Esztergom, 1920 (25. évfolyam, 1-227. szám)

1920-05-30 / 123. szám

— Tűrhetjük-e, hogy szegény hadifoglyaink még mindig nehéz rabságban sínlődjenek, akik éppen miértünk szenvedik nehéz rabságukat? A hideg szibériai szél szenvedő véreink segély­kiáltását hozza felénk. Tőlünk várják sorsuk jobbra fordulását és az öt évig nem látott édes otthon megpillantását. Segítséget kitől várjunk? Talán az ántánt lesz könyörületes velünk szem­ben, mikor bennünket is halálra itélt aljas béké­jével ?! Csak mi egyedül, mi tehetünk értük valamit! És tettünk már valamit? Eddig jófor­mán semmit sem, mert az a néhány korona, amit eddig gyűjtöttünk, kevés, igen kevés. Azt tudja mindenki jól, hogy külföldön koronánk értéke mily csekély és azt is tudja mindenki, hogy egy hadifogoly hazaszállításáért B0 ezer koronát kérnek. Esztergom vármegye gyűjtése eddig 93 ezer korona, szóval az egész megye még két foglyot sem tud hazahozni . . . Hol marad a testvéri szeretet, az áldozatkészség? Nyissa meg erszényét az, aki még nem adott és az, aki éppen azon nyert, hogy a másik életét és vérét áldozva védte a hazát. Azt hisszük, nem kell külön a közönség közismert jószívűségére apellálni akkor, amikor újból felkérünk és felszólítunk mindenkit, hogy rója le tartozását azokkal szemben, akiket a fagy, nélkülözés, betegség és üldöztetés tizedel évek óta és akik reménykedve várják, mikor üt számukra a szabadulás várva-várt órája! A kertváros és Esztergom jövője.*) Schmidt Sándor dorogi bányaigazgató a tervezett kertváros f­elépítéséről és jövőbeni kultu­rális és szociális hatásairól még a következőket mondotta: Tudom és hallottam, hogy mégis vannak hangok, melyek hangulatot igyekeznek csinálni az akció ellen s miként a múltban, most is a sötétben settenkedve dobnak a közvéleménybe hazug jelszavakat, —­ nagyobb dicsőségére a ke­resztény megújhodásnak, — hogy a legideálisabb céllal vállalt s kezdeti munkát lehetetlenné te­gyék. Igy belekeverik a szénkérdést az ügybe, mondván, hogy a bányavállalat tudja, miszerint azon a területen szén van és azért akarja a háza­kat odaépíteni, hogy ne lehessen e szenet kibá­nyászni. Aljas rágalomnak kell minősítenem e beállítást, mert először nincs az a bányamérnök, ki ha szenet talál ma, ne siessen azt hozzáfér­hetővé tenni, mikor saját érdeke, existenciája függ a szénvagyon gyarapodásától, de nincs s nem lehet olyan vállalat vagy bányamérnök, aki ilyent elkövetne, hiszen ez egyértelmű a hazaáru­lással. Ha azonban a geológusok, a bányamér­nökök véleménye s kutatásaink eddigi eredménye téves volna és a kertváros területén mégis szén­telep lenne, nem változtat semmit a város jogain, a szénjogot a terület átengedése után is a város tartja meg, azt el nem adja s ha a széntelepet valamikor felfedeznék, azt a város alatt nyugod­tan, minden nehézség nélkül ki is szedhetik. Hiszen erre számtalan külföldi példa van, de van már hazánkban is Tatabányán, hol úgy a város­nak nevezhető kolóniák alatt, mint a fő vasúti vonal alatt kifejtették a szenet.­­ De tovább megyek: a bányavállalat még egy fúrólyukkal tartozik a városnak, azt odatehetjük a legelőre, a kertváros részére kért terület közepére s a vá­ros delegálhat három megbízható embert, kik éjjel-nappal dolgozva a fúrásnál, elejétől végig jelen lesznek a fúrás minden fázisánál. Ezekben kívántam kifejteni, hogy a kert­város létesítése szoros kapcsolatban van a város érdekeivel. A terület megszerzése után a jelent­kezett munkássággal, tisztviselő s altiszt kartár­saimmal együtt alig várjuk, hogy a tényleges munkát megkezdhessük. Első lépés a kertváros megtervezése, mit Fleischl Róbert hírneves mű­építész fog végezni, azután hozzáfogunk az utak, csatornázás, vízvezeték építéséhez, telkek szabá­lyozásához, parcellázáshoz s végül az építéshez. A kertváros-szövetkezet tagja lehet a