Esztergom és Vidéke, 1880 (2. évfolyam, 1-105. szám)

1880-05-30 / 44. szám

Esztergom, II. évfolyam.­­ ESZTERGOM és TIBIKE Városi és megyei érdekeink közlönye. Előfizetési­ ár : egész évre............................................6 frf. — 1er. fél évre..................................................3 „ — „ évnegyedre............................................1 * 50 * Egyes szám: 3 kr. Az előfizetési pénzek a kiadó hivatalhoz, Széchenyi téren intézendők. Megjelenik : hetenként kétszer vasárnap és csütörtökön. Nyilttér petit soronként 30 kr. Hirdetések a legolcsóbb áron közöltetnek. A lap szellemi részét illető levelezések, a szerkesz­tőséghez, SZÉCHENYI TÉPV­E-IK SZÁM ALATT, intézendők. Kéziratok nem adatnak vissza. „ESZTERGOM Î5 TfiJIKE11 TÁRCZÁJA. A boldogságról. Mi boldogság szeretve lenni És tudni azt, hogy van kebel, Mely minden sorsba’, jóba’, roszba' Velünk dohog és nem hagy el !.. . Ki mint az árnyék h­iven úgy követ, És szive gondolatja a mienk. . . Boldog, ki ezt az üdvöt föl­felé, Mert megkapott már mindent idelent ! — Futó szerencsét az ne félje, Ha napja olykor elborul ; Nézzen hívének szép szemébe És k­i ke­llj erőre gyűl. A boldogság, az oly kevésből áll, Szivet keressünk. . . s benne leljük azt ; 31 ért a fukar sors két-két szívre mér Egy el nem hervadó örök tavaszt! . . . Földváry István. 44. szám Vasárnap 1880. május 30 án. A házi iparról. — Hölgyeink figyelmébe. — A házi ipar fogalmát a nagy közönség rendesen összetéveszti a nép­ipar fogalmával ; innen magyarázható a nagy közöny, melylyel a „középosztály” minden, az ipar terjesztését czélzó mozgalmat fogad. S mivel a nép házi iparképen fa­kanál faragással, kosár­kötéssel, szalmafonással s más effélével foglalkozik, a közép­osztály visszariadva a durva munkáról, tétlen marad, s hangos panaszkodással sóhaj­­­tozza: „pusztulunk, veszünk." Valóban, pusztulunk, veszünk ; leginkább kifejezhetjük e sóhajjal azt az erkölcsi és anyagi romlást, mely az álszégyenből fakadt munkátlanság miatt — mely szerint jó házból való nőnek pénzért dolgozni szégyen — épen nemzetünk középosztályában szedi legsűrűbben áldozatait. Igaz, rosz időket élünk, de legtöbb bajunknak mégis az az oka, hogy rosszul gaz­dálkodó nép vagyunk. Éhen vesszünk egy óri­ási kincs birtokában, elszegényedünk egy rop­pant nagy tőke mellett, melynek értékét fel­számítani meg sem kísért­ettük eddig, mert nem ismertük kamatozási képességét. Nemzetünk e holt tőkéje a közép­osztály nőinek munka­ereje, melyet legkönyebben, a nő természe­tes hivatásának legmegfelelőbben értékesíthe­tünk a „házi ipar" terén. A házi ipar keresetképessé teszi a nőt, anélkül, hogy szerint a házi női hivatásától elvonná. És e ipar alatt nem csupán azt a háznál végzett munkát értjük, mel­lyel házi szükségleteinket házi készítmén­nyel, mű nyel­ven „termeléssel" elégíthetjük ki, hanem azt is, melyet kereskedés által értékesíthető tár­gyak előállítására fordítunk. Mivel azonban a női munka termékét sem a házi szükségletek fedezésére fordítva nem látjuk, sem vele a kereskedésben nem találkozunk, világos, hogy nőink munka­ereje tétlenül hever. Ennek mentségéül felhozzák, hogy eddig hiányzott a női munka értékesíthetésére alkal­mas p­i­a­c­z. A­kik ezt állítják, megfeledkeznek arról, hogy az áru teremti meg a piaczot és nem megfordítva. Meglehet, hogy az először piaczra kerülő árunak kevés kerete lesz, de a közön­ség megtanulja, hogy a kínált árut, — melyre meg van a szükséglete, minthogy külföldről hozatja, — a hazai piaczon is megtalálja, s így fejlődik a kínálatból a kereslet, így fejlődött a háziipar termékeinek pi­­acza is. A nép dolgozott, előbb csak házi szü­k­­ségleteinek kielégítése czéljából, majd túladott fölöslegén, s készítményei forgalomba jöttek. E forgalom elősegítése czéljából, de azért is, hogy mintául szolgáló áruk kiállítása által további megrendelésre alkalmat adjon, a „köz­nagyszerű látogatás azonban igen kicsinyszerűen vég­ződött. Mert akadtak egyes véresszájú demagógjelöl­­tek, a­kik igen sajátságos fordulatot adtak látoga­tásunknak. Jókai akkor a portája előtt fogadott, mert annyi vendégének még a Szálló­ utcza jórésze is szűk salon volt. Odajutottam akkor egészen eléje s azon nap benyomásai örökre lelkembe vésődtek. Akkor voltam nála először. Másodszor csak most, mikor először beszéltem