Esti Kurir, 1936. szeptember (14. évfolyam, 200-224. szám)

1936-09-01 / 200. szám

Mft. SZOLGÁLNI JOBB­­MA: OSZTÁLYSORSJÁTÉK XIV. évfolyam 200. szám 10 fillér Budapest, 1936 FŐSZerkesztő­­ RÁSSAY KÁROLY szeptember 1. kedd Mezen az ügyészségen az utolsó bujdosó bankcsaló Német orientációtól tart Paris Titulescu eltávolítása miatt „összeesküvésről” beszél a súlyosan beteg volt külügy­miniszter­­ A nemzetközi sajtó a román helyzetről Bukarest, augusztus 31. (Az Esti Kurír tudósítójának távirata.) A román sajtó a kormány átalakítá­sáról írva egyöntetűen megállapítja, hogy Titulescu kiválása a kormányból az utóbbi évek legnagyobb eseménye a román politikai életben. A lapok különböző okokról írnek a főokot azonban egyik lap sem írja meg. A lapok hangoztatják, hogy a kormány megfiatalodott, mert kiegészült az úgynevezett „H“-csoport tagjaival, akik a liberális pártnak a programját akarják megvalós­ítani s akik e­ program megvalósításánál nagyobb erélyt akarnak kifejteni, mint az úgyneve­zett öreg-liberálisok. Valamennyi lap megállapítja, hogy Titulescu kihagyása az új kormányból a legnagyobb esemény-és, hogy Saver Radulescu külügyi államtitkár, Titulescu ál­landó helyettesének távozása szintén a legjelentősebb esemény. A román kül­politika két irányítójának távozásához a lapok alig írnak kommentárokat. Az Universul azonban éles támadást intéz Tatarescu miniszterelnök ellen és hangoz­tatja, hogy az olyan taktikának nincsen különösebb értéke, amely csak a sze­mélyi ambíciók kielégítése terén mutat eredményt. Ez az eredmény most azt mu­tatja, hogy az egész komédiát csak azé­rt rendezték, hogy Titulescut a kormány­ból kidobják. Bukarest, augusztus 31. (Havas.) Titulescunak az új kormányból Való kimaradása következtében Ár­on meg­hatalmazott miniszter, a külügyminiszter főtitkára állásáról lemondott és nyugdíjazá­sát kérte. Politikai körökben úgy tudják, hogy Titulescut legközelebb londoni követté nevezik ki és ezenkívül továbbra is ő lesz Románia népszövetségi főmegbizottja. Egy államférfi sem volt annyira idegen a népnek, mint Titulescu, mert nem tudta megérteni népe szenvedélyeit, hagyományait és szellemét. Titulescu nemzet­közi légkörben nevelkedett ügyvéd volt, na­gyon jó beszélt, világfi volt. Mint nagyszerű mink,”.'* azt hitte,*..hogy­­ügyeskedéssel­ sikerül kitéríteni a dolgokat rendes meneteikből. Kétszínűségét és nemzetközi elképzeléseit mindenki elitélte és sen­ki sem hitt neki. Titulescu az Utóbbi időben elvesztette minden józanságát s ennek csúcspontja az a magatartás volt, amelyet Génfben a né­­gus ellen tiltakozó olasz újságírókkal szem­ben tanúsított. Feltehető — fejezi be a lap,­­— hogy Titulescu távozása szívélyesebbé teszi az olasz és román nép kapcsolatait, annál is inkább, mert utóda, Antonescu, már régóta barátja az olasz nemzetnek. Mocsárláz-rohamokban szenved a volt külügy­miniszter Monte Carlo, augusztus 31. Titulescu, aki a montreuxi tárgyalások után Cap Martinból ideérkezett, néhány nap óta mocsárláz-rohamokban szenved. Este környezetében némileg nyugtalankod­tak is állapota miatt, mert a láz elég hirtele­­nü­l emelkedett. Radulescu, akit tegnap román külügyi ál­lamtitkárrá neveztek ki, a Cap Martin-stál­­lóba érkezett. Aggodalom Parisban Paris, augusztus 30. A francia sajtó továbbra is részletesen foglalkozik a román kormány újjászervezé­sével és valamennyi lap meglepetésének ad kifejezést amiatt, hogy Titulescu nem sze­repel az új kormány tagjai között. Az Intransigeant hosszasan méltatja Titu­lescu érdemeit és végül annak a reményé­nek ad kifejezést, hogy a kormányból való kiválása csak ideiglenes jellegű. Megállapítja azonban a lap azt is, hogy Antonescu, az új külügyminiszter jó barátja Franciaország­nak. Sauerszein írja a Paris Soirban: Titulescu sohasem hitte volna, hogy távollétében és megkérdezése nélkül ilyen brutálisan elrabolják tőle tárcáját.­­Titulescu állítólag így kiáltott fel, amikor lakrói adták neki, hogy kimaradt az új kor­­m­ányból: --Ez ö­szeeskü­vést Sauerwein szerint Cap Martinba — ahol Titulescu üdül — csoportostól érkeznek román személyiségek, hogy tájékoztassák Titulescut a romániai eseményekről. Nem lehet arról beszélni — írja Sauerwein —, hogy Románia most már lemond a francia Szövetségről, hiszen ennek ellenkezőjét eléggé bizonyítja az új külügyminiszter sze-­­­mélye, de mégis az eseményeknek olyan fej­­­­lődéséről kel beszámolnunk, amely nemcsak­­ a román belpolitikában, hanem ezzel pár­huzamosan a külpolitikában is érezteti majd hatását. Romániában erős mozgalom van ala­kulóban, amely Németország felé irá­nyítja rokonszenvét. Különben