Esztergom és Vidéke, 1882 (4. évfolyam, 1-104. szám)

1882-03-26 / 25. szám

Közkutak, Tűzoltóságunk intézménye minden oldalról újabb pártfogásban részesül. Mintha megújulna a közönség bi­zalma s mintha a megrendült lót erő­sebb alapokon biztosíttatnék. A mostani vezetésnek határozottan igen szép vívmányai vannak. Az intézmény érdekében olyan for­rásokat nyitott meg, melyek hatalmasan pártfogolnak, a számadásokat olyan rendszerrel vezeti, hogy mindenki meg lehet elégedve a jövő iránt. Nem­régiben néhány igen derék polgár áldozatkészsége folytán (kiket ez alkalommal nem akarunk névleg is fölemlíteni) létrejött az első közkút a Duna partján, mely minden körülmény között bőségesen ellátja a tűzoltó sze­reket kellő vízmennyiséggel. Ha a kút fölállítás ellen gáncsot emelhetünk, úgy legalaposabb vádat vethetünk az építés vezetője ellen, ki a víz lefolyásáról nem gondoskodván, egy egész nagy teret csúfított meg. De magát a czélt mégis üdvözöl­jük, annál is inkább, mert legközelebb föl lesz állítva a második közkút a Széchenyi téren s erre a harmadik a kis piaczon. Reméljük, hogy ezeknél alaposabban ki fog tűnni a vízmérnöki tudomány. A közkutak kettős hivatást fognak teljesíteni. Először is tűzvész esetén a tűzoltó szereket látják el vízmennyiséggel, másodszor városunk utczáit fogják nyáron át öntözni. Mind a két mód megteremtéséért csak hálás elismeréssel lehetünk mind­azok iránt, kik figyelembe véve váro­sunk anyagi helyzetét, a maguk áldo­zatkészségéből fedeznek olyan hiányokat, melyeket már évtizedek óta éreztünk. A vízivárosi lányokról. (Fogyatékos tárcza.) Megint egy vakmerő lépésre vete­medem. Tárczát akarok írni a vízivárosi lányokról. Tárczát egy házasodni készülő fiatal barátomnak, a­ki nagyon megkért, hogy photograpiák helyett kerítsek neki egy kis czikk-czakkot a legszebb, de egy­úttal a legnehezebb thémáról. A szép vízivárosi lányokról, kikről egy fiatal Adonis a napokban annyi elégiában panaszkodta ki keserveit. A­kit az egyik megostromolt szép­ség ezzel a nótával csapodáron zengő ajkán küldött el bálványozott ablakai elöl: Ilyen olyan kis legénye, Még mi nem jut az eszébe ! Jó lenne, Jobb lenne . Ha valaki másba szeretne. Csakhogy a mi Adonisunk min­denre inkább volna képes, mint valaki másba szeretni. Istenem, azok a szép vízivárosi lányok! Sohase felejtem el, mennyire meg­tudták zavarni a „Pesti Napló“ egyik kiküldött munkatársát, kinek legelső kér­dése találkozásunkkor mindig csak az: — No mit csinálnak azok a szép vízivárosi lányok ? Majd valamennyi a legfessőbb rózsa­bimbó. Majd valamennyinek egy nótája van, hogy: Kicsiny vagyok én, Majd nagy leszek én, Esztendőre vagy kettőre Férjhez megyek én. Esztendőre vagy kettőre onnan fog­nak kikerülni a legszebb menyas­­­szonyok. Nem kezdem én sem a szőkén, sem a barnán, hanem csak egy szép vízi­városi lányon, ha az aesthetika elméle­teire példát keresek. Kerek a világon nincsenek olyan nefelejcs szemek, nincsenek olyan hamis mosolyra nyíló ajkak, nincsenek olyan őzike lábak, rózsabimbó kacsák, meg olyan selyem göndör fürtök, mint Vízi­városon, az egyik kacskaringós utczán, a kacskaringós utcza egyik házában, az egyik ház mindig virágos abla­kában. Czimborája is van, a ki megint a legkedvesebb tánczosnők sorába tarto­zik s még igen könnyen megjárhatja, hogy ott, a hol vendégül tartózkodik