vele. — Hol találom Jókai nagyságát? — kérde­zem egy tisztes hölgytől, a­ki az egyszerű ház udva­rán dirigálta a cseléd munkáját. — Már eltávozott — volt a válasz. Színésze­tünk egyik legnagyobb tüneménye : Laborfalvay Róza, Jókai neje állott előttem, a kinél tiszteletre méltóbb csak a Madonna lehetett. — Fáradjon hozzánk hol­nap reggel kilencz előtt, akkor hon találja. Jókai háza a Stáczió utcza egyik igen szerény épülete. Földszintes lak, széles udvarral, melyben egy-két, terebélyes vén ákácz illatozott s egy-két fiatal gesztenye vetett árnyékot. Alig is lakik benne más a nagy ivó családján és cselédségén kívül. Az épület udvara és berendezése első pillanatra igen élénken emlékeztet valami jobb módú falusi kisbir­tokos házára. Ugyanaz a nyugalom, csöndesség és béke. A ház falára egy passiókép esett. Épen a Krisztus szenvedése a keresztfán. Kívülről különben sokkal egyszerűbb, mint belül, a­hol bizonyos jól eső enyhe érzés foglalja el a belépőt. Másnap reggel kilencz előtt újra ugyanazt az utat jártam meg. Haragudtam a stáczióutcza pazar öntözőire, a­kik valóságos sártengert varázsoltak , lakkom alá. Végre megérkeztem a békés házba, a­­­hol nem is kellett becsengetnem, mert a kapu benyi­­­­tója nyitva volt. Egy nyári arczú, szeplős kis szobalány foga-ponti házi ipar egylet" Budapesten árucsarno­kot már­is nyitott. Nem képzelhetjük ugyan, a legszorgal­masabb munkálkodás mellett sem, hogy rövid idő alatt gazdagsággal cserélhessük fel eddigi nyomorúságunkat, de kétségen kívül számí­tunk arra, hogy türelmes fáradozásunk jutalma lassanként az emelkedő családi jólét és vagyo­­nosság lesz. Nem tekinthetjük a házi ipari foglalko­zást megélhetésünk egyedüli forrásának, de bátran merjük állítani, hogy önfentartásunk biztos segédeszközévé válhatik, a családfő gond­jait tetemesen könnyítheti, a minthogy a női munkálkodás csökkenti akkor is, ha csak a házi szükségletek megteremtésére szorítkozik is, a midőn czélja nem a szerzés, hanem a megtakarítás. A házi ipar fejlődése s terjedése az­ál­tal is hat a nemzeti vagyonosodásra, hogy az egyes családok jólétét emeli, részben pedig az által, hogy a kézműipar és gyár­ipar fejlő­dését előkészíti s így a házi ipar nemzetgaz­­dászati szempontból kétszeres fontos. Igaz, fogják mondani hölgyeink, de egy­úttal kérdik is : hát ez elvek gyakorlati al­kalmazása, hogy eszközöltessék ? Erről a leg­közelebbi alkalommal többet is. Leona, Jókainál. — 1880 május 26. — Néhány esztendő előtt voltam nála először, mikor még zajos törökvilágot éltünk. Csakhogy akkor ezredmagammal. Ott volt az egész ifjúság, hogy megköszönje nemes részvétét lelkesülésünk iránt. A­dott a tágas udvarban s nyájasan vette át névje­gyemet. Majd visszatért s continual szavalta : — A nagyságos ur elfogadja. Méltóztassék. Keresztül hatoltam egy kis világos folyosón s az előszobában helyezve el napernyőmet és czilin­­derem­et, a váróteremben lépteket hallottam. Azu­tán beléptem. Az érzések annyi neme hullámzott szivemben, a legnagyobb magyar író megjelenése olyan benyo­mással hatott rám, hogy ezeket a pillanatokat örökre a szívembe véste. Előttem állott a század egyik legnagyobb szelleme, nyájasan és egyszerűen. Előt­tem irodalmunk leghatalmasabb alakja barátságosan és mosolyogva. Éreztem semmiségemet az óriás előtt s éreztem nagyságát teljes hatalmában. Mosol­lyal nyújtotta kezét. Szerettem volna megcsókolni azt az áldott kezet. Egyszerű reggeli pongyolában fogadott, a­mi mentegetőzésemet hívta ki. Jókai azok közé tarto­zik, kiket a sors örök ifjúsággal áldott meg. Szürke szakála s végtelenül felnőtt homloka csak az évek számát, de nem az ő estéjét hirdeti. Neki nincsen aggsága. Lelke fiatal, szive örökké ifjú, képzelete mindig a genius tavaszáról tesz tanúságot, hangja mindig a régi benső, tiszta csengésű férfias hang s keze még mindig az a kéz, mely Petőfivel kardot is tudott forgatni, tevékeny, teremtő, fáradatlan és áldott. — Bocsásson meg Nagyságod, hogy korán alkalmatlankodom , de még tegnapról ennyire kelt jelentkezésem — mondottam mielőtt leültem volna. — Nekem nem korán, — válaszolta nyája­san — mert hétkor szoktam kelni. Ekkor előadtam látogatásom tárgyát. Elmond­tam milyen nagy eseménynek tartjuk mi esztergo­miak az irók és művészek hozzánk rándulását s mennyi munkban,szeretettel fogjuk fogadni kicsiny ottho­

Next