Esztergom, 1920 (25. évfolyam, 1-227. szám)

1920-05-23 / 118. szám

gedésére. Remélem, hogy a város minden polgára, ki nem ellensége a haladásnak, a reánk váró szo­ciális feladatnak, megtalálja számadását, ha el­gondolja, hogy egy 800 házból álló városrésszel gyarapodik az adóalany, ha elgondolja a fejlesz­tendő háziipar, a foglalkoztató műhelyek olcsó terményeit, melyek a kertváros-gondolat alapfel­tételeit képezik. Meg kell hogy találja érdekeinek kielégítését a városban pangó építőipar, valamint minden iparos és kereskedő, hiszen e városrész elválaszthatatlanul hozzákapcsolódik az­ anya­városhoz, minden szükségletét ott kell hogy ki­elégítse. A városrész fejlődésének alapja a tervezett villamos vasút, mely Dorogot a kertvároson ke­resztül Esztergommal fogja összekötni s mely a város összeépülését kell hogy eredményezze a kertvárossal. A szőlők tulajdonosai, kik termé­nyeiket féltik a kertváros lakóitól, csalódni fog­nak, mert hiszen célunk a munkásság kertes házaival éppen az, hogy sajátját munkálhassa s ne vágyjon a máséra s mert a sajátját is félti, őriztetni fogja a másét is. De e szőlősgazdák földjei a földjük határán elvonuló vasút létesí­tése után igen sokat nyernek értékben s mihelyt a város épül, mint házhelyek az esztergomi s a budapesti lakosok villái részére lesznek •— hatal­mas tőkét képviselve — értékesíthetők. Nem lehet érdek, mely összeütköznék a kertváros létesitésével, a legelő elvesztése nem veszteség, mert ha nem is azt az intenzívebb legelőkezelést vesszük alapul, amit dr. Gróh J. igazgató, ügyvéd egy értekezleten kifejtett s mely mellett nem képzelhető az az állatállomány Esztergomban, mely a megmaradó legelőn elhe­lyezhető nem volna, hanem csak azt vesszük figyelembe, hogy­ a gazdaközönség a halastó le­csapolásával ugyanolyan nagyságú m­értékben sokkal nagyobb legelő birtokába jut, akkor be kell látnunk, hogy az áldozat, mit­ e szociális jó­léti intézmény részére kérünk, nem haladja túl azt a mértéket, amit minden igaz keresztény és magyar embernek meg kell hoznia, hogy egy szebb és boldogabb jövőt teremtsünk az eddig nincstelen munkásságnak és tisztviselői karnak. (Vége köv.) NŐK ROUNTfl. A Szent Erzsébet konyháért és a gyermekakcióért. Dr. Csernoch János hercegprímás, aki ál­landó érdeklődéssel kiséri városunk szociális mű­ködését, kegyes látogatásaival gyakran kitünteti a gyermekakciót és a Szent Erzsébet konyhát és a rendelkezésére álló eszközökkel hathatósan tá­mogatja ezt a két intézményt. A gyermekakció részére újabban 50.000 koronát adományozott, az amerikai „Segítő Raktárak" készleteiből pedig nagylelkű gondoskodása révén 4 zsák lisztet, 90­40 kg babot, 4 hasáb szalonnát, 6 do­boz zsírt, 8 nagy doboz húst és 4 láda konden­zált tejet kaptak a gyermekek. A húsvétvasárnap óta naponkint ebédelő gyermekek száma kétszázötven, kik képviselik városunk összes elemi iskoláit — az óvodától kezdve az ismétlő iskoláig. Dr. Berényi Zsigmond városi tanácsorvos meglátogatta és megvizsgálta a napokban kis kosztosainkat és megállapította, hogy a gyermekek már jobb színben vannak. Özv. Soltész Edóné szül. sebestyéni Törcsy Júlia úrnő, a két intézmény fáradhatatlan és lelkes háziasszonya, aki közel két évtized óta működik szociális téren és főleg a gyermekgondozásért lelkesedik, páratlan áldozatkészséggel végzi a gyermekakció és a Szent Erzsébet konyha belső ügyeinek felelősségteljes, fáradságos munkáját. Fogadja hálás elismerésünket és meleg köszöne­tünket ő, aki egészségének feláldozásával, teljesen díjtalanul állott őrt városunk ezen első szociális intézménye fölött akkor, mikor a közélelmezés válságos napjainak ijesztő árnyaival viaskodtunk. Az ő páratlan pontosságának, lelkiismeretes gon­dosságának köszönhetjük, hogy a konyha a leg­súlyosabb napokban is tudta élelmezni vendégeit és hogy a válságos napok anyagi csőddel nem végződtek. A hálátlan támadások, kíméletlen in­trikák