Érseki tanítóképző intézet, Esztergom, 1914
Emlékezés az esztendőről. Hol az a hivatott toll, mely méltóan meg fogja írni az elmúlt évnek történetét? Hol van olyan erős lélek, aki meg nem remeg a lezajlott események hallatára? És hol van az a bátor férfiasság, mely mégegyszer átélni óhajtaná az elmúlt év gigászi küzdelmeit? Az 1914. esztendő új világhistóriát csinált és rávéste bélyegét a későbbi századokra. A mohi puszta s a mohácsi sík, Kápolna, Isaszeg, Hatvan, Nagysalló mellé méltóan sorakoznak a Kárpátok véráztatta bércei, Ivangorod, Przemysl, Ravaruszka és Krasznó történelmi emlékű helyei. Megismétlődött, amint nagy szabadságharcunk egyik hivatott történetírója megírta: „Magyarország napja elsötétült, a hazai föld megremegett s az ég csillagai letünedeztek... eljött az Úrnak angyala és elvesztek az elsőszülöttek, Magyarország elsőszülöttei, a legderekabbak, a legkiválóbbak.“ Ti vagytok ez elsőszülöttek, ti harcba vonult ifjabb kartársaink és ti jó fiúk, kik elhagytátok a szülői házat, üresen hagytátok az iskola padjait, mert megértettétek a jelszót: „Hi a haza!“ Csodáljuk lelki erőtöket, ifjú lelketek férfias bátorságát és az erős akaratot, mely törékeny, fejlődő testetekben lakozik. Büszkék vagyunk reátok, mert nem veszett kárba a tan, melyet állandóan hirdettünk: „Isten, király, haza legyen szent jelszavad.“ Én láttam miként csillogott szemetek, midőn búcsút vettetek tőlünk s az intézettől. Búcsútokban elmondottátok, hogy szivetekbe van vésve, amire oly sokszor tanítottunk: „A haza mindenek előtt.“ !