyakorlatban felvetődő, nagyon is konkrét kérdésekre olyan választ kerestek, mely magába foglalja a történelemtudomány legújabb eredményeit és a társtudományok oda kapcsolódó részét. Hanák Péter, Elekes Lajos, Pach Zsigmond Pál, Székely György, Szabad György, Balázs Györgyné, Szűcs Jenő mellett még sok szaktekintély neve szerepel a sorban, s a velük együtt dolgozó tanárok Zsurkó Ágnes, Gábor Istvánná, Nagy Erzsébet, Székely Erzsébet... mm A kísérlet húsz iskolájának tanulói Mócsi András régésztől kapták a választ — persze történelemtanárukon keresztül —, ha népünk eredetének régészeti bizonyítékait keresték. Berend T. Ivántól, ha a tárgyalt kor gazdaságtörténetében maradtak homályos foltok. Kitüntetett helyzetben voltak, hiszen egyetlen történelemtanártól sem várható el, hogy a társtudományok, vagy akár csak a történettudomány egy-egy részkérdésébe is akadémikusi színvonalon beleássa magát. Ferge Zsuzsa szavait azonban valószínűleg minden igazi tanár szívesen magáévá teszi: minden társadalomtudomány egy kicsit önvallomás is. A gyerek érdeklődését csak az a tanár keltheti fel, akiről elhiszi, hogy neki is saját ügye mindaz, amit tanítani akar. Az integrált történelemtanítás híveinek szemében a történelem hitelessége olyan sarkalatos elem, mely a siker záloga lehet. S hogy hogyan érhető el a hitelesség? Természetesen elsőrendű fontosságú az információ, melyet a gyerekek igényéhez mérve, tehát bőven kell nyújtani. Nem elegendőek a könyvek leckéi. Az akadémiai kutatás írásos eredményei, a történelmi olvasókönyvek sikere bizonyítja, hogy milyen népszerű a gazdag anyagot felsorakoztató segédkönyvben való búvárkodás. Ám a hitelességet nemcsak a több ezer, vagy több száz éves írásos dokumentumok érzékeltetik. Ha a történelem tényeit emberi cselekvésekhez tudják kötni a gyerekek, ha a művelődéstörténet vizsgálódásait segítségül hívó több oldalról is megszemlélhetnek egy-egy eseményt akkor az óra élménnyé válik tanárnak, tanulónak egyaránt. A személyiséget is integrálttá teszi ez a fajta tantárgyszemlélet, a tanuló képes lesz összefüggéseiben, bonyolultságában látni a történelmi folyamatokat és bennük önmagát, saját felelősségét. Az integrált történelemtanítás hívei természetesen hivatkozhatnak nagy elődökre, hiszen a pedagógia jeles személyiségei mindig is az ember teljességét tekintették a nevelés fő feladatának, s nem mondhattak le a hitelesség, az élmény eszközéről sem. Rousseau kétszáz éve már a gyermek természetes érdeklődésére építette nevelési elveit, a magyar neveléstudomány Nagy Lászlója „életegységekben" képzelte el a tananyagot. Az ő elveire épülő kísérleti iskolában a 30-as években történelmet tanított Waczulik Margit, aki az akadémiai kísérletnek is egyik jeles tanár személyisége volt. Tudósoknak és tanároknak ez a magyar szellemi életben is eseményszámba menő együttműködése a ’70-es ’80-as évek fordulóján írásos anyagként létrehozott hat olvasókönyvet. Az Árpádkori részhez elkészült Gyapay Gábor tankönyve és tanári segédkönyve is. Íme, néhány szerző a Hahn István szerkesztette, első kötetből: Szólón, Hérodotosz, Arisztotelész, az írások műfajai pedig a pénzügyi fejtegetésektől a naphimnuszokig terjednek. Az olvasókönyveket azóta is használják a kísérletben egykor részt vevő iskolák, másnak azonban nincs módjukban hozzájutni. Ha a tantárgyi reform nem torpant, volna meg, valószínűleg megszülettek volna azok a