bánya­társulat minden alkalmazottja, de lehet minden kivül­álló tisztességes polgára hazánknak, aki a kertvárosban letelepedni s nem üzérkedni kiván. A parcellák 400 Q­ ölben vannak tervezve, mely telekre alaptípusul egy 3 szobás lakóházat ter­vezünk, kettőt a földszinten, egyet a padlás­térben, mellékhelyiségekkel és verandával. Befizet minden tag az alapításkor 1400 koronát s azután havonta 50 koronát 25 évig, mely 50 korona ter­mészetesen ha a szén értéke emelkedik s ennek megfelelően a munkásság fizetése leszáll, a meg­felelő értékre csökkentve lesz. A szövetkezet minden tagja hetenkint 8 órát tartozik ingyen dolgozni 3 évig s ez ingyen­munka, melybe mi tisztviselők, altisztek egész lelkesedésünket visszük be, a tulajdonképeni erős­ségünk, ettől várom és remélem, hogy az, ami lehetetlennek látszik — produktív munka — való­sággá lesz, de egyúttal itt látom a munkásneve­lés legfontosabb lehetőségét is, mert ha a dolgozó csoporttal módunkban van egy célért egyforma fizikai munkával küzdeni, lehetetlen, hogy ne hozza a lelkeket közelebb egymáshoz, lehetetlen, hogy egy jóleső megértés ne váltsa fel azt a bi­zalmatlanságot, melyet az áldatlan idők világ­csaló szakszervezetei oly áthidalhatatlan ürrá vájtak ki puszta rideg önzésből. Amint a legnagyobb büszkeségem és örö­mem lesz egész életemen át, hogy a nehéz for­radalmi időkben sikerült Esztergom város közön­ségét megvédelmezni egy salgótarjáni rombolás­tól, mit egyedül a munkásaimból teljesen ki nem irtott ragaszkodásnak köszönhetek, úgy mindig hálával fogok gondolni a város közönségére, ha megértő, áldozatkész jósággal lehetővé teszi ne­kem a munkáskérdés nehéz, sok-sok fáradságot igénylő ilyetén megoldását. • A kertváros című, mult vasárnapon megjelent cik­künk folytatása és vege­­ tergomra. Különösen a kaszárnyára, a Bazilika melletti várfok irányába — ahonnét egész idő alatt sűrű gépfegyvertűz zaklatta őket — és az aranyhegyi ágyúütegek felé lődöztek kevés sikerrel. Annál nagyobb volt a lakosság rémü­lete. A kaszárnya és a Bazilika környékén szá­mos ház megrongálódott a sűrű srapnellzápor következtében, sőt Kislóvában egy emberéletet is áldozatul követelt a céltalan lövöldözés. A lakosok pincékbe menekültek, többen pedig a Bazilika oszlopcsarnokában tartózkodtak egész éjszakán keresztül. Maga a Bazilika is több he­lyen kapott lövést, de az erős falak megfeleltek minden várakozásnak. A vizivárosi plébánia­templom mennyezetét azonban keresztülütötte egy lövedék. Másnap, május 31-ike, beesteledett minden nevezetesebb esemény nélkül. A várfokon egy gépfegyver nyugtalanította a párkányi cseheket kimért időben adva le egy-egy lövést. Estefelé megérkezett Budapestről az erősítés. Az érkezett csapatokat elég munka volt elszállásolni. Este fél 9 óra tájban kezdődött el ismét egy hatalmas tüzérségi párbaj, melyet Eszter­gom népe megint pincékben reszketve hallgatott. Hajnali 5 óra körül ért véget csehek részéről a rémes lövöldözés, mely azt az impressziót kel­tette a hozzáértőkben, hogy a cseheknek fogy­tán volt a tüzérségi muníciójuk. Erre a kommunista csapatok ismét átvo­nultak Párkányba és a község legelső házára ki­tűzték a vörös zászlót. A távolból Muzsla felől azonban még egész nap hangzott a gépfegyverek kattogása . . . Krónikás. Megyei közgyűlés, Esztergom vármegye törvényhatósága szom­baton közgyűlést tartott, melyen foglalkozott a békeszerződés aláírásának kérdésével is. Palkovics László alispán a közgyűlés általános helyeslése közt azon reményének adott kifejezést, hogy abból az acéltollból, amelyet többé nem az átok súlya alatt remegő kéz vezet, ki fog pattanni az a szikra, mely az önzetlen hazaszeretet igazi lángjait gyújtja ki és amely végre el fogja ham­vasztani az országban dúló örökös pártviszályt, gyűlölködést, a minden magasztos célt háttérbe szorító