Esztergom és Vidéke, 1880 (2. évfolyam, 1-105. szám)
1880-05-30 / 44. szám
Esztergom, II. évfolyam. ESZTERGOM és TIBIKE Városi és megyei érdekeink közlönye. Előfizetési ár : egész évre............................................6 frf. — 1er. fél évre..................................................3 „ — „ évnegyedre............................................1 * 50 * Egyes szám: 3 kr. Az előfizetési pénzek a kiadó hivatalhoz, Széchenyi téren intézendők. Megjelenik : hetenként kétszer vasárnap és csütörtökön. Nyilttér petit soronként 30 kr. Hirdetések a legolcsóbb áron közöltetnek. A lap szellemi részét illető levelezések, a szerkesztőséghez, SZÉCHENYI TÉPVE-IK SZÁM ALATT, intézendők. Kéziratok nem adatnak vissza. „ESZTERGOM Î5 TfiJIKE11 TÁRCZÁJA. A boldogságról. Mi boldogság szeretve lenni És tudni azt, hogy van kebel, Mely minden sorsba’, jóba’, roszba' Velünk dohog és nem hagy el !.. . Ki mint az árnyék hiven úgy követ, És szive gondolatja a mienk. . . Boldog, ki ezt az üdvöt fölfelé, Mert megkapott már mindent idelent ! — Futó szerencsét az ne félje, Ha napja olykor elborul ; Nézzen hívének szép szemébe És ki kellj erőre gyűl. A boldogság, az oly kevésből áll, Szivet keressünk. . . s benne leljük azt ; 31 ért a fukar sors két-két szívre mér Egy el nem hervadó örök tavaszt! . . . Földváry István. 44. szám Vasárnap 1880. május 30 án. A házi iparról. — Hölgyeink figyelmébe. — A házi ipar fogalmát a nagy közönség rendesen összetéveszti a népipar fogalmával ; innen magyarázható a nagy közöny, melylyel a „középosztály” minden, az ipar terjesztését czélzó mozgalmat fogad. S mivel a nép házi iparképen fakanál faragással, kosárkötéssel, szalmafonással s más effélével foglalkozik, a középosztály visszariadva a durva munkáról, tétlen marad, s hangos panaszkodással sóhajtozza: „pusztulunk, veszünk." Valóban, pusztulunk, veszünk ; leginkább kifejezhetjük e sóhajjal azt az erkölcsi és anyagi romlást, mely az álszégyenből fakadt munkátlanság miatt — mely szerint jó házból való nőnek pénzért dolgozni szégyen — épen nemzetünk középosztályában szedi legsűrűbben áldozatait. Igaz, rosz időket élünk, de legtöbb bajunknak mégis az az oka, hogy rosszul gazdálkodó nép vagyunk. Éhen vesszünk egy óriási kincs birtokában, elszegényedünk egy roppant nagy tőke mellett, melynek értékét felszámítani meg sem kísértettük eddig, mert nem ismertük kamatozási képességét. Nemzetünk e holt tőkéje a középosztály nőinek munkaereje, melyet legkönyebben, a nő természetes hivatásának legmegfelelőbben értékesíthetünk a „házi ipar" terén. A házi ipar keresetképessé teszi a nőt, anélkül, hogy szerint a házi női hivatásától elvonná. És e ipar alatt nem csupán azt a háznál végzett munkát értjük, mellyel házi szükségleteinket házi készítménnyel, mű nyelven „termeléssel" elégíthetjük ki, hanem azt is, melyet kereskedés által értékesíthető tárgyak előállítására fordítunk. Mivel azonban a női munka termékét sem a házi szükségletek fedezésére fordítva nem látjuk, sem vele a kereskedésben nem találkozunk, világos, hogy nőink munkaereje tétlenül hever. Ennek mentségéül felhozzák, hogy eddig hiányzott a női munka értékesíthetésére alkalmas piacz. Akik ezt állítják, megfeledkeznek arról, hogy az áru teremti meg a piaczot és nem megfordítva. Meglehet, hogy az először piaczra kerülő árunak kevés kerete lesz, de a közönség megtanulja, hogy a kínált árut, — melyre meg van a szükséglete, minthogy külföldről hozatja, — a hazai piaczon is megtalálja, s így fejlődik a kínálatból a kereslet, így fejlődött a háziipar termékeinek piacza is. A nép dolgozott, előbb csak házi szükségleteinek kielégítése czéljából, majd túladott fölöslegén, s készítményei forgalomba jöttek. E forgalom elősegítése czéljából, de azért is, hogy mintául szolgáló áruk kiállítása által további megrendelésre alkalmat adjon, a „köznagyszerű látogatás azonban igen kicsinyszerűen végződött. Mert akadtak egyes véresszájú demagógjelöltek, akik igen sajátságos fordulatot adtak látogatásunknak. Jókai akkor a portája előtt fogadott, mert annyi vendégének még a Szálló utcza jórésze is szűk salon volt. Odajutottam akkor egészen eléje s azon nap benyomásai örökre lelkembe vésődtek. Akkor voltam nála először. Másodszor csak most, mikor először beszéltem