Északmagyarország, 1969. december (25. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-03 / 280. szám
Szerda, 1969. dec. 3. ISMÉT A BARÁTOK KÖZÖTTE A város felszabadulásának 25. évfordulója alkalmából tegnap, december 2-án Miskolcra érkezett Mihail Dimitrijevics Cigankov ezredes és Mihail Nyikolajevics Utyenkov ezredes. Negyedszázaddal ezelőtt mindketten részt vettek a miskolci és a Miskolc környéki felszabadító harcokban, és most az ünneplő város meghívásának tettek eleget. Érkezésük alkalmával tegnap, az esti órákban a Magyar—Szovjet Baráti Társaság, valamint a Hazafias Népfront fogadást adott tiszteletükre. * A katona parancsra cselekszik ... „Előttünk kettős parancs volt: a tábornok utasítása, hogy a lehető legjobban óvjuk meg a várost a további rombolástól, a pusztítástól A másik a szívünk parancsa volt, hogy barátok, testvérek közé érkeztünk, akiket fel kell szabadítani a fasizmus alól. Ez a két parancs tulajdonképpen egyet jelentett és mi eszerint cselekedtünk.” A beszélgetés emlékeket. Idéz: esetek, történések, régi képek, emlékek villannak fel. Huszonöt év nagy idő, s Mihail Dimitrijevics Cigankov, valamint Mihail Nyikolajevics Utyenkov számára akkor, Miskolcon még nem fejeződött be a háború... ...Milyen volt a város képe, hogyan néztek ki az utcák, a terek,az, ablaktalan házak és a középületek; hogyan fogadták a felszabadító harcosokat a pincékből, óvóhelyekről előjött emberek — erre emlékeztek tegnap kedves vendégeink. Mi már bizony nem emlékezünk az akkor még huszonöt évvel fiatalabb két felszabadító szovjet tiszt arcára; kutatjuk emlékeink között, hogy hol találkozhattunk velük akkor, ebben az ájulásból lélegzeni kezdő városban. Nemigen volt sok idő a gyakori találkozásokra, hiszen a két fiatal szovjet tiszt, akik harci hévvel, tűzzel és lelkesedéssel, a háború sok- sok megpróbáltatásaitól és életveszélyétől nem rettenve érkeztek Miskolcra, megpihenni sem érkeztek az Avas alján. De Mihail Nyikolajevics Utyenkovot emlékezteti egy sebesülés nyoma, amelyet a Sajó-parti kukoricásban kapott „Jól emlékszem rá, hogy egy kis üzem volt a közelben, kitört, sötét ablakokkal, béna gépeivel és néma csarnokaival. Többek között ezt az objektumot is védenünk kellett a város többi épületeivel együtt. Aknavető ütegünk a Sajó-parti kukoricásban rejtőzött. Itt ért az a repeszdarab is, amely sebec"típomát "hozta . . ” De, hogy milyen volt Tapolca és Lillafüred, s hogy egyáltalán: mik a város nevezetességei? Kinek volt akkor ideje ezekre! Hiszen — mint mondtuk — Miskolcon csak rövid pihenőt engedélyeztek. Aztán jött a parancs: tovább, tovább! A fasiszták elleni harc nem engedett időt a várossal való ismerkedésre. De most az ünneplés, a béke, a nyugalom órái bizonyára erre is hagynak időt a programban. Szeretnénk közelebbről is megismerni ezt a várost, másodszor is barátok ahová közé jöttünk.” Igen, kedves vendégeink, lesz idő erre is. Megtekinteni a Sajó-parti „kis üzemet”, a város felszabadulásának emlékét nevében is viselő December 4. Drótműveket, Tapolcát és Lillafüredet. Mi is barátokként, testvérekként vártuk és fogadtuk önöket, s kívánjuk, hogy érezzék köztünk igazán otthon magukat. Mihail Dimitrijevics Cigankov ezredes és Mihail Nyikolajevics ütyenkov ezredes, városunk kedves vendégei, a Miskolc környéki felszabadító harcok részvevői, velünk ünnepelnek. ÉSZAK-MAGYARORSZÁ © § A második város A második város nem mindig volt a második. Népessége is, gazdasági súlya is csak az utóbbi negyedszázadban fejlődött odáig, hogy Miskolc nevét ma mindjárt a fővárosé után emlegetik. Egy — a felszabadulásunk öt évvel ezelőtti jubileumára kiadott — adatgyűjteményben olvastam, hogy a második világháború előtti, régi Miskolc 29 ipari telepe együttesen is alig 16 millió pengő értéket termelt évente. Az ország termelésének mindössze 1,1 százalékát! Kétszer is meg kellett nézni, jól látom-e a számot: Miskolc iparában akkor összesen 1400 ember dolgozott. Igaz, az állást keresők száma ennek csaknem kétszerese volt. Szegény volt a város és elesett. Nyomornegyedeiben a munkanélküliség mérte szűken a kenyeret. S még ennek a szűkös életnek is bizonytalan volt a holnapja. A holnap háborút hozott, iszonyatos