örökösre elmarasztják. A girbe-gurba utcza kriminális kö­vezete homlokegyenest tellenkezésben áll a Lőrincz-utcza czivilizált köveze­tével. Hanem azért nincs ám kire­kesztve belőle az a lehetőség sem, hogy egy sudár termetű, kitűnően kor­csolyázó s pompásan kocsikázó barna leány ne tegye érdekesebbé. A legszebbel egy utczában lakik a másik, a kit egyszer vakmerő ecsetre akart venni egy fiatal piktor pajtásom, s a merénylet nem sikerült tökélete­sen. Munkácsyn kivül aligha is tudná valaki lefesteni azt a bűbájos mosolyt, azt a piros rózsával színezett hófehér arczot. Nem messze tőle egyszerre három leányra áradt az isten áldása. Mikor úgy mind a hárman végig mennek az utczán egymás mellett, akkor nemcsak testvérek a szívvére szerint, de test­vérek szépségük szerint is. Barna, bar­nább, legbarnább. A fekete szem éj­szakája nótája jut az eszünkbe, ha a szemükbe nézünk. Szent isten, arra már nem bírok vállalkozni, hogy a legtöbb lányos vízi­városi házról írjak. De nem is veszed ám rossz néven, úgy-e­bár édes olvasóm, ha azt az egy nagy házat kihagyom tárczámból, mert még haragot is vehetnék ártatlan fe­jemre. latán.G­yere velem túl van a primási­pa­Megint két takaros leány mosolyá­val találkozol. Gtyere azután a város felé. Pikáns mosolyú szőke kis­lánnyal találkozol egy szürke ház nyájas abla­kában, a­mint édes testvérkéi, a virá­gok közt valami neki való kedélyes könyvecskét forgat. Van neki egy kis szomszédja, a­ki nemsokára a legkedvesebb nevek közt fog szerepelni Carneval történetköny­vében. Egy portával tovább a hajdani kö­vetválasztások egy kedves kis kortese kacsint feléd s egészen a nemes város végén egy igen szellemes kis­lány veri a zongorát olyan meghatóan, hogy szinte búcsúztató nótának tetszik a nő­­telenség saisonjától. Nagyon, de nagyon hiányos albu­mot nyújtanék át barátomnak, ha el­hagynám azt a házat, honnan majd egy csomó szép arczkép kerülne ki. Olyan az a ház, mint a szép rózsatő. Van rajta kinyílt virág, meg néhány remek bimbó a legjavából. Van azután még egy darabja a Vízivárosnak. És van azon a darabon, a­mit az esztergomi nyelv szegénysége „Sziget­“ nek nevez még két helyes kis­lány a legjavából. Hát ennyi szépség egy kis „város“­­ban nagyon is esős áldás egy istentől. -------------------------------------------------------------------------“ Azért is járják gavallérjaink leg­többet a vízivárosi utczákat, mert ott nyílnak a legszebb virágok. Harmincz lépésnyire van benne két templom. A­ki még messze van a boldogság kikötőjétől az legyen rajta, hogy mi­hamarabb közelebb jusson ahhoz a rózsás utón vezető harmincz lépéshez. Szombati levél. (Egy arasznyi határ. — Szörnyű tárgyila­gosság. — A zarándokok. — Egy ember, a ki Rómában volt s nem akart pápát látni. — Egy nagyon szomorú napom.— Egy kis elmélkedés az örökkévalóságról. — Az élet dicsérete.