is Németország Romániában mes­terien folytatja kereskedelmi és szellemi propagandáját és erősen ellensúlyozza a kis­­antant egyes államainak szovjetorientációját. A Temps a következőket írja: Az a gyor­saság, ahogy az új kormányt megalakították és az a tény, hogy Titulescu az egyedüli áldozat, azt bizonyítja, hogy ezt a kormány­­változást gondosan előkészítették. Titulescu azonban nem az az ember, aki lemond ter­veiről. A francia sajtó egy része nem titkolt ag­godalommal attól­ tart, hogy az új román kormány­ külpolitikája német- és lengyel­barát irányba fog fordulni és hogy Francia­­ország befolyása meggyengül Bukarestben. A Messaggero megjegyzései Róma, augusztus 31. A Messaggero megjegyzéseket fűz Titulescu távozásához és m­egállapítja, hogy a volt kül­ügyminiszter Romániában nem örvendett nagy népszerűségnek. Lengyel lapvélemény Varsó, augusztus 31. A Kurier Pozanny Titulescu bukásáról a következőket írja: «Titulescu politikáját kizárólag személyes és önző indokok vezették. Külpolitikájának vezérlő gondolata — ha ugyan­ilyen vezérlő gondolatról Titulescuval kapcsolatosan egy­általán lehet beszélni — az volt, hogy lehe­tőleg a kölcsönös garanciák olyan bonyolult össze-visszaságát teremtse, amelyben a végén senki sem ismeri ki magát.­ A Kurier Polski ezeket mondja: * Titulescu, akit általában a kisantant ve­zérének tartanak, tagadhatatlanul a háború­­utáni idők egyik legismertebb alakja volt. Hogy ez a közismertség egyáltalán nem fes­tett hízelgő képet Titulescuról, az megint más lapra tartozik. A múlt és a leien (A. Gy.) Marczali Henrik professzor, a kiváló historikus a Pesti Napló vasár­­napi számában vezércikkben­ emlékezik­­ meg Buda visszafoglalásának évfordulój­­járól. „Magyarország örök frigye a Nyu­­­gattal“ — ezt a címet adja cikkének. És valóban, jobb, a cikk tartalmát tökélete­sebben kifejező címet nem is választha­tott volna. Ha volt történelmünkben­ időpont, amikor bebizonyosodhatott Ma­gyarországnak a nyugateurópai kultúr­­közösséghez való tartozása, föltétlenül­ akkor volt, amikor az egész nyugati ke­reszténység szövetkezett a töröknek ha­zánkból való kiűzésére és Európa min­den részéből összesereglett hadak fog­lalták el Buda várát. Ezzel a döntő csa­pással tört meg másfélszázados hódolt­ság után a félhold középeurópai uralma­ és indult meg Magyarország felszabadí­tása a keleti járom alól. Amikor Szent István király a magyar­ nemzettel fölvetette a kereszténységet, hogy biztosítsa a keresztény­ népek kö­zösségében a magyarság fennmaradását,­­két út állott előtte nyitva: Róma, vagy Bizánc, nyugat, vagy kelet. Az akkor még hatalma­s és fénye tetőfokán álló keleti császársággal való kapcsolatoknak szorosabbá tétele mellett — a keresz­ténységnek onnan való átvétele által —­ bizonyára sok érvet lehetett fölsorakoz­tatni. Az országépítő király államférfim bölcsessége azonban évszázadokra előre meglátta, hogy Magyarországnak, a ma­gyar nemzetnek, ha fennmaradását, füg­getlenségét és fejlődését biztos alapokra­ akarja fektetni, a frissebb erőt és tisz­­tultabb erkölcsi felfogást jelentő nyugati kultúrához kell csatlakoznia, nem pedig a minden fénye mellett már a dekaden­ciának első jeleit felmutató keleti ke­resztény közösséghez. Ez utóbbi egy­szersmind Bizánc hűbéruraságát is jelen­tette volna, vagyis azt, hogy a keleti császárság sorsával elválaszthatatlanul összefűződött volna Magyarország sorsa. A király, aki a magyarság jövőjét hosszú századokra akarta megalapozni, helye­sen látta, hogy ez a jövő csak akkor, tekinthető biztosítottnak, ha nemzetet mint független, egyenrangú fél lép be a keresztény államok sorába. Ezért ke­rülte ki azt is, hogy a nyugati, német­­római császárt ismerje el hűbérurának, azzal, hogy a koronát, az akkori szokás­tól eltérőleg, nem a császártól, hanem a politikai függőséget nem követelő pápá­tól kérte. Egész történelmünk igazolta Szent István szinte prófétai előrelátását. Az annyi pompával hivalkodó keleti csá­szárság és keleti kereszténység az Ázsiá­ból betörő török hordáknak nem tudott ellenállni. És ha Magyarországon is si­került a töröknek lábát megvetni s az ország nagy részét százötven éven át ha­talmában tartani, a hullám itt tört meg, tovább nem hömpölygött nyugatra, ha­nem — Bécs meghiúsult ostromától el­tekintve — minden erejét a már elfog­lalt terület megtartására kellett fordíta­nia. Nyugat minden nemzetének, a nyu­gati kultúrának, az egész keresztény vi­lágnak így vált Magyarország védőbás­tyájává, s hogy ezt az egész akkori mű­veit világ át is érezte, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy XI. Ince pápa

Next