tankönyvek is, melyeket az alkotók szándéka szerint a gyakorló tanároknak „állandó korrekcióra” adtak volna ki. ■ ■ Talán kár, talán jó, hogy ebből sem lett kötelező tananyag. De hogy választhassák, tehát teljes gazdagságában hozzáférhetővé tegyék tanárnak, diáknak, az reformon innen, reformon túl folyamatos kötelezettség. Molnár Gabriella VASÁRNAP A ZENEAKADÉMIÁN KirakÓSA a marimban raKÓSA címet viselő, sok kis darabból álló együttest. Nagyszerű sorozat: néhol csak ötletfelvetések, másutt szépen, kibontott, s a huszadik század stílustörekvéseihez igazodó darabok. Némelyikben felfedezhetjük a bartóki eredetet, máshol könnyűzenei reminiszcenciákat, és előfordulnak humorral átszőtt részletek is. A sok kis darabból most a válogatás által lesz kompozíció, azaz, mint előadó, valóban alkotótársa teszek a zeneszerzőnek. — Mit játszik még? — Mester Ágnessel adunk elő még egy kortárs művet, Láng István Hullámok I. című művét, amelyet a hetvenes években komponált, és tudomásom szerint 10 éve nem hangzott el. Az énekszólam virtuóz, szöveg nélküli és olykor madárhangeffektusai is vannak. Egyébként is különleges hangzást ad a ritka vibrafon-ének összeállítás. Ezeket a modern darabokat Bach- és Schumann - művek fogják közre. — Amelyek már átiratok? — Nem is csak egyszerűen átiratok: Schumann zongorára írt műve (Nachtstücke) vibrafonon, marimbán, gordonkán és nagybőgőn szólal majd meg (muzsikustársaim: Reményi Eszter és Ilazsányi István). Azaz, itt már hangszerelést igénylő adaptálásról van szó. Azért vállalkoztam erre, mert talán megéreztem a műben a zongoraletét előtti állapotot, s abban folyamatosan zengő hangoknak is kellett lenniük, amelyeket a zongora a kalapácsával csak imitálni tud, gordonkán viszont igazán megszólalnak. Csák P. Judit Április másodikán rendezik meg Kósa Gábor ütőhangszeres estjét a Zeneakadémia Kistermében. Különleges hangszerén, a marimbán vajon ismét átiratokat játszik majd, vagy szerepel a műsorán egyenesen marimbára írott mű is? — Borsody László nemcsak hogy marimbára írta, hanem nekem írta a Ki Vállukon tartják az országot Mostanában egyre több helyen núit a negyven évet. A napokban történetesen a negyvennegyedik évfordulóját köszöntjük annak, hogy az ország végleg megszabadult a fasiszta német csapatoktól. Akadnak ugyan, akik szerint ez a nap nem is április 4-ére esik, azt hiszem, a dátumnak azonban önmagában nincs jelentősége. Mára szimbólum csupán, s akik most kárörvendenek, hogy „lám, még ez se biztos”, azok a lényegről megfeledkeznek; arról, hogy ezt az országot azokban az években olyan mélypontra juttatták akkori urai, amilyenhez hasonlót a tatárjárás óta nem ért meg ez a huzatos Kárpát-medence. Amit április 4. szimbolizál — bárhogy és bárhol érte is meg az egyes ember —, az ennek az országnak a számára nem egyszerűen Európához nyitott utat, ahogy mostanában divatos emlegetni, hanem egyáltalán, az élethez. • , az első hárommal nincs igaz, a negyvennégy baj is igazán baj, vélik sokan, különösen azok közül, akik politikai felfogásuk gyökereit — mint a megannyi újjáéledő párt — ebben a korban vélik megtalálni. A baj azzal a negyven-negyvenegy évvel van — hirdetik most sokan —, ami az első három esztendő után következett. Mi tagadás, nem könnyű a dolga annak, ahol ezt az immár több mint négy évtizedet, akár csak friss műalkotások tükrében is, sommásan meg akarja ítélni. Nemhogy a mostanában megint