— Egy hatalmas prédi­kátorról, a ki halálra korholja azokat, a kik halálra búsulják magukat. ( Fölvonu­­lás a bazilikába.) Kikötötték, hogy Szombati levelem­nek nem szabad két arasznál többre terjeszkednie, mert „térszűke“ s „tárgy­­halm­az“ akadályozzák többrevágyó szán­dékomat. Hát alkalmazkodom hozzá, hiszen a kék plajbász úgyis mindig azt teszi czikkeimmel, a­mit akar. Szombati levelet írok a hétről va­sárnapi közönségnek. Hanem azért ne tessék ám czikkemben palaestinai szagot keresni. Szörnyű tárgyilagos leszek, jut. A szörnyű tárgyilagosságról eszembe hogy egy vidéki kávésnénike a Munkácsy képe előtt vasárnap este sírva fakadt. A falu nemeskeblű jegyzője azon­nal kész volt a vigasztalással s naivul nyilatkoztatta ki: — Jaj ne sírjon Tubáné asszony­ság kérem, hisz olyan jól van teremtve ez a Munkácsy Krisztusa, hogy Pontius Pilátus máris megesett rajta és föl­menti. Különben nagyon jól esik króni­­kási szivemnek, hogy Esztergomból igen örvendetes lelkesedést constatálhatok a fölséges alkotás iránt. Sok szép asszony, szép leány, ga­vallér, professor, kereskedő, tisztviselő tolongott a művészet oltára elé. Csak egy furcsa elvű embert tudok, a ki bevásárlásaival annyira el volt foglalva, hogy nem szakíthatott időt a­­ remek­mű megszemlélésére s eltávozott Aucun. rónáikat, s a gyenge szellőtől rezgetett lom­bok mintha azt suttogták volna í — Isten veled !... A kis Marie, raig a fogat a hosszú fasor között végig robogott szüntelen vis­­­szatekintett; s mikor kiértek, mikor az egek kék ködébe merült, eddig nem érzett sej­telem fogta el egész valóját; s mintha va­lami azt sugdosta volna neki: Nézd meg jól a kastélyt, a parkot, hol gyermekéveid töltöd, hol először tanultál meg írni és örülni, hol először ringatott ölében az édes anya dúdolva azt a feledhetetlen altató dalt mely sírig fülünkbe zsong. Nézd meg utol­jára, hisz úgy sem fogod látni soha soha többé... Mint a zápor hullottak a kis leány könyei, s a szerető anya enyhítő s vigasz­taló szavai sem voltak képesek mosolyra de­­ríteni ajakát. Hosszú, fárasztó út után czélt értek. Eleinte rosszul esett az idegen arcz, az ide­gen baj, de lassan hozzá szokott a gyer­mek, s a kedves otthon úgy tűnt fel kép­zeletében, mint egy édes álom. Eleinte egyre zaklatta az édes anyát, menjenek vis­­­sza a kedves földre, a hol olyan minden bokor, minden virág, hol a ismerős szellő csókja is egy-egy édes emlék. Az édesanya ilyenkor bánatos sze­mekkel nézte gyermekét, s titkon egy-egy könnyet törölt ki szemeiből, s bár vigasz­talta gyermekét, hogy majd megjő az enyh­e tavasz, mire a fák száraz ágai újra rügyet hajtanak s a tavasz tündérének csókjára a természet uj életre ébred s a tavasz tün­dére virágokkal hinti be az erdőt, mezőt, rónát s mire ismét visszatérnek a vándor madarak, melyek ősszel egy szebb, boldo­­­­gabb hazába vándoroltak, ők is visszatér­nek a kedves földre, együtt járják be a hi­­mes rétet űzve a pillangók ezreit, kimen­nek a berekbe, megnézik a csermelyt, mely­nek zsongó habjai oly eny legve, oly játszva viszik a föléjök szórt virágokat — jól tudva hogy többé aligha fogják látni a kedves földet, mert férje halála után, épen az, kihez férje legnagyobb szeretettel viselte­tett, mint követelő lépett föl, állítva, hogy Andaházy tőle tetemes pénzösszegeket vett kölcsön. A szegény nő, habár tudta, hogy az igazságnak előbb-utóbb napfényre kell ke­rülnie, e hit búskomorságba ejté, mert tudta hogy mire az egész véget ér, ő már rég visszatér övéihez, rég ott fog pihenni, hol nincsen többé érzemény, se gondolat... Mikor az ügy nyilvánosságra jött, az egész megye megütközéssel vette, s a kö­vetelő, tartva talán a következményektől, barátságos kiegyezkedést akart; de az öz­vegy bízva elhunyt férjének ártatlanságában miről sem akart hallani, s az egész ügyet rendes folyamán