vele. — Hol találom Jókai nagyságát? — kérdezem egy tisztes hölgytől, aki az egyszerű ház udvarán dirigálta a cseléd munkáját. — Már eltávozott — volt a válasz. Színészetünk egyik legnagyobb tüneménye : Laborfalvay Róza, Jókai neje állott előttem, a kinél tiszteletre méltóbb csak a Madonna lehetett. — Fáradjon hozzánk holnap reggel kilencz előtt, akkor hon találja. Jókai háza a Stáczió utcza egyik igen szerény épülete. Földszintes lak, széles udvarral, melyben egy-két, terebélyes vén ákácz illatozott s egy-két fiatal gesztenye vetett árnyékot. Alig is lakik benne más a nagy ivó családján és cselédségén kívül. Az épület udvara és berendezése első pillanatra igen élénken emlékeztet valami jobb módú falusi kisbirtokos házára. Ugyanaz a nyugalom, csöndesség és béke. A ház falára egy passiókép esett. Épen a Krisztus szenvedése a keresztfán. Kívülről különben sokkal egyszerűbb, mint belül, ahol bizonyos jól eső enyhe érzés foglalja el a belépőt. Másnap reggel kilencz előtt újra ugyanazt az utat jártam meg. Haragudtam a stáczióutcza pazar öntözőire, akik valóságos sártengert varázsoltak , lakkom alá. Végre megérkeztem a békés házba, ahol nem is kellett becsengetnem, mert a kapu benyitója nyitva volt. Egy nyári arczú, szeplős kis szobalány foga-ponti házi ipar egylet" Budapesten árucsarnokot máris nyitott. Nem képzelhetjük ugyan, a legszorgalmasabb munkálkodás mellett sem, hogy rövid idő alatt gazdagsággal cserélhessük fel eddigi nyomorúságunkat, de kétségen kívül számítunk arra, hogy türelmes fáradozásunk jutalma lassanként az emelkedő családi jólét és vagyonosság lesz. Nem tekinthetjük a házi ipari foglalkozást megélhetésünk egyedüli forrásának, de bátran merjük állítani, hogy önfentartásunk biztos segédeszközévé válhatik, a családfő gondjait tetemesen könnyítheti, a minthogy a női munkálkodás csökkenti akkor is, ha csak a házi szükségletek megteremtésére szorítkozik is, a midőn czélja nem a szerzés, hanem a megtakarítás. A házi ipar fejlődése s terjedése azáltal is hat a nemzeti vagyonosodásra, hogy az egyes családok jólétét emeli, részben pedig az által, hogy a kézműipar és gyáripar fejlődését előkészíti s így a házi ipar nemzetgazdászati szempontból kétszeres fontos. Igaz, fogják mondani hölgyeink, de egyúttal kérdik is : hát ez elvek gyakorlati alkalmazása, hogy eszközöltessék ? Erről a legközelebbi alkalommal többet is. Leona, Jókainál. — 1880 május 26. — Néhány esztendő előtt voltam nála először, mikor még zajos törökvilágot éltünk. Csakhogy akkor ezredmagammal. Ott volt az egész ifjúság, hogy megköszönje nemes részvétét lelkesülésünk iránt. Adott a tágas udvarban s nyájasan vette át névjegyemet. Majd visszatért s continual szavalta : — A nagyságos ur elfogadja. Méltóztassék. Keresztül hatoltam egy kis világos folyosón s az előszobában helyezve el napernyőmet és czilinderemet, a váróteremben lépteket hallottam. Azután beléptem. Az érzések annyi neme hullámzott szivemben, a legnagyobb magyar író megjelenése olyan benyomással hatott rám, hogy ezeket a pillanatokat örökre a szívembe véste. Előttem állott a század egyik legnagyobb szelleme, nyájasan és egyszerűen. Előttem irodalmunk leghatalmasabb alakja barátságosan és mosolyogva. Éreztem semmiségemet az óriás előtt s éreztem nagyságát teljes hatalmában. Mosollyal nyújtotta kezét. Szerettem volna megcsókolni azt az áldott kezet. Egyszerű reggeli pongyolában fogadott, ami mentegetőzésemet hívta ki. Jókai azok közé tartozik, kiket a sors örök ifjúsággal áldott meg. Szürke szakála s végtelenül felnőtt homloka csak az évek számát, de nem az ő estéjét hirdeti. Neki nincsen aggsága. Lelke fiatal, szive örökké ifjú, képzelete mindig a genius tavaszáról tesz tanúságot, hangja mindig a régi benső, tiszta csengésű férfias hang s keze még mindig az a kéz, mely Petőfivel kardot is tudott forgatni, tevékeny, teremtő, fáradatlan és áldott. — Bocsásson meg Nagyságod, hogy korán alkalmatlankodom , de még tegnapról ennyire kelt jelentkezésem — mondottam mielőtt leültem volna. — Nekem nem korán, — válaszolta nyájasan — mert hétkor szoktam kelni. Ekkor előadtam látogatásom tárgyát. Elmondtam milyen nagy eseménynek tartjuk mi esztergomiak az irók és művészek hozzánk rándulását s mennyi munkban,szeretettel fogjuk fogadni kicsiny ottho