szokásos egyszavas történelmi meghatározások, de az egymondatosok, az egyoldalasok, sőt a sokoldalas tanulmányok se mindig alkalmasak rá. Mert lehet ma elborzadva figyelni a színpadon a Vidravas olajkutató főmérnökét, amint éppen, hogy megússza a hóhért, de a cellájában is a szakértelmét veszik igénybe. Lehet a szégyentől lesütött szemmel hallgatni a Recsk című filmben, amint hajdanvolt antifasiszta egyetemi ellenállók elmondják, hogyan verték őket néhány évvel a felszabadulás után az AVH börtönében. Lehet szégyenkezve olvasni, hány tízezer parasztcsalád ellen folyt törvényesített zaklatás, lehet dühöngeni mai újságcikkek nyomán, hány helyen éltek vissza hatalmukkal kisebb-nagyobb vezetők, akár az elmúlt évtizedekben is. Szóval, nem könnyű fölvállalni ezt a negyven évet. ! I. ... -I. . Mi nem ment külföldöm, aki itt ét és dolgozott, s nem került börtönbe sem, azért másra is emlékezik. Nemcsak az első három év valóban csupa lelkesedés örömtüzeire, amikor az ország 1948 előtt először próbálgatta a demokráciát, hanem arra is, hogy a történelmi igazságszolgáltatás, ami tízezreket vitt gyárból, faluból az iskolák, az egyetemek padjaiba, az nemcsak politikai frázis, hanem — a hozzátartozókat is beszámítva — százezrek megélt élménye lett. Meg arra is, hogy a könyv becsülete ebben az országban korábban egy szűk értelmiségi réteg belügye volt csupán, aztán valóban milliók kenyere és más-más mélységben ugyan, de mégiscsak megélt élménye lett. Aztán az is valamennyiünk élménye lehetett, hogy ott, ahol középkori munka- és életkörülmények között éltek földműves emberek milliói, néhány év alatt olyan mezőgazdaság jött létre, amelyik némely eredményével a világ élvonalába került. (S ez akkor is igaz, ha ma oly sok a gond a mezőgazdasággal.) Qi I . .. mostanában meg éppen a 3 munkába lépett, nem éppen rózsás nyugdíj felé bandukol, egy nemzedék, amelyiknek ez a négy évtized volt az élete. Lehet, hogy „csak” dolgozott, tette, amit a munkamegosztás kiszámíthatatlan szeszélye szerint reá mért a sorsa, tette néha lelkesen, sokszor mérgelődve, főnökökre, körülményekre, tette lelkesedés nélkül is, de becsülettel a dolgát. Helylyel-közzel még ennél is többet, mert úgy gondolta, hogy a közösség érdeke ezt a többet is megkívánja. Nem nagyon vállalkozott — nem is nagyon tehette volna —, nem is újított —, nem nagyon volt hozzá tehetsége —, nem biztos, hogy politizált, de lehet, hogy szívesen ment a játszótérépítésre vagy éppen a felvonulásra, ha hívták. Jó lenne, ha tudnánk, mindig ők voltak a legtöbben. Rájuk szoktak hivatkozni, nevükben szoktak beszélni, néha kérés nélkül, néha akaratuk ellenére, néha a szívük szerint. Nem biztos, hogy olvasták azt a néhány remekmívű regényt, ami ebben a négy évtizedben született. Nem biztos, hogy szerették mindazokat a filmeket, amelyek Magyarországot e műfajban nagyhatalommá tették, koncertre se sokat járnak, ahol nemzetközi rangú új magyar művek szólalnak meg. Általában élnek, dolgoznaknaki és valószínűleg hüledezve törlik magukról a sarat, amit a negyven év pocskondiázása közben — akár öntudatlanul —, de rájuk is szólnak. Ritkán fognak tollat, ritkán szólalnak fel, általában nem szeretnek kitűnni, mert azt veszélyesnek tartják, de ilyenkor, évfordulós napok közelében talán nem árt rájuk is emlékeztetni. Lehet, nem ők viszik előre az országot, de minden hétköznapon ők tartják a vállukon. Bernáth László