hagyta fejlődni. Sok sok év mult el a szerencsétlen pillanat óta s a kis Mario már egész nagy leány lett, de az ügy elintézése még min­dig késett. Ez időtájban ismerkedett Marie Tölgyesi Andor fiatal gazdatiszttel,meg Az ismerkedést csakhamar kölcsönö­sebb vonzalom követte, mi a többszöri együt­­lét után forró szerelemmé változott át. Marie anyja, kinek a szerető leány szive legédesebb titkait is elárulta, nem ellenezte a viszonyt, mert Tölgyesi szegény­ségét feledtette, az ifjú nyílt szive, szere­tetreméltósága m­elylyel mindenkit képes volt lefegyverezni. így áltak az ügyek midő­n Ujlaky a követelő, félretéve minden ellenségeskedést­­mint kérő lépett fel Marie kezét fia szá­mára megnyerendő, A leány mit sem akart hallani s utá­lattal távolította el még a gondolatra is, hogy anyagi jólétét, boldogságát feldúlja s meggyilkolja annak életét kit ő, s ki őt igazán, tiszta szívből szerette; mert Ujlaky azon esetre, ha Marie kezét nyújtja fiának, lemond minden további követeléséről. A tőr valóban ügyesen volt vetve s Újlaki biztosnak vette győzelmét, de feledte számításából a szivet. Pedig, ki az ily számításoknál a szi­vet feledi, mindent feled. Mit ér a fény, a pompa, ha lépten-nyomon feljajdul a szive vissza­kérve a meggyilkolt boldogság elvesz­tett édenét. A suhogó selyem, a pompa, kényelem a­helyett, hogy feledtetné a múltat, egy­­egy élő vád, mely még mélyebbre döfi a tőrt, s fölszakgatja a talán hegedősnek in­dult sebet. Ha a szivet megöltük, mindent öltünk. Ha a szív nyugodt, boldog a meg­leg­nagyobb fájdalom, a legnehezebb szenvedés is édes. A szegény anya hajlandó lett volna a kiegyezésre, mert ez által leánya jövőjét vélte biztosíthatni s oly nyilatkozattal bo­­csátá el Újlakit, ha fia kegyes lesz leánya szivét meghódítani, a boldog jövő fejében, a mennyire szivétől kitelik, feledni fogja a gyászos múltat. A dolog nem maradhatott rejtve Töl­­gyesi előtt, de megnyugtat­ őt azon gon­­dolat, hogy Marie igazán szereti. A két szerető ezentúl is találkozott, sőt gyakrabban mint azelőtt, csakhogy az anya tudta s belegyezése nélkül. Andah­á­­ziné nem mulasztott el egy­lkalmat sem, hogy leányát az ügy részére megnyerje. Lefestette előtte a jövőt, mely reá vá­rakozik azon esetre ha megtagadja kezét Újlakitól, s szép szavakkal ecsetelé előtte a jövőt, mely reá vár, ha kérelmének ele­get tesz. S nem feledve ki ilyenkor azt hogy ha újra visszanyerik birtokukat, sem, lesz legalább hely, hová fejét agg napjaiban hajtsa. Marie mit sem szólt, s az anya leánya hallgatását beleegyezésnek hit­e. Tudta ő jól, hisz ő is volt egykor fiatal, hogy eleinte rosszul fog esni feledni a múltat, hogy a szív többször föltámad s visszaköveteli a múltat, hogy sajogni fog a szív sokáig, de a szegény özvegy, mint mindenkor, úgy most is csak jót remélt. így álltak az események, midőn egy vá­ratlan körülmény az egésznek más fordula­­tott adott. Egy vidéki mulatság alkalmával a fiatal Újlaki talán be sem szám­íható állapotban kissé könnyelműen nyilatkozott Marieről, Tölgyesy azonnal ott hagyá a társaságot, s a nélkül, hogy valakinek szólt volna az egészről, másnap két meghitt barátját a fiatal Újlakihoz küldé. A párbaj megtörtént s Tölgyesi meg­sebesült és néhány nap múlva a veszélyes seb következtében kimúlt,. i ! sJ I s e sí u 63b £ VJ A V JÍJ u fifiUJ SJ fi -9 80

Next