és kritikák özöne nem törte meg akarat­erejét, krisztusi alázatát és hitét abban, hogy városunk szociális intézményei kiépítésének sike­rét elérheti. A Szent Erzsébet konyha tizenkét elaggott úrinőt mentett meg az éhenhalástól. A konyha szegénykasszája élelmezte azokat, akiknek havi 70—100 K, sőt ennél sokkal kevesebb nyugdíjuk van. Május 15-ike óta már csak az ebédet engedi meg szegény öregeinknek a kassza. Kérjük ezért városunk nemeslelkű emberbarátait, támogassák állandóan a konyha szegénykasszáját, hogy meg­menthessük az éhenhalástól azokat, akik dolgozni már nem bírnak. Hálás köszönetet mondunk ez alkalommal a Munkásnő Egyesület kiválóan szociális érzékű, értékes tagjainak, nevezetesen Petrik Istvánné, G­luth Teréz, Gabriel Margit, Gabriel Ilonka, Foltin Teréz, Foltin Gizella, Henczy Erzsébet, Müller Annus, Molnár Irén, Gabriel Gizella kis­asszonyoknak, kik déli szabad idejüket napról­napra a gyermekeknek áldozzák, fegyelmezik és kiszolgálják őket. Szikszay Sándorné úraszony 30 drb üveget küldött a Szent Erzsébet konyhának, P. J. pedig 200 K-t adott a gyermekakció számára. Fogadják adományaikért a vezetőség köszönetét. B. J. A „Belvárosi földmivesleányok Mária Kon­gregációja" ezúton is tudtára adja kedves tag­jainak, hogy összejöveteleit ezentúl nem a Bel­városi Olvasókörben, hanem a belvárosi plébánia­templom oratóriumában tartja és pedig délután 4 órakor. A tagok pontos megjelenését kérjük. Dorog község a romboló hatású sajtó ellen. A képviselőtestület gerinces határozata. Szombati számunk vezércikkében fejtegettük a kimondottan keresztény sajtó pártolásának fon­tosságát. Ezek után jól esik tudnunk, hogy Dorog község hazafias közönsége olyannyira szivén viseli a keresztény sajtó ügyét és ezzel szemben a kereszténytelen sajtó működésének meggátlását illetőleg oly példásan radikális, hogy e tekintetben például állíthatjuk oda városunk és a megye köz­ségei elé. A dorogiak ugyanis „Az Est" című destruktív lapot is kitiltották a község terüle­téről. Erre a lap panasza folytán a község a ki­tiltást érvénytelenítő rendeleteket kapott, ame­lyekre a képviselőtestület az alábbi határozatot hozta. A határozathoz nem kell bővebb kom­mentár. KIVONAT Dorog község képviselőtestületének 1920. évi május hó 10.-én tartott közgyűlésében felvett jegyzőkönyvből. 22. kgy. községi jegyző bemutatja a kép­viselőtestületnek, mint amely XI/1920. kgy. számú határozatával a destruktiv irányzatú sajtótermé­kek kiküszöbölésére a község közönségének di­rektívát adott. Az Est című zsidólap által emelt panasz folytán kiadott 1711/1920. alispáni és 1032/1920. sz. főszolgabírói rendeleteket, melyek a nevezett lap elárusitásának korlátozását célzó helyhatósági intézkedéseket betiltják. Határozat: A képviselőtestület mély fájdalommal vesz tudomást a közölt hatósági rendeletekből arról, hogy a hatóság a községeknek hazafias tevékeny­ségét a nemzet újjáépítése terén nemcsak hogy nem támogatja, hanem az ily rendelkezésekkel épen az ellentábornak tesz hatalmas szolgálatokat akkor, amikor a destruktív sajtó évtizedes mun­káival megmételyezett lakosság erkölcsi és lelki átformálását ilyen módon megnehezíti. A képviselőtestület, mint a vezetésére bízott lakosság lelkületének közvetlen ismerője, nagyon jól tudta kifogásolt határozatának meghozata­lakor azt, hogy a nemzet újjászületéséről, az or­ AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A sasfészek. — Björnstjern Björnsorn. — Anderegaardene a neve annak a kis svéd falunak, amely a Kjölen magas sziklafalai közé ékelve, lenn a völgyben alussza magános álmait. Fenn a hegy ormán nagy sasfészek fehér­lett a szürke sziklaszálon és a faluból szabad szemmel meg lehetett látni, mikor költi ki a nőstény sas tojásait, de a járatlan ormon senki a fészek közelébe nem juthatott. A hímsas, mint örökös fenyegető veszély, ott keringett fönn a magasban, majd le-lecsapott, hogy egy bárányt