pusztítást. Egyedül a mai Lenin Kohászati Művek üzemeire és lakótelepeire több mint 700 darab negyedtonnás bomba hullott. A város súlya Mostanában már az idősebbek is csak jubileumok táján idézik vissza azokat az időket. A Lenin Kohászati Művekben jártam a minap. Zsúfolt autóbuszokon és villamosokon utaznak oda az emberek. Nem csoda, hiszen vagy húszezren járnak oda! Egy pillanatra megálltam az új elektroacélműben, de máris indultam tovább, hiszen lassan ez sem újság már: odakinn vasbetonerdő magasodik, a gyár egykettőre kétmilliárd forintos finomhengerművel gazdagodik. A régi üzemek is sorra fiatalodnak. Szebbé, korszerűbbé varázslódnak, közben egyre változik a vasmunkások élete. S ők ma az ország acéltermelésének több mint egyharmadát adják. A világ csaknem félszáz országában márka már az LKM neve.A szomszéd Diósgyőri Gépgyárra is nehezen ismerne rá, aki negyedszázada járt ott legutóbb A magyar gépgyártás, s különösen a bonyolult, egyedi gépek gyártásának egyik büszkesége ma ez a vállalat. Már öt esztendővel ezelőtt az ország gépipari termelésének 7 százalékát adta, s fejlődése azóta sem szünetel. Üzemeink mind nagyobb részében válik uralkodóvá a modern technika, s az innen kikerülő kábelgépekről, kovácsolt termékekről, szivattyúkról, kalapácsokról egyforma elismeréssel szólnak itthon és külföldön. Miskolc város üzemei ma igen számottevő szerepet játszanak az ország ipari termelésében, sokkal nagyobbat, mint annak idején. A felszabadulást követő gyors fejlődés alapjait — a meglevő ipari vállalatok gyarapodásán kívül — egész sor új, népgazdasági méretekben is jelentős üzem felépítése veteti meg. A Hejőcsabai Cement- és Mészmű 1952 óta dolgozik, s ma az ország cementszükségletének kereken egyhatodát elégíti ki. Az 1951 óta működő kriptongyár, egyedülálló az országban, de még Európában sem sok párja akad. Új létesítmény a Miskolci Pamutfonoda is, amely a város leányainak, asszonyainak ad jó munkalehetőséget. A tavaly üzembe helyezett házépítő kombinát, amely évente 4200 lakás felépítésére alkalmas, a legnagyobbak egyike az országban. Gyors fejlődés A jelenlegi beruházások, fejlesztések tovább növelik a város gazdasági súlyát. S ennek megfelelően változik Miskolc egész arculata is. A modern nagyipar egyik fellegvára, s fontos kereskedelmi csomópont lett a város. Igen sokat ad Miskolc a népgazdaságnak. Nemcsak népessége után nevezik az ország második nagyvárosának. S mert így van, mi sem természetesebb: a javak elosztásakor is előkelő helyen szerepel Borsod megye székhelye. Az ipar fejlesztésére Miskolcnak jutott összegek az utóbbi években magasan meghaladták az országos átlagot. S mindez maga után vonta a város gyors ütemű fejődését is. A régi nyomortanyák sorra eltűnnek; itt is, ott is új lakónegyedek adnak kényelmes, korszerű otthont Miskolc dolgozóinak. Bölcsődék, óvodák, iskolák épültek és épülnek ma is. Egyetemet kapott a város. Korszerűsödik az út- és közműhálózat — de ki győzne mindent felsorolni? Íjjászüfelik Az ország második nagyvárosa a következő években újjászületik. Legnagyobb gondunk — a még mindig nem kielégítő lakáshelyzet — megoldására a párt és a kormány 15 éves lakásfejlesztési programja, Miskolc igényeit is messzemenően számításba veszi. A csaknem 400 millió forintért megépült házgyár segítségével lehetőség nyílt a gyorsabb ütemű, hatékonyabb építkezésre. Élni kell ezekkel a lehetőségekkel. A valóság talaján állnak azok a tervek, amelyek Miskolcot néhány éven belül rangjához méltó, szép és szerkezetében is korszerű nagyvárossá hivatottak fejleszteni. Megkezdődik belváros rekonstrukciója, új, a világvárosi negyedek épülnek Diósgyőrben és az Avason. További lakások sokasága épül, s teszi majd szebbé, kulturáltabbá minél több ember életét. Újabb iskolák épülnek, újabb bölcsődék és óvodák. S közben — természetesen — a város gazdasági ereje is szüntelenül gyarapodik. Szegény volt valamikor a város és elesett. Többé nem az. Jelene és jövője az itt dolgozó emberek kezében, jó kezekben van már negyed százada. Hanek Tibor Egy óra Nógrádi Sándorral VanuliA s a közelben egy didliU^ársfa virágzott. A nyitott ablakon át a bódító, nehéz illat beszökött a szobába: hárs illata volt a cigaretta