egyéni érványesülés áldatlan harcát. A törvényhatóság ezután háláját és elismerését tol­mácsolta gróf Apponyi Albert és társainak a békedelegációban kifejtett munkálkodásáért. A rendes tárgysorozaton kívül Schmidt Sán­dor terjesztett elő két határozati javaslatot. Az egyik a destruktív sajtó lehetetlenné tételére és a 93092/VII. 1919. sz. miniszteri sajtórendeletnek visszavonására vonatkozik, a másik pedig a kor­mány nagyüzemi gabonaőrlésével szemben a kis­molnárok védelmére kel. A közigazgatási bizott­ság némi módosítással mindkét határozatot ma­gáévá tette. A határozatok beterjesztésével kap­csolatban Mátéffy Viktor nemzetgyűlési képviselő hosszabb beszédet mondott, amellyel legközelebbi számunkban bővebben foglalkozunk. A szombati közgyűlésen tette le hivatalos esküjét Palkovics László alispán a törvényható­sági bizottság előtt. NŐK ROUflTft. Baleset történt az egyik helybeli téglagyárban­­. hd 25-ikén délután 116 órakor. Egy tizennégy éves fiúnak jobb lábát tövéből elszakította a gyilkos gép. A baleset oka: véletlenség, vigyázatlanság, így szól­nak a hivatalos adatok. A szegény kis Major Jánost kivitték a te­metőbe, tizennégy éves életére ráborult a hideg sír. A rokonok, jóbarátok talán kikísérik utolsó útjára s evvel vége, elfelejtik. A gyár tovább dolgozik, új ember kerül a helyébe, „napirendre térnek fölötte és marad minden a régi. Hát azt a nőt, akit édesanyának nevezett a kis Major János, aki féltő gonddal táplálta, nevelte, akinek szemefénye, gyönyörűsége, az élet nehéz küzködésében segítője, tulajdon édes gyer­meke, mindene volt, ki kárpótolja a veszte­ségért ? És hány ilyen eset van, mennyi a gyilkos gép, a gondatlanul felszerelt, egészségtelenül be­rendezett gyár, műhely, munkaterem! Keresztény nők! Magyar asszonyok, leá­nyok, érzitek-e, hogy itt kötelességekről van szó, szent kötelességekről, a­melyek szorosan bele­kapcsolódnak a női politikába, amit olyan sokan kinevetnek és még többen nem értenek. Tudjá­tok-e, hogy ha majd törvényhozással lehet kény­szeríteni a gyárakat, hogy óvó, védő eszközök nélkül, azok díjával és eltávolításával nem lehet üzemet fenntartani; ha majd a törvény intéz­kedik arról, hogy gyermekek veszélyes helyre ne állh­assanak, ha női felügyelők lesznek az üzemekben, akik — épen azért, mert nők — gondosabbak, tapintatosabbak, érzékenyebbek, gyermeket, embert, hazát jobban féltők, jobban szeretők, akkor az ilyen szegény kis Major Já­nosok nem fognak 14 évvel a hideg sírba kerülni és nem fognak búsuló, kesergő édesanyákat itt hagyni. Női programmunknak ez is egy sarkalatos pontja, szociális munkánknak egy nagy problé­mája, épen azért ne kritizáljuk, ne szóljuk le egymás munkáját, törekvéseit, hanem fogjunk össze, erős akarattal, erős lélekkel mentsünk lelkeket és mentsünk életeket ennek a szegény vérző Hazának sergő anyáknak, és e hazában lakó bánatos, ke­H. S. HIREK. Krónika. Hogyan gondolkodik az ántánt? — Európában nagy zavar volt. Nagy zavar volt és nagy lárma, Kis nemzetek, nagy nemzetek kiabáltak a világba . . . Kiabált a szerb, a román, Kiabált a cseh, a horvát és a koncert nem kímélte Egyikük sem hangját, torkát. Az antantnak füle fájdult: „Ebadt a sok éhes népe, Mit adjak, hogy Európában Legyen egy kis múló béke?" Nem lehetett győzni szóval, Itt valamit tenni kellett: Hohó, van egy kuruc ország Valahol a Duna mellett. Szabdaljuk szét, nem kár érte, Sok borsot tart orrunk alatt, A lármázó éhes népek Ennek földjén osztozzanak! Igaz, hogy most ez kiabál, De amazok elhallgattak S ha már kell a lárma, inkább Egynek hangját, — semmint hatnak ! Igy jutottunk veszendőbe . . . De magyarok, — egyet mondok, Ne csak éppen kiabáljunk, Ne legyünk oly jó bolondok! Hanem álljunk fel merészen, Nézzük: koncot kik is rágnak; A magyarnak élnie kell S pusztulni e rút világnak ! ff. I.

Next