vagy fiók kecskét ragadjon ki a nyáj közül. Sőt egyszer egy bölcsőjében szendergő gyermeket is felvitt karmai között. A falubeliek ezért nem érezték magukat biztonságban mindaddig, míg a sasfészek ott volt a hegy tetején. Ha ketten összejöttek, önkéntelenül is megálltak és egy-egy szomorú pillantást vetettek a fenyegető fészekre. Nem beszéltek másról, mint arról, hogy a sasok hol csaptak le pusztítva és ki kísérlette meg utoljára a felkúszást. A fiatalság legzsengébb korától kezdve gyakorolta magát a hegymászás­ban, hogy egykor valaki közülük feljuthasson és lerombolhassa a fészket. Lejf volt a falu legderekabb szál legénye. Göndörfürtű, szélesvállú, kékszemű legény volt. Már gyermekkorában azzal dicsekedett, hogy majd ha felnő, ő fog feljutni a sasfészekhez, de az öregek fejcsóválva intették, hogy ne kockáz­tasson ilyen merész szókat, amiket hangosan ki sem szabad ejteni. Ez méginkább ingerelte és midőn meg­férfiasodott, egy nyári vasárnapot tűzött ki a veszélyes vállalat megkísérlésére. Most volt a legjobb idő, a sas fiókok bizonyára kibújtak már a tojásból. Az egész falu összegyűlt a hegy tövénél. A fiatalok tüzelték, az öregek lebeszélték. De Leif csupán a maga esze után indult s nem hallgatott senkire. Megvárta, míg a nőstény sas elhagyja a fészket, azután merész szökéssel fenn termett a sziklafalból néhány méternyi ma­gasságban kinövő fenyő koronáján, mely a hegy­hasadékba verte gyökereit. E hasadékon kúszott fel óvatosan, lassan. Apró kövek csuszamlottak meg lábai alatt, a laza föld göröngyei és göm­bölyű kavicsok hangosan gurultak le a mély csendben, melyet csak a hegyi patak szakadat­lan zúgása zavart. A sziklafal egyre meredekebb lett. Leif egy ideig félkézzel kapaszkodott csak a sziklába és a lábával keresett támaszpontot. A nők bor­zadva fordultak el tőle és mondogatták, hogy ezt nem tenné, ha szülei élnének. Végre ismét szilárd talajt lelt, újra tovább tapogatózott. Majd a keze, majd a lába keresett támaszpontot. Itt-ott megcsuszamlott, de újra talpra állott. Lenn a faluban még a lélegzetet is hallani lehetett. Végre egy karcsú, sugár lány emelke­dett fel a kőről, melyen eddig hallgatva ült. Gyermekkora óta jegyese volt már Lenfnek, bár nem volt falubeli. Mindkét karját kitárva, zo­kogva könyörgött: — Lejf, gyere vissza, ott fönt nincs mit nyerned ! Itt lenn én várlak szerelmemmel. Lejf, óh Lejf, miért tetted ezt? Lejf egy percig megállt. Látszott, hogy gondolkodik. De csak egy percig habozott, aztán tovább mászott felfelé. Lába szilárdan lépett és keze erősen kapaszkodott a sziklába... Egy­szerre azonban elfáradt. Hosszú pihenőket tartott. Omló sziklatörmelék gurult le a rémes ma­gasból, mint a vész hirdetője. Mindnyájan szem­mel követték a guruló köveket, mig csak a földre nem ért. Sokan nem bírták tovább a lát­ványt és hazasiettek. Csak a lány állt ott moz­dulatlanul, összekulcsolt kezekkel és a magasba tekintett. Lejf újra óvatosan tapogatódzott. Egyszerre azután eleresztette a sziklát... A másik kezével nyúlt utána. Ez is erőtlenül hullott le. — Lejf! — sikoltott fel a lány. — Lejf! — és a hegyek élesen visszhangozták. — Megcsúszott! — kiáltottak fel mind­nyájan megrémülve. Es­ő csakugyan lassan-lassan, de föltartóz­tathatatlanul bukott, szikladarabokat, kavicsokat, fövényt sodorva magával szédítő magasságból. Mind gyorsabban és gyorsabban siklott. Egy­szerre zuhanó omlás, recsegés és ropogás hal­latszott. Ott feküdt Lejf darabokra zúzva, eléktele­nítve. Jegyese ájultan rogyott össze mellette. A fiatalok, akik erre az őrült vállalatra biztatták őt, nem mertek hozzá nyúlni. A falu vénei emelték hát föl a véres hullát. — Dőre ifjú — mormogta magában a falu papja. Dőre ifjú! De mégis vigasztaló, hogy vannak dolgok, amelyek oly magasan állanak, hogy nem érheti el mindenki azokat és hogy vannak emberek, akik életük kockáztatásával törnek mégis az örök eszmény magaslata felé.

Next