füstjének, s a kávénak is, amelyet lassan kortyolgatva ittunk. Budán, ahol oly sok a fa, sok a hárs is. Aki pedig azt az ablakot a virágzó ágakra rányitotta, azért tette, mert szereti a madárfüttyöt, szereti a hársat, a gesztenyét, a tölgyet, a csert, az egész erdőt. A hű szövetségesek nem hagyják el egymást. Akinek öt nap és öt éjjelen át nyújtottak menedéket a Kisela Voda fenyőerdői, kedvesek a budai hársfák is. De hány erdő éjjeli és nappali képe sejlik még fel ebben a gazdag emlékezetben! Jelentősége, úgy érzem, történelmi értéke van minden szónak, amelyekről olvashattunk már visszaemlékezéseiben, de mennyire más volt 75. születésnapja köszöntése alkalmából az elbeszélés hatása, a szavak, mondatok íze és színe, magát az élő embert hallgatva. ... A berlini emigráció, majd az első moszkvai tartózkodás. Ezután a román kommunisták között illegalitásban eltöltött évek: a sziguranca, a jilavai fegyház és a szökés! Mennyit bír ki egy ember? És még mi vár rá: háború, partizánmozgalom, Spanyolország, Németország, majd újból Moszkva. Azután Csehszlovákián keresztül, alezredesi rendfokozattal váll-lapján hazaérkezik Magyarországra, egyenesen szülőföldjére: „A Bagoly-pusztáról széles körű felderítő tevékenységet indítottam el. A salgótarjáni medence közelében voltam, tudnom kellett, mire megyek, mennyi a német és hol van, milyen a lakosság hangulata. A puszta felett egy nagy domb, hegynek is lehetne nevezni, fiatal bükkerdővel. Onnan sok mindent belátni a környékről. Oda mentem fel a törzsparancsnok kíséretében. Hiszen legmagasabb fokon ő felelős a felderítésért. Előttünk jobbra Mucsény község. Magyarázom Lapsovnak, a törzsparancsnoknak: ott van a szesz- és élesztőgyár, de már rég nem működik. Az a nyitott falú ház a község alsó végén a kovácsműhely, a piros fedelű ház az uradalmi intéző lakása, a kocsmába pedig lépcsőn kell felmenni. Lapsov hallgat, hallgat, azután rámnéz: — Honnan tudja ezeket, parancsnok elvtárs? — Ismerem ezt a vidéket gyerekkoromtól fogva. Ismerek én itt, Jevgenyij talán minden fűzfát...” Mennyi élmény, mindez egy ember életútjába belesűrítve! Nem állhatom meg, hogy egy-egy dátumot, állomást, egy-egy nevet fel ne jegyezzek noteszomba. Nógrádi Sándor rámnéz, s azután nem annyira kérdezi, mint inkább megállapítja: — Újságíró. Nos hát akkor írja meg, barátom, sok szeretettel köszöntöm és üdvözlöm a miskolciakat és a borsodiakat, személyes ismerőseimet és mindenkit, akivel együtt munkálkodtunk. Életemnek egy harcos de nagyon szép szakasza volt, amit ott töltöttem. Sem akkor, sem most nem tudom elrejteni csodálatomat. A volt Pozsony, partizánparancsnok Prága, Berlin, Moszkva, Brüsszel és Amszterdam után megérkezik az ezer sebből vérző Miskolcra. Reggelire és ebédre fokhagymalevest eszik, és egy életre megunja a grízestésztát. Rábukkan egy Deák Ferenc utcai házra, és a városparancsnoktól megszerzi a Magyar Kommunista Párt észak-magyarországi területi titkársága számára Ugyanitt elhelyezi a Szabad Magyarország szerkesztőségét is. Fáradhatatlanul szervez, agitál és minden idegszálával azon van, hogy rendes medrébe terelje az életet. A repülőgép-kerekeken járó Opel-Junior sofőr melletti ülésén a vascsukló javíthatatlanul tönkreteszi egyetlen »ékikabátját, mégsem ülne a hátsó ülésre. A sofőr melletti utazik, hogy útközben beszélgethessen vele a vidék népének életéről. Szervezi a portot, szónokol a gyűléseken, sürgeti a termelés megindítását, harcol a demagógia ellen, nyakig benne van a földosztásban, miközben csak nagy ritkán látja családját. Ezer gond, ezer probléma, s mennyi új, meg új veszély! „Életemnek egy nagyon szép szakasza volt, amit ott eltöltöttem” —cseng vissza fülemben. ...Új történet kezdi akkor Magyarországnak ezen a hegyekkel, völgyekkel tarkított darabján, amelyet annyiszor átutazott őrei Opel-Juniorján. Hányszo nézte gyönyörködve a Büki és a Mátra sűrű erdeit, hányszor kapta magát azon, hogy már megint elmreng, hi szükség volna rá, hogyan tudna embereivel együtt elrejtőzni bennük, hogy az ellenség ne bukkanjon rájuk Amikor eljövőben voltunk meg is kérdeztem Nógrád elvtárstól, hogy ebből szempontból melyiket becsülte többre? — Hát... a Bükköt — felelte. Ónodvári Miklós